Helyünk a tőke nemzetközi intézményrendszerében

(elhangzott a Rendszerváltás – ezt akartuk? beszélgetéssorozat keretében 2015. márc.28-án)

Szó sincs arról, hogy «ami a kapitalizmus születésekor igaz, annak a vége felé ugyanúgy igaznak kell lennie»!

A kapitalizmus felváltotta a feudalizmust az európai fejlett országokban és továbbfejlődött – viszonylagosan nyugodtan és kényelmesen, kiterjedve az akkor még üres földek hatalmas régióira és a tőkés forgatagba még véglegesen be nem vont országokra. A fejlett országok lakosságának kilenctizede, a gyarmatok lakói és az alulfejlett országok százmilliói számára azonban ez a korszak elnyomás, szenvedés, borzalom; a «vég nélküli szörnyűség». Később, a XX. sz. elején azonban még sokkal erőszakosabb korszak jött katasztrófákkal, konfliktusokkal, ugrásokkal, amely a népesség tömegei számára már a «szörnyűséggel teli vég» lett. A viszonylag békés körülményektől véglegesen eltávolodott körülményeket hozott létre katonailag éppúgy, mint az osztályfogalom általános értelmében. Különlegesen fontos NEM szem elől téveszteni, hogy “ezt a lépést semmi más nem okozta, mint a fejlődés, a kapitalizmus legmélyebb és legalapvetőbb tendenciáinak közvetlen kiterjedése és meghosszabbodása, valamint az általános árutermelés“.  

«Az azelőtt haladó osztály dekadens, haldokló, rothadó, reakciós osztállyá vált. Ez már egészen más osztály, mint amely felemelkedett a történelem széles palettáján». Ez az osztály létrehozta azt a nemzetközi keretet, amelyek arra hivatott, hogy túlélését biztosítsa: intézményrendszerét a Világbankkal, Nemzetközi Valutaalappal, OECD-vel, G8-cal és G20-szal, Európai Unióval. Ez az osztály háborút visel a dolgozók, a munka világa ellen, minél inkább erőlteti a piacgazdaságot, a szabad versenyt, annál inkább destruktívabbak a hatásai. A neoliberális globális kapitalista rendszer –  nemcsak katonai értelemben háború a természeti, gazdasági javak megszerzéséért (Afganisztántól Irakon, Szírián át Maliig, Ukrajnáig, stb), hanem belső, politikai, társadalmi eszközökkel vívott háború is – az egész világon, magukban a legfejlettebb ipari országokban is. A burzsoázia haladó mozgalmai legitimek voltak, amikor a termelőerők számára még fejlődést hoztak, vagy akkor, amikor az elnyomó birodalmak elleni emancipálódási, nemzetté válási mozgalmakban vettek részt; de ami a kapitalizmus születésekor igaz, az annak vége felé már lehetetlen, hogy ugyanúgy igaz legyen. A kezdetben haladó, feudalizmus elleni harc átlépett az ultrareakciós pénzügyi tőke kereteibe, az imperializmus, neoliberalizmus tehát nem egy opció, vagy a tőkés vezetők politikai választásának kérdése, hanem egy bizonyos szakasz vége, fejlődésének «legfelsőbb» szintje. Az «ipari tőkének a banktőkétől való mind teljesebb függésével» a kapitalizmus már képtelen biztosítani a termelőerők fejlődését – csak mesterségesen, nevezetesen háborúkkal és hadiiparral –, csakúgy, ahogy képtelen a nemzeti felszabadítás és a demokrácia képviseletére. Törekvése az egész világon saját túlélésének mindenáron való biztosítása. A tőkepénz hatalmas akkumulációja persze nemcsak a tőkejáradékosok vékony rétegét gyarapítja, de általánosságban a járadékos-államot is, amely egészében «parazita, rothadó állammá válik, ez a körülmény befolyásolja a társadalmi körülményeket és a politikát általában, s a munkásmozgalom alapvető tendenciáit különösen».

A 2011 márciusában elfogadott Euró-plusz Paktum még gyorsabban bontja le a kollektív tárgyalási módszerek rendszerét. Az Európai Unió az államháztartási hiány és az államadósság szintjének korlátozásán túl – ezeket valamennyi tagország köteles beépíteni alkotmányába – bérfegyelem-koncepciójával a nemzeti bértárgyalásokba is beavatkozik. Sőt, „az európai gazdasági kormányzásról szóló 2011. októberi csomagterv”’ (az ún. Six-pack), amely lényegében az államok egyszerű politikai kötelezettségvállalása, a paktumot jogi szankciókkal egészíti ki.

 

A nyilvánosság kizárásával elfogadott hat európai jogszabály egyfajta mechanizmust alkot. A Gazdasági és Pénzügyi Főigazgatóság, továbbá a gazdasági miniszterek és az EKB által irányított gépezet kimondja, hogy amennyiben Brüsszel túl súlyosnak ítélné meg „a makroökonómiai egyensúly megbomlását” vagy „a versenyképességbeli lemaradást”, akkor az „irányítópult” megszólaltatja a vészcsengőt: amelyik ország nem veti alá magát az ajánlásokban foglaltaknak, azt pénzügyi szankciókkal sújtják. A béreknél kiválasztott mutató sem ártatlan: a munkaerő egységnyi költsége (az ún. Cumo-mutató) azt tükrözi, hogy hogyan alakultak átlagosan a bérek az Unióban. Az eljárás lényege: az európai munkavállalók közötti verseny fokozása – a lefelé nivellálás irányába. Így néz ki a tagországok közötti együttműködés ”harmonizálása”. A kapitalizmus sajátja a verseny, ez pedig az Európai Unió alfája és omegája. A nemzetközi tőke (háta mögött elsősorban az észak-amerikaival) követeli a közszolgáltatások költségvetési kurtításait és azok következményeit: a munkavállalók terheinek növekedését, a bérbefagyasztásokat csakúgy, mint a dolgozók státusza és nyugdíja elleni támadásokat. A nagyvállalatoknak nyújtott kedvezmények pedig kiürítik a közkasszákat. Az EKB szerepe az egymást követő európai szerződésekben semmi más, mint a tőkés érdekek, a bankárok, a spekulánsok védelme.

De – már a Maastrichti követelményeket sem lehetett betartatni. És nem csak a periférián, de a fejlett ipari országokban – a «demokrácia csúcsain» – sem. Az ellenreformok azonban folytatódnak.

• Ma már 12,5 millió a szegénységi küszöb alatt élő német állampolgárok száma is – a reformok összessége a társadalmi egyenlőtlenség elképesztő emelkedéséhez vezetett.
• És persze, nem csak az EU-ban... Belorusszia a neoliberális ”fejlődés” útjára lépett; Moldáviát EU-barát kormányai csődbe vitték... De vegyük pl. az Algéria-Európai Unió társulási egyezményt (az ilyen egyezményekre általános jellemző). Ezt írják: „10 évvel a társulási egyezmény aláírása után egyöntetűen konstatálhatjuk: annak következményei az ország gazdaságára, a nemzeti termelésre nézve katatsztrofálisak. … Veszteségünk többmilliárdos, amióta a szerződés életbe lépett, és a vámhatárokat le kellett bontani”.
• A háborús készülődés, az antiterrorista paktumok, a soha nem látott soviniszta hullám Oroszországban, az IMF-EU nyílt ukrajnai beavatkozása a jelenlegi regionális háború gyors kiszélesedésével fenyeget.
• Az International New York Times jan. végi megállapítása:  “növekszik az emberek elégedetlensége a pénzügyi fegyelem nevében követelt áldozatok politikája ellen»

Csakugyan.

Az afrikai Togóban a miniszterelnök kijelentette, «az egészségügy és az oktatás túszként tartja országunkat». Három éve folyik szakszervezeti keretekben a béremelésért folyó sztrájkmozgalom; az energiaszektor szakszervezete az ügyfélszámlák inkasszálását megtagadta, s a főváros bizonyos kerületeiben kikapcsolta az áramot, febr. 24-től hat szakszervezet együttesen lépett sztrájkba közös követelésekkel.

A rendszer egyre kevesebbet invesztál a “köszférába”, megszünteti az állami támogatásokat, de szüntelenül szembetalálja magát a munkásosztállyal. Egyiptomban 2014-ben 2274 munkásakció zajlott az országban. 2015 januárjában négy napon át az állami gyapotfeldogozó 10 000 munkása a Nílus deltájában folytatott ülősztrájkot. Követelték a gyapottermesztés állami szubvenciójának visszaállítását, amelyet január elején kormányuk megszüntetett az IMF és a Arab-öböl haszonélvezői követelésének megfelelően. «Tönkreteszik a termelőket, általában az egész parasztságot», mondják a fellahok független szakszervezetének tagjai.

Az USA nagy közel-keleti baráti országában, Szaud-Arábiában, ahol még a tüntetés is tiltott, februárban a politikai reformokat követelőkkel csapott össze a rendőrség …

Már az olyan gazdag országokban is, mint Belgium, ma már több mint 15 % a szegénységi küszöb alatt élők száma: 1.652.000 személy. Március-áprilisban – a tavaly évvégi után –újabb sztrájkhullám indul a megszorítások ellen. Bérindexet, erős, egységes társadalombiztosítást, minőségi munkahelyteremtő befektetéseket és minőségi közszolgáltatásokat, fiskális igazságot követelnek a dolgozók szakszervezeteikkel együtt.

Franciaország: a március 22-i megyei választások első fordulója a «szocialista» kormány neoliberális poliitikájának teljes elutasítását jelzi. Miután kudarcot vallott a a szakszervezetek társadalmi párbeszédekbe integrálása, azok cselekvési kapacitását a Rebsamen-törvénnyel próbálja csökkenteni. Erre válasz az április 9-i szakmaközi nagy sztrájk mozgósítási sikere, melyben hatalmas mozgalom keresi önmaga építését, erről tanuskodik a szakszervezetek közös felhívásainak, a közösségi kezdeményezések megsokszorozódása a felelősségi paktum és a Macron-törvény visszavonására.

Németországban a vasasok győztes bérkövetelése mellett a Lufthansa pilótái és a földi személyzet tagjai státuszuk, nyugdíjuk megvédésére már 12 sztrájkhullámot vívtak meg.

A spanyol jobboldali kormány a korábbi “szocialista” kormány által átalakított munkatörvénykönyvre és a Franco-korszakból örökölt bírósági intézményre támaszkodva indított offenzívát a szakszervezetek, a kollektív tárgyalások ellen. Mintegy 300 dolgozót, szakszervezeti felelősöket fogott perbe a tiltakozó tüntetések és a brutális rendőri beavatkozás ellenére ..

Nem kíméli magát az USA-t sem a munkásosztály kemény válasza az őt érő támadások visszaverésére. Az olajfinomítók sztrájkja a termelési kapacitás 20 %-át megbénította, a szakszervezet a kollektív szerződés megújítását követeli, amely mintegy 30 ezer dolgozót érint és béremelésekre, az állományra, a munkakörülményekre és a munkahelyi biztonságra vonatkozik.

Romániában ismét erősödik a szervezett munkásellenállás. A bányászati és energiaipari dolgozók 2015. jan. végén Zsilvásárhelyen gyűltek tiltakoztak az Oltenia komplexum cégvezetése által tervezett 40 %-os bércsökkentés ellen.

Az írek nemet mondanak az EU által szorgalmazott szigorításokra, a vízzel kapcsolatos kérdésre, a «trojka» (Európai Bizottság, EKB, IMF) újabb követelésére. A trojka kötelezte a megszorításokra 2010-ben az ír kormányt mentési terve ellentételezésként. «Szó sem lehet, hogy fizessünk, a bankokat állították talpra», skandálták a tüntetők az ír fővárosban és miniszterelnököt lemondásra szólították.

A „csúcsok” válságát jelzik a mindennapos korrupciós botrányok is – a felépítmény általános rothadásának ékes bizonyítékaként (a spanyol királyi háztól a belga ex-miniszterekig a francia elnökökön át). Minden országban garmadával.

A válságba jutott pénzügyi tőke követeli, hogy a görög nép fizesse ki a spekulánsoknak és bankoknak azt az adósságot, amelyet ő maga hozott létre csak azért, hogy profitját növelje. Ugyanezt követeli Spanyolországban, Portugáliában, Franciaországban, stb. – azoktól a népektől, amelyeket deregularizációnak vetett alá, egészségügyi rendszerüket, szociális hálójukat és oktatásukat teljesen tönkreteszi és közszolgáltatásaikat magánkezekbe adja.

A spekulánsok által létrehozott és általuk elmélyített adósság fizetésének kikényszerítése sehol sem megy sem nyílt levelekkel, sem könyörgéssel, ennek egyetlen eszköze csakis az egyesült mobilizáció, az osztályharc, a dolgozók és szervezeteik egységében.

 

Ami Magyarországot illeti, a mára kialakult állapot nem választható el attól, hogy a volt állami és pártbürokrácia a piacgazdaság előtt lefeküdve politikai hatalmát gazdaságira váltotta, privatizált és aprópénzen eladta az országot a globális tőkének. Ennek következménye a mai politikai/társadalmi/gazdasági helyzet és nem másnak. Az EU-tól semmi jót nem várhatunk, annak teljesen mindegy milyen színű egy kormány (gondoljunk Berlusconira, Haiderre, vagy a kijevi kormányra), megfelel neki mind, csak az utasításait hajtsa végre! A szabadságharcos szavak ellenére kétharmados kormányunk – csakúgy mint szocialista előde – tökéletesen illeszkedik a nemzetközi finánctőke intézményébe. A 2016-os költségvetésben fokozatosan csökkentenie kell az államháztartás kiadásait és szűkíteni az állami újraelosztást. Ez 1700 milliárd forintos megszorítás lenne. Mindez megnövekedett dolgozói terheket jelent, a nyugdíjak csökkentését ill. adóztatását, a nyugdíjkorhatár emelését; a betegeknek az ellátások, szolgáltatások jelentős részéért fizetniük kell, gyógyszerekért az eddiginél is többet; a közszférában tömeges elbocsátások várhatók – és új adók kivetésének lehetősége is fennáll.

Az európai társadalmak az összeomlás szélén állnak. Megsemmisülőben van az, amit eddig az EU vezetői hajtogattak, hogy meggyőzzenek bennünket az újabb és újabb lemondások értelméről az «európai társadalom» megalapozásában. A belőlünk koldust, adósrabszolgát faragó erővel szemben vissza kell szereznünk osztályszervezeteinket, egyesülnünk kell ennek a politikának a legyőzésésben. Sorsunk összekapcsolódik egész Európában.

Nincs «jó kapitalizmus», amely a finánctőkével ellentétben produktív és befektető. A politikai demokrácia védelmének sincs más bástyája, mint az, amit maga a munkásosztály épít fel szervezeteivel minden joga védelme, visszaszerzése érdekében a kormányok blokkolása, ellenreformjai visszavonásának érdekében. Ez az első lépés az EU képviselte pénztőke diktátumaival való szakítás felé, az első lépés a szabad országok, nemzetek szabad és kizsákmányolásmentes szövetsége felé. A tőke az tőke. Azt «végképp el kell söpörni».

• Lehetséges-e a nagy termelési eszközök magántulajdonán alapuló, a rothadás stádiumába került rendszer túlélése – a szocializmusért vívott küzdelmet végleg eláruló apparátusok támogatása nélkül? A szociáldemokrata apparátusokhoz csatlakozott posztsztálinista apparátusok nélkül? Mindazok nélkül, amelyek hozzájárulnak a végleg csődött mondott társadalmi rendszer agóniájának meghosszabbításához?
• Ahhoz, hogy a munkásosztály ezt megtegye az első lépést a szakítás felé, nem szükséges-e annak szervezeti függetlensége – a kormányoktól, intézményektől, munkáltatóktól, és „társadalmi párbeszédeknek” csúfolt diktátumoktól?
• Számosan vannak – az ún. baloldalon is –, akik a despotizmus, a diktatúrák, a terrorizmus elleni küzdelem jegyében saját kormányuk mögé sorakoznak fel és igazolják a háborúkat a világ minden részében, Iraktól Líbiáig, Malitól Ukrajnáig. A munkásmozgalom elsőrendű feladata nem az lenne, hogy az elnyomott nemzetek oldalán saját imperializmusa elleni küzdjön?

(SJ)