2012. augusztus 13., hétfő

Felsőoktatás




2012 januárjában Annick Stevens filozófus lemondott egyetemi székéről (Liége)
Levele munkatársaihoz





Kedves Kollégák!
Lemondásomra semmiféle személyes indok nem szolgál, ennek oka a belga, az európai egyetemi intézmények általános degradálódása.
10 éves pályafutás után miért mondok le? Mert soha ekkora szükség nem volt arra, hogy elgondolkodjunk arról a szerepről, amit az egyetemek játszanak a társadalomban. Eddig az egyetemek őrizték és adták át a civiláció összes tudását, új tudósokat képeztek, a társadalom számára kisérletek, módszerek, ismeretek szintézisét adták, hogy az emberiség számára világosabbá tegyék a választást, mit akarnak tenni az emberi élettel. Minden egyetem korszakaiban voltak hiányok bizonyos szempontból, nem nosztalgiázom, de sosem volt ilyen előzékeny az uralkodó tendenciákkal szemben, soha nem mondott le ennyire saját intellektuális potenciáljáról, mint most. Ezek a tendenciák a népességtől, benne az egyetemektől követelnek saját érdekeik szerint. Politikai hatóságok köteleznek arra, mint ahogyan láttuk a Bolognai pocesszussal, hogy az egyetemi vezetés többsége vakon és gondolkodás nélkül «előre» meneküljön a szigorúan haszonelvű, közgazdászok és technologizmus uralta tudás felé.
Ha a jelenség tisztán az intézményes hatalom ideológiáján alapulna, nem lenne az egyetemi szereplők együttesére nézve kötelező. Ha ugyanakkor egy egész sor kötelezvényt nem vezettek volna be az ellenzők megbénítására… egész egységek megszüntetésével, melyek nem hajlandók az őrült globális versenyre: vonzani kell az «ügyfeleket», sikeressé kell őket tenni («a siker egyeteme»), olyan diplomát adni, amellyel jól fizető állást találnak, a lehető legrövidebb időn belül a vállalati standardok szerint kiképezni hiperproduktív kutatókat, akik kiváló ügykezelők, mindig készek többféle bizottságban és tanácsban a döntések látszatát hozni – látszatát csak, mert máshol döntenek. A minőség, a kritikus szemlélet, a civilizációs hatás vizsgálata már nem is kérdés.
Az új «kiváló» jegy nem az oktatás és a tudás kiválóságát jelzi, hanem azt a kapacitást, hogyan rendezi az illető a költségvetést, a laboratóriumi személyzet csoportjait, szerez szép címeket a sajtóban, egyre szenzációsabban és egyre kevésbé megbízhatóan. Az evaluáció őrült szenvedélye önt el minden szintet a belső bizottságoktól a sanghaji osztályozásig, és csak ezeknek a kritériumoknak az abszurditását erősítve. Mintegy tízéves egyetemi oktatásom alatt a legjobb hallgatók többsége elhagyta az egyetemet tanulmányai befejezése előtt, mihelyt tudatukig eljutott, hogy milyen attitűdöt kell jövendő szakmájukban alkalmazniuk; mások pedig mély és valódi intellektuális érdeklődésüket fojtották el, hogy alkalmazkodjanak az elvárásokhoz és módszerekhez. Persze vannak karrieristák is középszerű gondolkodással, de produktív ügyességgel, akik tudják, hol és hogyan kell helyezkedni. Néhány kivétellel ezek a középszerű ügyeskedők boldogulnak – a tudományos kutatási alap közelmúlt reformja pedig  a tehetségesek utolsó lehetőségét is megszünteti.
Ezek a jelek minden országban jelen vannak, ez az általános tendencia: verseny csak a mennyiségben; kutatási téma csak az egyetemet finanszírozó szervezetek beleegyezésével (olyan társadalmi modell szolgálatában, amelyben az ember a gazdasági fejlődésen és tenhnikai fejlődésen kívül található); az adminisztratív és menedzseri feladatok megnövekedése az oktatásra és a tudás javítására szánt időhöz viszonyítva.
Darwinnak, Einsteinnek, Kantnak sansza se lenne az aktuális kritériumok alapján. Mi lesz ennek a következménye? Megelégedhetünk-e sokáig a «kliens-hallgatókkal». Öngyilkos megoldás.



Sokan biztos azt mondják, hogy túlzok, hogy a mennyiséget és minőséget mindig össze lehet békíteni, jó munkát lehet végezni úgy, hogy a konkurencia parancsait is teljesítjük. A tapasztalat meghazudtolja az optimizmust. Nem állítom, hogy minden rossz a mai egyetemeken, de ami jó, az inkább az új intézkedésekkel szembeni rezisztencia terméke. Az idő múlásával gyengülni fog. Konstatáljuk, hogy minden elvünk elszegényedik, mert a kiválasztott  «leghatékonyabb» egyének a legfelületesebbek is, a legszűkebb a specialitásuk, a legtudatlanabbak, saját eredményük megértésére a legképtelenebbek. Még a filozófia vagy a társadalomtudományok is igazodnak a médiakívánalmakhoz és elég konformizmust mutatnak, hogy a produktivista csatatérről nehogy kiűzessenek. Sokan vannak a kollégák közül, akik heroikus küzdelmet vívnak, próbálnak menteni néhány bútordarabot, rezignáltan és tehetetlenül. Szememre hányhatnák, hogy az egyetemet pont akkor hagyom el, amikor harcolni kellene. A dolgok jelenlegi állásában nem látom a belső küzdelem győzelmének esélyét, mert olyan erős az a fő ideológia, amelyhez az egyetemi intézmény is csatlakozott.



Ahelyett, hogy árral szemben úsznánk, itt az ideje, hogy kiszálljak és valami mást csináljak, olyan intézményt hozzak létre, amely az emberi civilizációk sokféle aspektusának átadását képes elvégezni, ösztönözni a tudáshoz szükséges gondolkodást és cselekvést, amely az emberiséget naggyá teheti. Mindezt fel kell még építeni, de sok az intelligens, kulturált ember, aki tenni akarja. Mindenesetre nincs veszteni való idő.

Annick Stevens, a filozófia doktora, az Université de Liège oktatója 2001 óta

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.