2011. október 10., hétfő

A kínai kulturális forradalomról

(megjelent 1971-ben a La Vérité 551.- 553. számában, Pierre Broue írása, a IV.Internacionálé álláspontja)

8. rész

A munkásság színre lép

Liuisták és maoisták egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a mobilizáció és a nyugtalanság kiterjedjen az üzemekre és gyárakra. De ez persze benne volt az osztályviszonyokban és a konjunktúrában. A fiatal egyetemi oktatók – még ha szorosan is gyeplőn tartott – mozgósítása, a benne élvezett szólás- és szervezkedési szabadság a Kínai Népköztársaságban olyan privilégium volt, hogy nem is lehetett kérdés a klánok számára (óriási kockázat nélkül) a dolgozók ezekért való harcának megakadályozása. Főként, hogy a munkásokat osztályként a populáció más rétegeinél jobban megviselte a politikai vagy szakszervezeti bizottságok és «káderek» kemény dominanciája, a produktivitás eszközeként a sztálini modell szerint kiépült súlyos «szakszervezeti» gyámság. Az első incidensek júniusban fordultak elő, de a «forró pekingi nyár» indította el a lavinát. 1966 októberétől néhány hónapig egész Kínában virágzik a minden színű és fajtájú munkásszervezet, de valóban egyesítő munkáskövetelésekkel is, megszerezve a váratlan és jól jött szólásszabadságot, hogy azt az osztályszerveződés és -akció eszközévé tegye.

Az ez idő alatti munkáskövetelések részletes feldolgozása még várat magára, eddig csak nagy vonalakban ismertek. Általánosságban a munkanap hosszára vonatkoznak a túlzott munkaütemmel szemben – a hivatalos sajtó elkeseredetten védi a 8 órás munkanapot –, a prémium– és darabbér-rendszer ellen a termelésben, a különböző zónák és üzemek közötti bérkülönbséggel szemben, az egyenlőtlenség ellen. A tanoncok és a fiatal munkások támadják az alacsonyabb bérű betanulási időszak hosszát. A kereskedelmi alkalmazottak az üzemi munkásokkal azonos munkaidőt és heti egy szabadnapot reklamálnak. Nagyon sokan követelnek béremelést – annak ellenére, hogy a nyilvánosság hiányától szenvednek –, mint pl. az autóbusz- és trolibuszvezetők Pekingben. A legnagyobb ipari központokban parasztok dolgoznak kollektív vagy egyéni szerződés nélkül szezonálisan vagy évente visszatérve, ők adminisztratív követeléseket fogalmaznak meg – tartózkodási engedélyt, társadalombiztosítást és az állandó dolgozókkal azonos béreket.

A munkásosztály fokozatos, de megálllíthatatlan talpraállásának története egészen a politikai sztrájkokig, a műszaki és politikai káderek megdöntésén és a vállalati régi szakszervezeti apparátus megszüntetésén keresztül nehezen követhető, csak a nagy sanghaji iparvárosról van annyi információnk, melynek alapján legalább felvázolhatjuk a görbületet. A «kulturális forradalom» ide augusztus végén érkezik a pekingi vörös gárdákkal együtt: elégedetlenkedve a hatóságok fogadtatásával (a helyhatósági bizottság első titkára Chen Pai-sien és a polgármester Chao-Ti-siu) 4 napon át tüntetnek a polgármesteri hivatal környékét elfoglalva. A visszaéléssel szemben a helyhatósági bizottság és a szakszervezetek mobilizálják az üzemi munkásokat: szept. 4-re ellentüntetést szerveznek, ahol többen megsebesülnek az összecsapásban. Úgy tűnik, a helyi hatalom nem rajong túlzottan a Központi Bizottság 11. ülésszaka döntéseiért, de inkább várakozó álláspontra, mintsem ellenállásra rendezkedik be.

Októberben újabb vörös gárdisták (a 3. főhadiszállástól) érkeznek Pekingből, közöttük egy jelentős harci különítmény a Légügyi Intézettől és főként két híres szóvivőjük: Nieh Yuan-tzu és Kuai Ta-fu. Bejárva az üzemeket első munkáskövetőiket a 31. sz. üzemben nyerik meg maguknak és nov. 9-én bejelentik, hogy máris 4 ezren csatlakoztak hozzájuk. Mégis ettől a dátumtól számítva számban jelentősen elhagyja őket egy másik «tömegszervezet», az üzemi pártbizottságok és minden bizonnyal szakszervezeti vezetők ösztönzésére kreált «Mao vörös védelmi brigádjai» (Chisweitui). Utóbbiakat családiasan skarlátvörös brigádoknak nevezik, denunciálják a soraikba betolakodó «jobboldaliakat», a «fekete bandák ügynökeit», röviden: Mao ellenfeleit. A két tábor hevesen megütközik annak a maoizmusnak a nevében, melyet mindegyik magáénak tulajdonít – a skarlátszínű gárdák a hangsúlyt inkább az elvekre helyezik, a forradalmi lázongók pedig a kritikára – egymást kölcsönösen «revizionizmussal» vádolva. A sajtóban is vitáznak, végül mindegyikük engedélyt kap saját újsága megjelentetésére, s ami a követeléseket illeti, elkeseredett licitálásba csapnak.

Amikor a forradalmi lázongók küldöttséget menesztenek Pekingbe, a vasutasok lezavarják a vonatról és ott hagyják őket a puszta vidéken. Aztán Sanghajba küldik az idevalósi Chang Chiun-chiaot, akit, úgy tűnik, «bekerítettek» az első titkár és a polgármester körüli mérsékelt elemek. De új incidensek robbannak ki: Chang Chiun-chiao házát kifosztja egy csapat skarlátszínű banda, a polgármesterét ugyanabból a táborból származók megszállják több napra. Chang Chiu-chiao visszajön, megpróbálja a mélyen megosztott és működésképtelen helyhatósági bizottság soraiban elrendezni a nézeteltéréseket. Decemberben, a pénzügyi mérleg elkészítése, a bér- és prémiumrevízió havában a követelések ömlenek és egyetlen «hatóság» sem tűnik képesnek feje felemelésére. Gyakran nem is kell a dolgozóknak sztrájkolniuk, elég az egyszerű fenyegetés is ahhoz, hogy teljesüljön követelésük. A maoisták hamarosan a pártbizottságokat vádolják revizionizmussal, hogy szisztematikusan kifejlesztették a «ökonomizmust», «népszerűségük érdekében bőkezűen osztogatnak», különprémiumok osztogatásával, a ranglétrák differenciálásával, mindenféle kedvezményekkel és ígéretekkel próbálják megvenni vagy megosztani a munkásosztályt.

Pekingben dec. 9-én jelent meg az első direktíva – még csak tervezet formájában – a «kulturális forradalom» lokalizált tapasztalatainak bevezetésére az üzemekben és bányákban. A félhivatalos indoklás az, hogy a párt revizionista káderei számára a decemberi «számlák» ne tegyék lehetővé, hogy a munkásoknak juttatott lényeges munkaidő-, bér- és státuszbéli kedvezményekkel biztosítsák saját védelmi rendszerükhöz csatlakoztatásukat – ez viszont eléggé védekező érvelés. Az áradat gyorsan nő, alig két héttel (dec. 26-án) az óvatos direktíva után a Népújság közli a «kulturális proletárforradalom újabb nagy ugrását»; denunciálva a «kapitalizmus, a revizionizmus, sőt, a feudalizmus befolyását a politikai ideológiában, a szervezetben, az államigazgatásban, az ipari és bányavállalatok vezetési munkájában». Összefoglalja: «a kulturális forradalmat a vállalatoknál kell folytatni, erőteljesen».

A központi maoista csoportnak, hogy bírja a terhet, a szakszervezetek központi apparátusát kell feláldoznia. Dec. 26-án a direktíva megjelenésének napján, Chen Po-ta és Chiang Ching belegyezésüket adják a «forradalmi lázongó munkásoknak» a Szakszervezeti Föderáció székháza elfoglalásához, azok azt másnap el is foglalják. A szakszervezeti bürokratákat mindenütt letartóztatják, a tömegek elszabadulnak, kegyetlenül összeverik őket, szidalmazzák, «mutogatják a sokaságnak»; egy vasúti anyagokat gyártó üzem munkásai elrabolják a számukra felügyelet melletti munkát előíró minisztert. A Szakszervezeti Föderációt elfoglaló pekingi forradalmi lázongók, akik a Vörös Keletet szerkesztik, bejelentik, hogy felül lesz vizsgálva az időszakos vagy kiküldetéses munkások státusza. A Népújság azt írja, a rászedett munkásokat kompenzálni fogják.

Sanghajban a skarlátszínű gárdák kikerülnek védőik vagy felhasználóik befolyása alól, egyre követelődzőbbé válnak és a «burzsoá reakció vonal» elleni maoista fegyveres védelem hivatalos elismerését igénylik. A sanghaji párt- és a helyhatóságok elutasítása nyomán azt erővel próbálják kikényszeríteni, és valószínűleg ők a dec. 30-án 17 órakor kezdődő sztrájk kezdeményezői (minden, a kikötőt szolgáló vonat látványosan leállt).
Az óriási város megbénult. Itt jut kifejezésre 1966 utolsó napjaiban Kína minden gazdasági, politikai és társadalmi ellentmondása az összes irányvonal kirajzolódásával. Az apparátus bénultan áll az őt is megosztó konfliktus mélysége előtt; a helyhatósági bizottság nem vállalja a közösséget Chen Pai-siennel, aki a forradalmi lázongókat elismeri; tagjainak nagy része még decemberben aláírja Chang Chiun-chiao tacepaoját Chen Pai-sinnel és Chao Ti-siuval szemben («elfojtják, elnyomják a kritikát»). Ezután a dolgozók – eredetileg az apparátus szembeálló frakciói által létrehozott – két rivális szervezete uralja az utcákat, ahol meg is ütköznek egymással.
Chang Chiun-chiao és Yao Wen-yuan lóhalálában Pekingbe siet, de választási lehetőségük alig akad: a sztrájk leállása érdekében a sanghaji dolgozóknak a termelésirányítást javasolják, s hogy legalábbis ideiglenesen csatlakozzanak a maoista vezetéshez, elfogadják a «párizsi kommün mintájára választott» politikai hatalom perspektíváját. A sanghaji munkásosztály ezzel egycsapásra legmagasabb szintjükig emelte a politikai problémákat. Jean Esmein, az éles elméjű, de óvatos megfigyelő, a maga módján így fogalmaz:
«Sanghajban a tömegek politikai öntudata magasabb szintű, mint Kína más részein. Különösen szembetűnő a forradalmi törekvés, mely többé-kevésbé ellentmondásban állt Mao Cetung munkaközpontú falusi népi kommunái létrehozásának nagyon egyszerű projektjeivel.»
Sanghajban tehát a «politikai forradalom» kérdése merült fel, még a maoista vezetők nem szívesen választott megoldása által is: a «sanghaji kommün» jelszaván keresztül.

(8.rész vége)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.