2011. október 18., kedd

Nemzetközi információk

Nemzetközi információk
új széria 46.sz. (415) – 2011. okt. 4.


Speciális kiadás 1. rész.



Párizs 2011.okt. 1. internacionalista nagygyűlés



Daniel Gluckstein, a franciaországi Parti ouvrier indépendant országos titkára

Nyitóbeszéd


Elkezdjük a POI által összehívott internacionalista nagygyűlésünket.

A POI Országos Irodája júniusban döntött eme meeting megtartásáról, azóta olyan események zajlottak, melyek méginkább megerősítik az IMF, az Európai Unió és az Európai Központi Bank diktálta gyilkos programok drámai következményeit. Azonban az események megerősítik a dolgozók és nemzetek rendkívüli harci és ellenállási akaratát is egész Európában.

Elvtársak, a Parti ouvrier indépendant ezt a találkozót annak megfelelően hívta össze, melyet minden körülmények között magáénak tart: a meghívott dolgozóknak, aktivistáknak, szervezetek felelőseinek megvan saját elkötelezettségük, véleményük, nem feltétlenül egyforma vagy ugyanaz minden kérdésben, mint a POI állásfoglalása.

Azért hívtuk meg őket, mert a munkásosztály küzdelme kötelez arra, hogy erejét közös keretben összesítse, az osztályszervezetek függetlensége, a nemzetek szuverenitása keretében, melyet a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése hangoztat megalapítása óta és megerősített a múlt évi algíri háború- és kizsákmányolás-ellenes konferencián is: „Le a háborúval, le a kizsákmányolással!”.

A Parti ouvrier indépendant maga is a különböző irányzatokhoz tartozó dolgozók és aktivisták egyesülésének terméke, akik a munkás- és demokratikus mozgalom valamennyi szektorából érkeztek.

Ez az európai dolgozói és népi egység szükséges a bennünket sújtó programok ellen, ennek jegyében adjuk meg a szót külföldi és francia elvtársainknak, a munkásdemokrácia, a szabad vita, a szempontok ütköztetése jegyében.

Csak arra szeretnék emlékeztetni, hogy 3 évvel ezelőtt ugyanebben a teremben, a POI megalakulás után, szintén tartottunk egy nagygyűlést. Akkor utasította el tömegesen az ír nép a népszavazást felhasználva az Európai Uniót és programjait.

Ezt az információt beépítettük a POI akkori kiáltványába és együtt kiáltottuk: «Éljen az ír nép», «Európai Unió, elég volt!»

Átadom a szót Brian Forbesnak, az ír Mandate szakszervezet országos felelősének.


Brian Forbes, a Mandate szakszervezet országos felelőse – Írország

Elvtársak!

A jelenlegi rendszerválság a lassulás semmi jelét nem mutatja. Elmélyül és egyre inkább kiszélesedik.

A munkanélküliség növekszik, a szegénység terjed. Állandó támadások érnek minden munkásjogot a munkaadók részéről, akik a válságból profitálva stratégiájuk részeként a jogokat, béreket csökkentik, a munkakörülményeket rontják.

Az Európai Unió kereteiben a válság az euróra koncentrálódik és az óriási – egyre emelkedő – adósságra, melyet képtelenség kifizetni. Olyan teherről van szó, amelyet a népnek kell elviselni, amelyet az EU-IMF-EKB trojka kényszerít Görögországra, Spanyolországra, Portugáliára és Írországra.

Ezek a «programok» alapvetően azonosak. A nyelvezet, a terminológia ugyanaz. A portugáluk angolul kapták meg ezt a programot, mert az írekével szóról szóra megegyezett.

Az ír programban a mi nemzeti trojkánk, melyet három párt alkot, a Fine Gael, a labour Patry és a Fianna Fail, szintén elkötelezte magát a szigorítások bevezetése mellett, amelynek kézzel fogható azonnali eredménye a közszférában munkahelyek tízezreinek megszüntetése, az egészségügyben, az oktatásban és a társadalombiztosításban a közkiadások drasztikus csökkentése.

Az utóbbi hónapban az ír miniszterek azt a parancsot kapták, hogy 10 milliárd eurós megtakarítást hajtsanak végre minisztériumaikban, ebbe beletartozik a személyzet és a társadalombiztosítás is.
Az EU és az IMF hároméves programjáról van szó. Illeszkedik az ezévi 3,5-4 milliárdos eddigi megszorítások körébe.

Csak ebben az évben államunk közel 8 milliárdos kamatot fog fizetni az adósságszolgáltatás kereteiben. Az ír bankok pedig tudatos ügynökökké váltak nem csak Írországban, hanem egész Európában is ebben a spekulációs orgiában.

Írország az ötödik legnagyobb kölcsönző lett Olaszországban, Görögországban és hetedik Spanyolországban, kockáztatva így az ír bankokat. Most pedig a nép adóssága Portugáliának 5,1 milliárd euró, Spanyolországnak 25,3 milliárd, Olaszországnak 40,9 milliárd és Görögországnak 7,8 milliárd.

A munkásmozgalom Európában olyan helyzetbe került, melybe még soha. Akik vezetnek bennünket – és a monopolkapitalizmus – működésképtelen megoldásokat kínál vagy csak időszakosan problémamenteset.

A 2007-2008-as válság utáni beharangozott fellendülés, ami a vízcsapból is folyt, szalmalángnak bizonyult. Az Obama-adminisztráció intézkedései a monetáris eszközök javítására csakúgy, mint az EU állandó próbálkozási a pénzügyi rendszer támogatására, megmutatták, hogy hosszú távra semmiféle megoldást nem tudnak kínálni.

A ciklikus válságok egyre komplexebbé válnak, már meg sem lehet különböztetni a hanyatlástól a fellendüléstől. A mélyülő válság jobban, mint valaha megmutatja, hogy a monopolkapitalizmus ideje lejárt, és valószínűleg végső fázisába került.

Azoknak, kik bennünket kormányoznak Írországban, Brüsszelben, Berlinben és az Atlanti-óceán túlsó partján, nincs más válaszuk a problémákra, mint a munkásjogok, a bérek, a munkakörülmények támadásának folytatása. Ezután a tömeges munkanélküliség jövőjével kell szembenéznünk, az általánossá váló szegénységgel, a fiatalok tömeges kivándorlásával, kilakoltatási hullámmal.

A szociális büdzsé megnyírbálásai, a bérmegegyezések megtámadása alacsonyabb bérek elérésére, a közszolgáltatások csökkentése mindenkit érint, de leginkább a nőket. Nem csak Írországban, mindenütt Európában.

A szigorítási politika hatását a nőket illetően nem vizsgálták még Írországban. Holott az özvegyi nyugdíj, az egyszülős család, az idős személyeket gondozó támogatásnak a 10 %-os csökkentése, a közszolgálati bérek csökkentése az asszonyokat sújtja jobban.

Az EU-t és országomat irányító politikai klikkek nem reális világban élnek. Mert a realitás az, hogy tízmilliók élete rémálomhoz hasonlít, s mindez a népek-nemzetek beleegyezése nélküli, a kormányok vállalta tőkés adósságfizetés miatt.

A monopolkapitalizmus gazdasági és politikai megerősítésének akarata fejeződik ki itt. Ha sikerül, jelentősen meggyengítik a népeknek a nemzeti politika és gazdaság megváltoztatására irányuló képességét. Ennek hatása lesz a demokráciára és még egy lépéssel közelebb visz a munkáltatók nemzetekfeletti Európájához.

Milyen választ ad minderre az ír és az európai munkásmozgalom? Két lehetőség van: radikalizálódik vagy nem lesz jó semmire sem. Más nem jöhet.

A szakszervezeteknek világosan meg kell határozniuk önazonosságukat maguk, tagjaik előtt. A szervezetlen dolgozók milliói számra is központként kell szolgáljanak. Írországban ez azt jelenti, hogy nem csak szervezetileg kell szakítani a szociális partnerséggel, hanem, és ez a fontosabb, az eddigi ideológiával és értékekkel is.

Ennek az ellenállásnak lehet és lesz is eredménye. A görög dolgozók megmutatták, hogy az ellenállás elérhet a kormányig és óriási politikai problémákat okozhat az Európai Uniónak is.

A tőkét társadalmilag kell kontrollálnunk, hogy az a gazdasági-társadalmi szükség irányította igények szerint fektessen be. Kuba megmutatja, hogy egy kis ország esetében is megtörténhet a tőke társadalmi ellenőrzése.

Ez a küzdelem szükséges ahhoz, hogy nemzeti, politikai és gazdasági szuverenitásunkat visszaszerezzük, hogy egy új holnapot építhessünk országaink számára.

Ehhez szakítani kell az EU-IMF-EKB trojkának a dolgozók létezésére gyakorolt befolyásával, a bennünket kormányzó saját nemzeti trojkánkkal, a munkáltatói szervezetekkel és a sajtóval is szembe kell néznünk.

Már túl sokról is lemondtunk. Azt mondjuk, elég, háromszor is elég!

A dolgozóknak nemzetközi szinten is egyesülniük kell. Meg kell ragadnunk ezt a pillanatot, mobilizálódnunk kell együtt a trojka ellen. Hangunknak és tiltakozásuknak el kell nyomnia a trojkáét, mely csak saját érdekei védelmében szól.

A küzdelmen és a nemzetközi szolidaritáson keresztül kell új jövőt kovácsolnunk.


Jean Markun, vasbányász szakszervezeti felelős – Franciaország


Vasbányász szakszervezetisként tudom jól, mit jelent az Európai Unió politikája: a tegnapi a Szén- és Acélközösséget «a lotharingiai acél és a német szén boldog házasságával» – mára vasbányából nem maradt egy sem, a vasiparból is majdnem semmi, és francia földön a szénbányászat is eltűnt. Mindezt a baloldali-jobboldali konszenzus tette egymást váltva.

Azt is tudom, mert megéltem, hogyan tették tönkre, mára likvidálva, a bányászéletet – szintén egy baloldali-jobboldali konszenzussal a rentabilitás kritériumaira hivatkozva.

De most a kormány a szakszervezeteket akarja megegyezésre bírni, velük akarja alkalmaztatni a tönkretétel folytatását gyilkos konszenzusos egyezmény kereteiben.

A konszenzus nem feltétlenül látható. Különféle formákat ölthet, de magas helyről jövő szándékot takar. Kell-e felidézni az oslói, a nemzetközi munkásszervezetek és az IMF közötti konszenzust? Kevesen ismerik, kevesen beszélnek róla, de ez az Unió minden országában a tőke parancsa. Ezen konszenzusok nélkül a különböző kormányok nem tudnák a deficitcsökkentést az adósságfizetés javára alkalmazni. Ez a deficitcsökkentés egész egyszerűen az európai dolgozók szerzett jogainak megsemmisítése!

A «160 munkásaktiva és képviselő» (melyhez hozzáadandó 600 újabb aláírás) felhívása szerint szó sem lehet arról, hogy a szakszervezeteket «kicseréljék», vagy tevékenységükbe akárhogyan is beleszóljanak; ez a kezdeményezésünk megfelel a tények okozta általános aggodalomnak.

2010-ben dolgozók tízezrei mentek az utcákra a nyugdíjreform ellen, de csak a kétséges alapon nyugvó, országos szakszervezeti megegyezéses egységstratégia keretében.

Az első számú szakszervezet főtitkára elfelejti mandátumát, amit a kongresszustól kapott, ahol azt kérik, cselekedjen a munkában töltött évek számának spirális emelkedése ellen. A második számú szakszervezet (CFDT) főtitkára pedig nem is habozik, hogy egyetértését fejezze ki a hatalom projektjével. A közös csend vezetett a kudarchoz. Ez az első számú szakszervezeti vezető, mikor kérdezték a radikalizmusról, azt elutasította az egység védelme nevében. Egység – igen! De nem ezen az alapon! Végülis, a finomítók radikálisan harcoló dolgozóit, a francia sztrájkoló dokkereket ítéli el a CFDT… Az akció végén pedig ugyanez a szakszervezeti vezető tévében a munkáltatók képviselőjével együtt «fütyörészett». Az általános sztrájk jelszava lekerült a napirendről, holott kétujjnyira voltunk tőle. Ez is egyfajta konszenzus, amit elutasítunk. Kicsivel később a konföderációk közös kommünikéje magyarázta el, hogy a deficitcsökkentés lépéseivel a szakszervezetek egyetértenek.

Ebben az évben — lehet, valamivel nagyobb nehézségek árán —, az CFDT-n át egyenesen a kormánynak javasolják a szakszervezetek, hogy keressék együtt a megoldást a válságra.

Ez nem a szakszervezetek dolga, ez egy más változata a konszenzusnak, az ilyen osztályegyüttműködésben nincs helye a szakszervezeteknek.

A szóbeli és írásbeli deklarációkon túl, vannak más egybeesések is a kormánnyal, melyek zavarnak minket. Aggódunk amiatt, hogy szervezeteink a szigorítási intézkedések mellett elkötelezzék magunkat.

Ebben az értelemben a mi küzdelmünk csatlakozik az európai és a tunéziai munkásaktivák harcához a társadalmi és demokratikus destrukció ellen.

Az ESZSZ miatt is nyugtalankodunk, mert kongresszusán az európai uniós tagállamok fokozatos deficitcsökkentése mellett nyilatkozott meg.

Az adósságot nem mi csináltuk, mégis nekünk kell fizetni. Ilyen egyszerű a dolog. Mégis megfigyelhető, hogy ebben sincs egyetértés a szakszervezetek között.

A CGT főtitkára megállapította, hogy ilyen mértékű antiszociális támadást még soha nem kellett elviselniük a dolgozóknak. Egyetértünk. Erre az erőszakra kell radikális akciókkal felelni. Semmit nem kaptunk ingyen, s nem a «szociális dialógus» fog eredményt hozni. Nincs általános érdek, hanem először a dolgozók, a munkásosztály érdeke van, nem szabad belemennie gyilkos konszenzusokba.



Jordi Salvador Duch, a Dolgozók Általános Uniója (UGT) főtitkára, Tarragone – Spanyolország

Szép napot mindenkinek!

A spanyol állam népeinek minden munkásaktivája büszkén szemléli, hogy Görögországban ezzel a jelszóval cselekszenek: «No pasaran». Ezt a jelszót használták a spanyol dolgozók, mikor a fasiszták elfoglalták Madridot. Ezt hallva ismét óriási érzelmek kelnek bennünk. Spanyolország népei görög testvéreik mellett állnak.

Néhány nappal ezelőtt Katalónia elnöke deklarálta, hogy Katalónia «ugyanabban a a helyzetben találná magát mint Görörország, ha a kiigazítást és a szociális megnyirbálásokat nem alkalmazná».

Azt válaszolom neki, hogy ezt nem csak Katalónia, de Spanyolország egyetlen népe sem fogadja el. A madridi tanárok elutasítják az elbocsátásokat, a repülőtéri dolgozók pedig nem fogadják el a privatizáció következményeit.

Minden spanyol régióban, minden spanyol városban Cadiztól Burgosig, Valenciától La Corogne-ig mobilizáció kezdődik a szociális megszorítások, a majdnem ötmillió embert sújtó munkanélküliség, a népesség 20 %-át érintő szegénység, a ritka munkahelyen is terjedő prekaritás ellen. A fiatalok munkanélkülisége közel 45 %-os.

De mi az, ami hiányzik a küzdelemben? Néhány napja találkoztunk a legnagyobb szakszervezet, az UGT főtitkárával. Megkérdeztem tőle: «Hol van a tervünk?», azt felelte: «Nincs». Na, hát ez a gond. A legfőbb szakszervezeti vezetők nem akarnak harcolni. A paktumpolitika, a konszenzuspolitika rabjai, csak a morzsákról lehet itt tárgyalni. Hogy azt mondják «Basta», «Elég»? Jobban félnek a dolgozóktól, mint a tőkétől, merthogy a kormányra támaszkodnak, mely hátat fordított azoknak, akik rá szavaztak, sőt még saját pártjuknak is, a Spanyol Szocialista Munkáspártnak? Nem vesznek tudomást az osztályharcról?

Ha a szakszervezeti vezetők nem állnak a küzdelem élére, nem kell csodálkozni azon, hogy olyan jelenségek következnek be mint május 15-én, amikor számos kiábrándult, de reakciós személy is a fiatalokat próbálja a felnőtt dolgozók ellen fordítani. Mi, szakszervezeti aktivisták sokan valljuk, szövetségünk a fiatalokkal szükségszerű. Ezért kell harcolnunk a paktumok ellen, mint amilyen a nyugdíjakkal kapcsolatos is, a csatát az egységért kell vívni a központi és régionális kormányok megszorítási programja ellen.

Megállapítjuk, egész Európa népeinek és dolgozóinak a nagytőke intézményei, az IMF, az Európai Unió és az Európai Központi Bank ellen közös kampányt kell viselnünk és egyesíteni erőnket. A küzdelem közös, világszintű.

Engedjék meg, hogy saját, katalán nyelvemen mondjam: «Ha itt vagyok ma, ez a lányomért van, hogy egy nap ne mondhassa, hogy nem küzdöttem azért, amit az én szüleim harcoltak ki a mainál sokkal nehezebb körülmények között. Éljen Európa szabad és szuverén nemzeteinek szabad szövetsége, éljen a munkásosztály!»


Sami Tahri, a tunéziai UGTT középiskolai szakszervezete főtitkára üzenete

Testvéri üdvözletem Tunéziából, ebből a kis országból, melynek nagy a történelme. Tunézia hűséges forradalmi hitéhez és a szabadságot, igazságosságot és méltóságot kívánó emberiséghez.

Sokan vannak, addig nem tudtak semmit Tunéziáról. Mielőtt a forradalomról szólnék, néhány mondat történelmünkről.

Karthago idején már megszületett az első alkotmány és parlament. 1846-ban megtörtént a rabszolga-felszabadítás, 1861-ben dolgozták ki az első tunéziai alkotmányt, parasztfelkelés ragaszkodott ennek proklamálásához.

1920-ban alakult meg az első politikai párt, 1924-ben az első szakszervezeti szövetség, a CGTT. Tunézia adoptálta a nők szabadságának személyes státusza törvényét, szintén Tunézia alapította az első emberi jogi ligát is az arab világban. Ma pedig Tunézia a világszínpadra került, mert megnyitotta a forradalmak nélküli korszak utáni forradalmi periódust.

Nagyon sajnálom, hogy nem lehetek közöttetek, a forradalom feladatai megkövetelik jelenlétemet hazámban. Tunézia a humánusabb világról álmodó forradalmárok országa, ahol mindnyájan szabadon és méltósággal élhetünk, kiegyensúlyozottabb és igazságosabb világban, melyben a dolgozók, a fiatalok, a népek egymást segítik.

Innen küldöm mindnyájótoknak testvéri üdvözletemet, nyújtom kezemet, hogy mindnyájunk jólétéért cselekedjünk.

Most pedig hazám forradalmáról beszélek. A mitológiában áldozat előzi meg minden terv megvalósítását. Ebből a szempontból Mohamed Bouazizi az áldozat, forradalmunk szimbóluma. Az a tűz, mely testét elemésztette, a bennünket kirabló, jövőnket megsemmisítő diktatúra gyökereit is megsemmmisítette, forradalmunkat elindította. Mert ez a forradalom vegyi keveréke az évek óta felhalmozódó okoknak, melyek népünket gyötörték a gyarmatosítás közvetett és közvetlen formái alatt, a megaláztatásban, megtorlásban, a szólás betiltásában, a korrupció áldozataként, a közkiadások fosztogatásának elviselésében, kincseink eltékozlása szemlélésében és méltósága megtiprásában.

Sidi Bouzidban tört ki az a mozgósítás dec. 17-én, mely Kasserine kormányzóságban elterjedve januárban átalakult az egész ország tiltakozó mozgalmává. Földrajzi kiterjedésével követelési is elmélyültek. Kezdetben szociális forradalom volt a munkanélküliség, a prekariás, az elhagyatottság ellen. A népesség, ahogyan az északnyugati fiatal egyetemi diplomások ezrei is, máról holnapra és szükségben élnek. Közvetlen és merész jelszavak születtek a harag kifejezésére: «A jog az jog, tolvaj banda», «Hitvány rendszer, nem alázhatsz meg!». Az UGTT aktivistái nagyon gyorsan mozdultak, helyi és regionális épületeikbe befogadva a forradalmasodó tömegeket. Dec. 24. óta tart mobilizációnk, büszkén mondhatjuk, hogy lángra gyújtottuk a népi mozgalmat és olyan követelésekre ösztönöztük, melyek a korrupt rendszer meghaladásához vezettek.
Mikor Ben Ali rendszere megdőlt, az imperialista erők semmit sem szóltak. Ben Ali Tunéziát vaskézzel tartotta markában, de ezt csak az USA, az európai és a nemzetközi pénzügyi szervezetek nyílt cinkosságával tehette. Ben Ali «tunéziai csodáját», elnöki bölcsességét nem győzték dicsérni, sőt, ajánlani – miközben az politikáját a megtorlásra, a rablásra építette. A bűn és a cinkosság kiterjed az európai, amerikai hatalmakra is, ma már világos. Az elkezdődött szociális forradalom politikai forradalommá alakult, ezért utasítjuk el a kelet-európai amerikai izgatásra lezajlott «forradalmak» mintájára szóló «jázminos», «Facebookos» jelzőt.

Ben Ali hatalmába kaparintotta az országot a Bourguiba-féle diktatórikus politikát követve. De nekünk az UGTT-ben gazdag harci és mobilizációs tapasztalatunk van az 1978-as általános sztrájk óta. A szakszervezetek, a pedagógus is, a postáé vagy az egészségügyé mindig Ben Ali rezsimje ellenfele volt. Minden évben számos sztrájkot, még politikait is folytattunk. A nép megtanulta, hogy lehet nemet mondani a legfeketébb órákban is. A szakszervezetek valós forradalmi erőt hoztak létre, és most szüretelik gyümölcseit. De tökéletesen tudatában vannak annak, hogy a Ti segítségek nélkül lehetetlen a vállalkozás. Ezért kérjük, hogy itt, az internacionalista meetingen, álljatok mellénk, ahogyan az összes szakszervezettől is ezt kérjük. Hogy befejezhessük forradalmi feladatainkat a szabadságért, a méltóságért.

A szolidaritást és a támogatást ezeken a tengelyeken értem:

1. Ellenállás az elképesztő eladósodottsággal szemben, amely el akarja nyelni jövőnket és gyerekeink jövőjét is. Különösen, hogy ez az adósság Ben Ali adóssága. Minden azt mutatja, hogy ennek egy része a korrupt politikusé lett, egy másik része titkos külföldi bankszámlákra ment és egy harmadik részét a tunéziai megtorlásra szánták. Miért nekünk kellene az adósságok és kamatjait fizetni, nem mi húztunk hasznot belőle!

2. A demokratikus átmenet nehéz és komplikált szakaszában élünk. De a végsőkig elszántak vagyunk. De az európai központok és az Öböl-országok vezényelte idegen beavatkozás, a pártok, szervezetek és egyesületek finaszírozása ebben az átmeneti időszakban akadályokat támasztanak a forradalommal szemben. Ezért kérjük támogatásokat.

3. Mi, szakszervezeti aktivisták meg vagyunk győződve, hogy az emberiség jövője a szabadság és az igazság, a méltányos fejlődés, a javak igazságos elosztása. Harcunk «internacionalizásán» kell dolgoznunk, a globális barbárság ellen. Nemzetközi szakszervezeti szolidaritás kell azért, hogy a demokratikus politikai alternatíva, a méltó szociális jogok, emberi értékek megbecsülése, egy kevésbé nyomorúságos és emberibb világ a mienk legyen.

Elvtársak!

Ismételten köszönöm a meghívást erre az összejövetelre, melyről a körülmények miatt távol kellett maradnom. Mindenki csodálkozására megdöntöttük Ben Alit, ez olyan példa, ami politikailag is elgondolkodtat. Minden arab és más nép előtt nyitva áll a forradalom felé vezető út egy olyan periódus után, melyet a tőkések már mint a történelem és az ideológiák végét ünnepelték.
Nem állítjuk, hogy megváltoztattuk a termelési módot, de megnyitottuk az ajtót egy olyan új modell előtt, mely valódi forradalmat inspirál.

Harcunk mindennapos a diktatúra felszámolásáért, a szabad és modern Tunéziáért.

Éljen a dolgozók nemzetközi egysége!


Gérard Schivardi, a francia POI országos titkára

Kedves Elvtársaim!

Ami ma itt bennünket összefűz, az a trojka, az IMF-EU-EKB diktatúrájának elutasítása.

Országunkban a települések és a közszolgáltatás tönkretételével szembeni ellenállás főképp a 350 ezer helyhatósági képviselő nagy többségénél mutatkozik meg.

Azért, hogy olyan adósságot fizessen, melynek nincs más funkciója, mint a spekulánsok gazdagítása, kormányunk megengedi magának, hogy a településeket kifossza, letörölje a térképről iskoláink, vízünk, lakossági közszolgáltatásaink finanszírozóit.

Ma már azt akarják, hogy eltűnjön 36 ezer településünk. Ezért készülnek területi reformra, ezért vonják össze a települések erőforrásait. De mindenütt beleütköznek, mondom: mindenütt a lakosság és választott képviselőik ellenállásába.

Ne keressétek másutt a kormány jelöltjeinek a szenátusi választásokon bekövetkezett kudarcát a közelmúltban! Itt mondom ki, előttetek: szerencséjük, hogy nem egész Franciaország szavazott. Mert akkor szenátor nélkül találnák magukat. Elegünk van.

A kormány és az Európai Unió politikája elutasítása jelentkezett ezeken a választásokon.

Az előrejelzések nem látták a polgármesterek valóságos felkelését!

A 36 ezer település, a 350 ezer települési képviselő nagy többsége nem akarja a közszolgáltatások eltűnését, a települések eltűnését, a Köztársaság eltűnését, egyszerűen Franciaország eltűnését.

A kormány úgy tett, mintha nem látná ezeket a – mindenféle irányzathoz tartozó – polgármestereket, akik pedig az üzembezárások, postabezárások, kórházbezárások, bölcsődebezárások, iskolabezárások elleni, vagy a bevezetendő területi reform által eltüntendő településpolitikával szembeni tiltakozó tüntetések élén meneteltek.

Ez a szenátusi szavazás, függetlenül az intézmény bonapartista karakterétől, annak a formálódó mély mozgalomnak a jele, mely el fogja söpörni az V. köztársaság Európai Unió szolgálatában álló intézményeit!

A polgármesterek mozgalma a politikai demokráciért csatlakozik a védekező munkásmozgalomhoz – a trojka képviselte tőkés adminisztráció ellen.

De csatlakozik az olaszországi képviselők mozgalmához is, ahol nem fogadják el a 100 megye és 1500 kétezernél kevesebb lakosú település megszüntetését.

Szintén csatlakozik a portugáliai képviselők mozgalmához, mely kerek-perec elutasítja az IMF diktálta területi reformot, mely a 308 önkormányzatot és 4 259 kantont akarja megszüntetni.

Franciaországban a rendszer bomlása jeléül mindennapos, hogy a sajtó újabb és újabb ügyet tesz közzé a kormánytagokat, a hozzájuk közelállókat vagy az úgynevezett ellenzéket érintő botrányról.

Milyen legitimitása van egy olyan kormánynak, mely a szenátusi választásokon kudarcot szenvedett a területi reform miatt? Milyen alapon próbálja megtiltani a polgármesetereknek, hogy konzultáljanak a népességgel a települések erőszakos összevonása ügyében? Az V. Köztársaság intézményei bomlanak fel teljes mértékben.

Ezért mondtuk azt kollégáimmal, a többi polgármesterrel együtt: «Szervezzük az ellenállást!» Meghátrálásra kényszerítettek bennünket. Ezért:

— a Francia Kommunista Párt, a Szocialista Párt, a POI tagjaival és a függetlenekkel, akik a prefektusokkal szembeszállva mégis megszervezték a lakossági népszavazásokat és ezek 90 %-ban elutasították a prefektusi döntéseket; (prefektus= állami területi megbízott)

— a különböző irányzatokhoz tartozó kollégákkal, akik tüntetéseket szerveztek a prefektúrák előtt;

— azokkal, akik létrehozták a helyhatósági védelmi bizottságokat,

levelet intéztűnk a köztársasági elnökhöz. Delegációt választottunk és követeljük, hogy fogadjon bennünket azon az egyszerű, de milliók által követelt mandátum alapján: «Tartsák tiszteletben választásunkat. Tessék leállítani településeink önkényes összevonásának prefektusi programját.»

Ezért a Parti ouvrier indépendant, mely évek óta követeli, ma is megismétli, hogy az adósságokat el kell törölni – az Európai Unió, Nemzetközi Valutaalap ellenében is.

Ez a politikája olyan pártnak, mely a szociális követeléseket védi visszautasítva bármilyen konszenzust, mely azt célozza, hogy a nép fizessen és a munkásosztály olyan adósságot, amelyhez semmi köze nincs!

Az ellenállást létezik. Támaszkodjunk rá. Vissza fognak tartani bennünket. Védjük ki.

Éljen a forradalom! Éljenek Európa szabad népei! Le a kapitalizmussal!

Európa népei — és Ti, akik itt vagytok körülöttem — egyesüljünk! Együtt győzni fogunk, együtt kitesszük őket innen.


Paul Paternoga, az IG Metall felelőse, a Humboldt-Wedag vállalati tanácsának elnöke, az SPD munkásbizottsága (Afa) északrajna-vesztfáliai regionális vezetősége tagja– Németország

Köszönöm a szót. Németországból jöttem ide Párizsba. Az úton csodaszép tájakat láttam és azt mondtam magamban, az egyetlen, ami még ennél is szebb lehet, ha a munkásosztály venné kezébe a hatalmat országainkban.

Két napja az Európai Parlament megszavazta az euró megmentésének kiszélesítését. Ezt téve 211 milliárd eurót ajándékozott az egész világ gazdagjainak, ahogy a pénzügyi piacok befektetőit nevezzük. Amit állítanak, hogy Görögország és Portugália megsegítéséről van szó, teljes mértékben hamis. A pénz a gazdagok zsebébe vándorol, akik ott fektetettek be. Az EP döntése egyenesen a népek ellen irányul, mindenekelőtt a dolgozók nagy többsége ellen. A német nép kétharmadának semmiféle családi vagyona nincs.

Az IG Metall szakszervezeti tagja vagyok, a vállalati tanács tagja Kölnben, szociáldemokrata 1972 óta, a nagy Willy Brandt-kampány óta. Vállalatunknál kollégáimmel együtt harcoltunk, mert a tulajdonos — egy hedge fund —, egy invesztáló alap, egy pénügyi cápa meg akarta szüntetni a munkahelyeket és delokalizálni az üzemet. A harc mellett köteleztük el magunkat és győztünk is részben. Tudom, hogy más országokban, más vállalatoknál is ilyesfajta küzdelem folyik. A helyzet katasztrofális, de éppen ezért kellett harcba szállnunk. Nagyon örülnék, ha az egész társadalom ilyen csatába vetné magát.

Az Európai Parlament döntése súlyos, de nem meglepő. Hogy a Merkel-kormány védi a bankok érdekeit, az érthető. Sarkozy nemrég látogatást tett Merkelnél az euró védelme ügyében. Nem Franciaország védelmében, hanem a bankárok és a nemzetközi befektetési alapok érdekében.

Nem kevésbé meglepő sajnos, hogy a szociáldemokrata párt vezetése a Merkel-kormányra szavazásra hívott e programra elfogadásával. Hihetetlen, de igaz: a német szociáldemokrata párt vezetése, mint minden más európai szociáldemokrata párt, eltökélten a trojka oldalán áll.

De ami engem leginkább felháborít, amit szégyenletesnek tartok, hogy szakszervezetem vezetése és a világ legerősebb konföderációja vezetői a német tőkével egyetértésben támogatják ezt a kormányprogramot. Ez a dolgozók és a szakszervezeti tagok háta mögötti aktus botrányos, amire csak egyetlen válasz lehet, hogy ezt az egész bandát meneszteni kell szervezeteink éléről!

Hogy senki se hihesse, a dolgozókat hülyének lehet nézni! Senki ne higyje, hogy dolgozók lemondanak követeléseikről, mert a Merkel-kormány kész a tőke szabályozására!

Barátaim a szakszervezetben azt mondják, az utóbbi 10 évben túlzottan sok mindent elfogadott a vezetés. Azt akarják, hogy az alapítási elvek, a dolgozók érdekei mentén határozzák meg újra magukat a szakszervezetek.

A kohászatban, a német ipar legerősebb ágazatában, viták indultak a kollektív szerződések és béremelések következő tárgyalásairól. Véget akarunk vetni a vásárlóerő csökkenésének; azt akarjuk, hogy a munkakölcsönzős dolgozók állandó állásba kerüljenek a vállalatnál, hogy a kollektív szerződéstől függjenek csak, mert a szolgáltatási szektorban 20 %-os bérveszteség is lehetséges.

A közegészségügyben, mely a szigorítás programban erősen érintett, kialakult egy erővonal a központi követelés körül: nagyobb létszámú személyzet kell, véget kell vetni a kórházi ágyak csökkentésének. Az utóbbi hetekben a két legnagyobb kórházban a személyzet már sztrájkba kezdett a kollektív szerződés védelméért, és hasonló sztrájkok voltak az oktatás és a kultúra területén is.

A következő bértárgyalásokon meg kell verekednünk a pszeudó versenyképesség-emeléssel és a költségvetési elvek tiszteletben tartásával (így mondják, ezt akarják elhitetni velünk). Itt fogjuk látni az igazi összeütközést a Merkel-EU-EKB-IMF és a dolgozók között.

A Merkel-kormány szándéka és az osztályharc valósága között a szakszervezeti csúcsok kollaborációja ellenére óriási a különbség.

Két hete tartotta kongresszusát a Ver.di, a német közszféra szakszervezete. A DGB elnöke megszólalt, de itt nem mondta azt, amit néhány nappal később, hogy Merkel tőkés-megmentési tervére kellene szavazni.

Meg vagyok győződve, ahogyan mondtam is, hogy a tőke társadalmi összeomlással fenyegető válságának nem lehet véget vetni egy ország dolgozóinak erőfeszítésével. Egész Európa dolgozóinak egysége kell.

Be kell fejezni a gazdagok szubvencionálását, végezni kell a trojkával. Szakítani kell az Európai Unióval és intézményeivel, s ezen az úton országaink is kikerülhetnek a bajból. De ehhez az kell, hogy osztályszervezeteink, először is a szakszervezetek, vállalják végül felelősségüket a nekik adott mandátum védelmében. Ez a megbízatás világos: csak a mi, a munkásosztály érdekeinek szolgálata. Ezért jöttünk össze ma, ezzel kell folytatni a küzdelmet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.