2012. március 3., szombat

A kínai kulturális forradalomról

(megjelent 1971-ben a La Vérité 551.- 553. számában, Pierre Broue írása, a IV.Internacionálé álláspontja)

(14. rész)
Politikai forradalom Kínában
Az gondoljuk, az elemzés, ha lakonikus és kivonatos is, próbál elegendő elemet adni a „kulturális forradalom” interpretációjának fő tézisei közül a «spontaneitás» és a «bürokrácia machinációja» eltávolítására. A két elem valójában nagyon szorosan összekapcsolódott: a mozgalom tagadhatatlanul «fentről» indulva a bürokrácia két frakciója harcának fegyvereként a tömegekben valódi visszhangra talált abban a mértékben, amennyiben válaszolt szükségleteikre és mélységes várakozásukra még torzult formájában is. A spontaneitás a régóta összesűrűsödött alaptendenciák közötti találkozópont, a «bizonyos felelősök» elleni felkelésre biztatás által levegővétel kérése, és példája az eredetileg el nem nyert, de gyorsan annak nyilvánított «szabadságjogoknak». Így jutottunk el a «kontrollált mozgósítástól» addig, amit «spontán» áradásnak nevezhetünk. Annak ellenére, hogy az 1966-os «rebellisek» generációja ebbe a harcba minden látszat szerint a hagyományokra támaszkodás, korábbi tapasztalat útmutatása híján vetette bele magát, a tisztogatás mégis jól sikerült a Száz virág másnapján. Ebből a szemszögből a fiatal nemzedék öntudata a «kulturális forradalom» előestéjén valóban «tiszta lap» volt, ez magyarázza a követelések zavartságát és azt a tényt, hogy közös nevezőként «Mao gondolata» szolgálhatott mint referencia az elnök politikai gyakorlatával szemben fellépő minden csoport számára, legyenek azok Liandong-szerű konzervatívok” vagy „5.16”-féle „veszettek”.
Ez a helyzet persze a „megújított” kínai kommunista párt természetéről is kérdéseket vet fel. Mao Cetung külföldi csodálói – melyek között Jean Daubier kétségkívül a legpozitívabb jelenség – támogatják azt a tézist, miszerint a kínai kommunista párt forradalmi, a munkások, parasztok számára autentikus, de hatalmának első 17 évében «bürokratikus típusú deformálódást» szenvedett el, mely maga vezetett saját keblén belül a revizionista irányzat megjelenéséhez és a Zou Zi Pai restaurációs tendenciáihoz. Mao, aki a revizionizmus ellen az eszme fenntartása és elmélyítése történelmi feladatának letéteményese, az igazi kommunista gyakorlaté, harcba vetette magát, hogy ezt a «deformálódást» megszüntesse és végül el is érte a «párt» és a «tömegek» közötti új, demokratikus viszonyok létrehozásán keresztül. A tézis csábító a maga egyszerűségében és erkölcsi tanulságaival, de végül is csak a Lin Piao által kifejtettek áttételének tűnik a fejlett országok aktivistái számára is érthető nyelvezeten: «Mao Cetung pártunk legnagyobb vezetője, minden szava normaként szolgál mozgalmunkban. Mao Cetung sokkal több dolgot tett, mint Marx, Lenin, Engels. Ők személyesen nem vezényeltek le egy proletárforradalmat. Nem hasonlítanak Mao Cetungra… Lenin (munkássága) nem tartott olyan sokáig, mint Mao Cetungé. Kína lakossága tízszerese Németországénak, háromszorosa Oroszországénak, forradalmi tapasztalatai termékenyek. Kína nagyobb, kiválóbb mindegyiknél. Az egész országban és az egész világon Mao Cetung a legnagyobb».
A «kulturális forradalom» lefolyása és mérlege világosan megmutatja a kínai kommunista párt természetét, amelyet nem feltétlenül kérdőjeleztek meg, és ahogy mi gondoljuk, ez egy bürokrata centrista pártot jellemez. Bizonyos tekintetben úgy tűnik, hogy ez utóbbi évek megcáfolhatatlan módon jobban kimutatják, mint az 1928-as rekonstrukciója utáni politikája analízise.
Nem térünk ki újra a tömegeknek szóló kontrollált felhívásra, sem a hadsereg manipulációjára – melyek feltáró jellegűek a maoista vezetés természete bemutatásához, amelyet gondosan alá is húztunk. Ami az apparátus berkein belüli csatát illeti, nincs elégséges tudomásunk ahhoz – ez is egy jel –, hogy egy analóg elemzést akárcsak el is kezdjünk. Annak szisztematikus használatára vannak jelek, amit Lucien Bianco így hív: a kínai kommunista párt és a Szovjetunió Kommunista Pártja korábbi tapasztalataiból fakadó, a tökéletességig bejáratott technikák.” A hadsereg és a rendőrség a kulisszák mögött avatkozott be – néha nyíltan is, de sosem volt publikus a történések idején –, pl. 1966. februárjában az úgynevezett „államcsíny” idején, de Központi Bizottság 11. szessziója előestjén is a következő év augusztusában. Liu Shao Chi és Teng Hsziao Ping kisebbségbe kerülése megkérdőjelezhetetlenül antidemokratikus, de még meg sem felelt a szervezeti szabályzatnak: a tagok kierőszakolt vagy inspirált távolléte, a „kulturális forradalom központi csoportja” tagjainak (akik nem tagjai a Központi bizottságnak), az elnök frakciójának jelenléte és részvétele miatt. Ugyanezekkel a jelenségekkel találkozunk a 12. szekció alatt – sőt, vitatható összetételben –, mely eltávolítja Li Chao-chit köztársági elnöki posztjáról, melyre a köztársasági országgyűlés – ahogy a párt központi bizottsága is – választotta, tehát visszahívni is csak neki lett volna joga. Összefoglalva az apparátus küzdelmének efajta technikai jellemzőit, Lucien Bianco írja:
„Érdekesebb – de erősen klasszikus – az irodalmi vagy ideológiai polémiák fegyverként és a politika harc maszkírozásakénti használata, a megjelenített vagy példaként szolgáló célpontok kiválasztása, az a postériori felfedések (találóan választott régi információk kapóra jött nyilvánosságrahozatala és okos interpretálása), az egyének múltja és a párttörténet örökös rekonstrukciója, röviden: mindaz, ami feltűnik a „titkos és nyilvános” dialektikájából – a „titkos és harsonaszó” dialektikájából inkább, mivel amit felfedni óhajtottak, azt a mass medium és az egész ország felkapja és hamarosan nem lehetséges már ignorálni azt, amit addig nem volt szabad megismerni”.

Hozzá kell adni a „baloldal” támadását illető gyakorlatot, amikor azt állítják, hogy az valójában „jobboldali” – olyan gyakorlat, amit Daubier speciálisan kínainak tart –, ami olyan jól felfeldi a bürokrácia mentalitását és módszereit. Mao és az övéi kifehérítésének vágyában addig megy, hogy megerősíti, a KP hivatalos sajtója soha nem titulálta a baloldali ellenzéket „leplezett jobboldaliaknak”, ami ellentétben áll a mindenki, különösen az apparátus számára hozzáférhető igazsággal.
A legkiválóbb megfigyelők is elhanyagolták eddig a maoista politika bürokrata voltát leleplező másik aspektust. Annak nemzetközi politikájáról van szó. Annak kimondását, hogy a kapitalizmus ma Jugoszláviában és a Szovjetunióban restaurálódik, nem szabad könnnyedén kezelni, úgy mint a realitástól a földrajzi távolság miatt elvágott ázsiai nemtudás eredményét. Az ilyen ellenigazságok akkorák, hogy kétségeket támasztanak még a tudományosan legalaposabb elemzéseket illetően is. Ugyanilyenek a jelenlegi vezetés ismételt kijelentései, miszerint ma a világforradalom súlypontja az afro-ázsiai országokban van a szegényparaszti harcok bázisán. Az a mód, ahogyan a maoista vezetők általában a kommunista mozgalom történetét szétmorzsolják és a világ más részének osztályharcát bemutatják, szintén árulkodó. Szükségszerű a múltban vitt politikájuk védelmében is. Ez szolgál tökéletességük bizonyítására, és az attól való félelmük leplezésére, hogy a haladó országok (az elmaradott országok parasztságánál vitathatatlanul kevésbé manipulálható) proletariátusa ténylegesen sorompóba lép. Egyébként a nyugati, a „maoizmus” által vonzott aktivisták figyelmét is csábítani kellett, hiába a metsző ellentmondás a mód és a mindig hangosabban hangoztatott elvek között a „nemzetközi proletariátust”, a „marxista elemzés szükségét”, a „politika elsőbbségét” és a „munkásosztály forradalmi szerepét” illetően.
A Kínai Kommunista Párt histográfiája a „kulturális forradalom” alatt mélységesen át lett alakítva úgy, hogy Liu Shao-chi és társai múltbéli szerepét a jelen „árulói” és ”burzsoá ügynökök” szerepkörnek megfelelően átformálták: a történelem alárendelésének ez a bürokratikus játékszabálya. De ez a részleges átdolgozás szándékosan elhanyagolta a lényeget, Sztálin és a SZU Komm. Pártjának szerepét, szándékos hamisítását, a Kommunista Internacionálé felelősségét a kínai kommunista párt történetében (és kudarcaiban). Mint a győztes sztálinizmus legszebb idején, a j e l e n l e g i kínai kommunista sajtó azt magyarázza, hogy 1927-ben a Csang Kai-sekkel szembeni forradalom kudarca Chen Du-xiu, a párt alapítója és vezetője „opportunizmusának” köszönhető, akinek pedig volt bátorsága denunciálni a sztálinista vezetés és a Komintern diktálta kapitulációs politikát, akinek fejét Liu és Mao együtt reklamálták Cheng Kai-seknél (miután Chen csatlakozott Trockij baloldali ellenzékéhez), pártjukat pedig a Kuomintanggal ők maguk békítették... Holott senki nem ismeri jobban, mint Mao – aki maga is kritizálta, sőt sajátos módján küzdött is ellene – a sztálini vezetés gyászos szerepét, amely a megbéklyózott nai forradalmat kiszolgáltatta osztályellenségének!
Ugyanígy a kínai kommunista történetírás ahogy korábban is, ma is (1971-ben) átveszi – s még egy Mao által eltávolított Chi Pen-yü sem kivétel – a szovjet történelem sztálinista verzióját, amely Trockijból, Buharinból, Pjatakovból, Zinovjevből, Kamenyevből és más régi bolsevikokból „népellenséget”, „imperialista ügynököt” csinált, és akik eltávolítása Sztálin számlájára írandó. Ugyanez a konzervatív ösztön nyilvánul meg a magyar kommunista aktivisták Petőfi-körével és a magyar munkások forradalmi tanácsaival szembeni, még Hruscsov által is terjesztett rágalmak fenntartásával – hisz’ elveikben olyan hasonlóak a „sanghaji kommünhöz”. A magyar forradalom eltiprásának igazolására a kínai vezetők még ma is (1971) «ellenforradalomról» beszélnek, annak magyarázatával nem foglalkozva, hogy annak leverésére miért küldött tankokat az a hatalom, mely a világot revizionista ellenforradalomra inspirálja!
Talán még rosszabb, hogy olyan kommunista vezetők, akik egy munkásállam degenerációját úgymond egyenesen a gyökereinél akarják támadni, ennek az elfajulásnak az okait helyesen az imperializmus konkrét nyomásában és egy elégtelenül fejlett gazdaság bázisán a burzsoá ideológia túlélésében ismerik fel, bűncselekményt követnek el, amikor ennek kezdetét a Szovjetunióban Sztálin halála másnapjára teszik. Valóságos tündérmesét – vagy inkább gonosz démonokról szólót – tálalnak a fiatal kínai nemzedékek elé annak magyarázatára, hogy az elfajulástól (Sztálin határozott vonalának köszönhetően) megvédett szovjet állam csodálatosképpen, néhány hónap alatt, Hruscsov alatt átalakult a tőkés restaurációt védő burzsoá állammá. A történelem – mely a marxisták számára a múlt konkrét helyzeteinek konkrét elemzése – az ő tollukból rossz fantasztikus regény vagy magic-fiction, hitelességét elveszti és átfordul a keresett igazolás ellentétébe. Az elmélet, a marxista módszerek és a felvilágosítandó tömegek irányában ugyanaz a megvetés árad – vagy talán a félelem az elvektől, melyek hatalmukba keríthetik a tömegeket és anyagi erővé válhathatnak –, ez teszi lehetővé teszi számukra annak szimultán megerősítését, hogy a bürokrácia egy osztály, hogy Norodom Szihanuk pedig „haladó”.
A kínai forradalom egycsapásra elvágva találja magát minden olyan erőtől a világban, mely a munkásosztály szerveződéséért dolgozik az egyetlen kiút, a világforradalom érdekében. Mao Cetung és hadnagyai a harmincas években reménytelenül keresték a sztálinista bürokrácia kegyeit akkor, mikor az a német forradalmat likvidálta, vagy a spanyol forradalmat döfte hátba, s ma pedig szövetségest keresnek az albán retrográd és rendőri bürokráciában, a legsztálinistább, tompa lengyel bürokratákban, és ellenállnak a kínai forradalom egyetlen valódi szövetségeseinek, a lengyel diákok „tömegkritikájának”, vagy a csehszlovák dolgozók „hatalomátvételének”. Felhívásaik a Szovjetunió vezetésének lábainál nem az új generáció felé irányulnak, amelyek próbálják a „proletárdiktatúrában a legszélesebb demokráciát” (Lenin hagyománya) megtalálni, hanem a sztálini aparátcsikok legkorlátoltabb csoportja felé, amelyek számára a Prágába tankokat küldő Brezsnyev „puha” és „rohadt liberális”. Ragaszkodva a sztálinizmushoz, mely kebelén évtizedeken lélegzett és konspirált, Mao Cetung továbbra is hátat fordít azoknak a mozgalmaknak, melyek 1953 óta jelzik a proletariátus ébredését és csöngetnek a bürokráciának a Szovjetunióban és szatellit-országaiban.
Azonban hiba lenne azt levonni, hogy a maoista frakció (és a párt, amelyet megtisztogatva és megújítva sikerült maga alá gyűrni), ugyanolyan típusú, mint amit a SZU-ban Brezsnyev tartott a kezében, vagy más ellenforradalmi apparátus a világon. Először is, ahogyan kimutattuk, a kínai bürokrácia de facto szakított a sztálini bürokráciával (Sztálin és minden követője alatt), és azért is, mert utána – a kulturális forradalom összes fejleménye mutatja – olyan fejlődési szakaszba ért, mely ezen legalább innen van. Chi Pen-yünek megfellebezhetetlenül igaza van, amikor 1967-ben megerősítette, hogy ha a szovjet vezetők lehetővé tették volna a tömegek számára a szabadságjogokat és az akkori Kínában gyakorolt demokratikus jogokat, a „modern revizionizmus nagyurait” régen megdöntötték volna. Még jobb: a „maroknyi Zou Zi Paï” attitüdjét elemezve a maoista frakció olyan leírást ad, mely teljes részletességgel megfelel a Kreml bürokráciája által dominált összes ország bürokratái leírásának. Magatartásuk jellemzése a Vörös Zászlóban:
„a párt fölötti hatalmukat arra használják, hogy becsapják, elhallgattassák tömegeket, a forradalomnak ellenálljanak ... Mindenkire ráragasztják az ellenforradalmár bélyegét, aki ellene fordul, attól megszabadulnak, börtönbe csukatják”.
Vagy:
„Amit védenek, az a saját hatalmuk. A forradalmi tömegek nyomása alatt formailag előfordul, hogy egy-két engedményt tegyenek, de ezek mélyén is egy a céljuk: a tömegek feletti elnyomófunkció fenntartása. A hatalom területének legkisebb parcellájáért is küzdenek és ebben nem tesznek semmilyen engedményt.”
1932-ben Trockij egy kínai elvtársának írva azt magyarázta, hogy a ha a kínai KP eljutna a hatalom meghódításáig, hamarosan súlyos válságban találná magát amiatt, hogy lényegében a parasztságra támaszkodik és a demokratikus nemzeti forradalom időszakában nem a munkás- és kommunista elemeket, hanem a demokrata kispolgárságot nyerte meg magának. A kommunista párt bürokrata-paraszti és munkás szárnya közötti elkerülhetetlen konfliktus szükségessé tenne egy második forradalmat. A szovjet társadalom valóságának és az 1917 óta lezajlott forradalmak mély ismeretén alapuló hasonló elemzést Mao Cetung nem készíthetett volna (ismerve empirizmusát és az elmélet mélységes megvetését). De tudatosan lavírozva az ellentmondásos erők között, ideértve főként a kulturális forradalom időszakát, mégis több mint 40 évig megőrizte magát a pártvezetésben.
A híres „vita a nép keblén rejtező ellentmondásokról” ténylegesen tartalmazza az öntudatra ébredést – limitált, de elképzelhetetlen egy Sztálinnál, Hruscsovnál, Brezsnyevnél – ezen ellentmondások természetéről, melyek közül a legfőbb a forradalom által bevezetett új típusú termelési viszonyok és a termelőerők gyengesége között létező kontradikció. Innen kiindulva felsorolja a ”nem antagonisztikus” ellentmondásokat, a város és vidék, a proletariátus és parasztság között, pl. a „kisszámú munkás és néhány funkcionárius túlzottan magas fizetése” és, hogy utóbbiak reklamálják az „azonnali gond fordítását anyagi érdekeikre”, mely hozzájárul az ellentétek kiéleződéséhez. Ebben az elemzésben megtaláljuk a Zou Zi Paï-t a kulturális forradalmon keresztül megsemmisítő tömegmobilizáció legfőbb jelszavainak megalapozását. A fontos, a mao cetungi gondolat limitje, hogy számára „nem antagonisztikus” ellentétről van szó. A „kulturális forradalom” – ahogy a „nagy ugrás előre” is – olyan kísérletet tartalmaz, mely megkísérli összebékíteni ezeket az ellentéteket anélkül, hogy a keretet érintené: a kommunista párt monopóliumát, a hatalom bürokratikus struktúráját. Innen vannak a bürokraták ellen a tömegekre támaszkodó centrista politika cikcakkjai; de meg a kádereket meg is kell védeni a tömegekkel szemben; e gondolat „abszolut hatalma” az ellentétek elfojtásához kell, a „szocializmus építése egy országban” politikájához szükséges, amit a „világforradalomért való küzdelem” jele alatt helyez el.
Az új tény, hogy a «kulturális forradalom» lefolyásában Mao és hívei beismerik a politikai forradalom hajtásait, sőt, bizonyos módon annak kommunista „legitimitását” is, a munkásosztály forradalmi kívánságait akarják átformálni reformista vállalkozásba, egyszóval „a felvilágosodott despotikus bürokrácia” új modellje építésére felhasználni.
Lucien Bianco, akiről konstatáltuk, hogy éleselméjű és pesszimista, ezt írta:
„Mindezek után lehetséges, hogy a jövő a kulturális forradalom korszakának termékenységét felfedi egyszer, nem csak és nem éppen a kritikák és jogos követelések okán (...), hanem főként, mert a vörös gárdisták közül sokaknak az a képzete támadt, hogy a forradalom nem fejeződött be, új (antibürokratikus) szakasz kerül napirendre”.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.