A «német modell»

Manapság annyit emlegetik – felsőfokon – a «német modellt»! A francia elnök, a különböző nemzetközi és nemzeti munkáltatói szervezetek, az európai intézmények, de még a magyar politika körök is követésre méltónak festik le, Németország «kiegyenesedéséről» szavalnak.

Érdemes megnézni egy kicsit közelebbről is.

Németország csakugyan az Unió vezérlova lett. Új helyi specialitásával jelentkezett, az alacsony bérekkel. A történet visszanyúlik egészen a német egyesítésig, melyet a német munkásosztály oly nagyon várt, ereje növelését remélve a nyugati országrész gazdasági potenciáljának és a keleti szociális vívmányok összekapcsolásával.

2010 szeptemberében a ZDF sugárzott egy dokumentumfilmet «Az NDK kifosztása és likvidálása» címmel ennek az időszaknak a gazdasági aspektusáról. Feketén-fehéren kiderült, 1990-ben korántsem állt csőd előtt az NDK, a márka tökéletesen önkényes átváltásával döntötték be (Edgard Most, a volt keleti állami bank igazgatója, később a Deutsche Banknak dolgozott); áron alul nyugati magánkezekbe kerültek a keleti bankok, a (nem csak elavult, gazdaságtalan, hanem a prosperáló) gyárak is; 1990-ben 12 ezer vállalatnál 4 millióan dolgoztak, 4 év múlva félmillió maradt. Összesen hatmillió munkahely semmisült meg. Itt lett kipróbálva a bérdömping, a szociális vívmányok lesöprése, a kollektív szerződések megkerülése, új szociális viszonyok kipróbálása. Minden megengedhető volt – és ha nem jól sült el, hát a múlt kontójára lehetett írni. Sajtókampány kísérte az akciót a «lusta», «elkényezetetett» ossikról, akik nincsenek hozzászokva a munkához (ma ugyanezek a fanfárok szólalnak meg, csak «ossi» helyett «görög» szerepel). Ami itt történt, csábító lett persze a nyugati országrészben is. A Volkswagennek pl. 1993-ban 30 ezer munkásától kellett hirtelen megszabadulnia. Túl drága lett volna a tömeges elbocsátás, így ahhoz a megoldáshoz nyúlt, amit Peter Hartz személyzeti igazgató fundált ki: munkaidő- és bércsökkentés. 17,9 %-os bércsökkenést kellett elviselniük a dolgozóknak… de végül 32 ezernek mégicsak el kellett távoznia. 1996-tól a bérbefagyasztás lett a bűvös szó. 1998-ban a választások a szociáldemokrata-zöld koalíciót segítették hatalomra. Schröder nyíltan a munkaerőpiac deregularizációja mellé állt: olcsóbbá kell tenni az elbocsátásokat, s mivel a «munkaerő túl drága», a munkáltatói társadalombiztosítási terheket is csökkenteni. A szakszervezetek ellenállásán ezegyszer meghiúsult, de a folyamat nem állt le. Schröder a jól bevált Hartzhoz fordul, a VW személyzeti igazgatójához a «munkaerőpiac reformja» kidolgozásáért. A «munkahely»-ből «job» lett, az elbocsátásokon, a munkáltatói terheken könnyítettek, a munkanélküli juttatásokat limitálták időben, a munkanélkülieket kötelezték bárhol Németországban munka elfogadására, a határozott idejű szerződéseket preferálták, eltűntek a fix szerződések fix munkaidővel, velük együtt a normális megélhetést nyújtó bérek is. Hartz javaslatait a 2003-ban kibocsátott Agenda 2010-be foglalták négy csomagban, eltemetve az «egyenlő munkáért egyenlő bért», «mini-job»-okat kínálva havi 400 eurónál kevesebbért, egy éves munkanélküliség után szociális segítségre bízva a dolgozókat. A német vállalatok így aztán könnyen kínálhatják portékáikat olcsón külföldön.

Akinek munkája van, hallgat, mert az ajtók előtt ott áll a «tartaléksereg». De a méltatlankodás, az aggodalom nő. Joschka Ficher mégis azt erősítgeti 2004 augusztusában: «A Hartz IV. nem az elszegényedést növeli, ellenkezőleg, biztosítja az alapellátást és a munkához jutás lehetőségét». Nézzük akkor.

1 munkanélküli év (55 év felett másfél) után a járadék megszűnik, az ember az Arbeitslosengeld II. (ALG-II) szociális asszisztenciához fordulhat. Egyedülálló havi 364 eurót kap, ennek kell elégnek lenni mindenre, étkezésre, betegségre, utazásra, öltözködésre, lakhatásra. Gyermekekre – koruktól függően – 215-287 eurót. Lakbér- és fűtéskiegészítést is. 25 éven aluliak nem, ők lakjanak csak a szülőkkel. De ahhoz, hogy ezt kapjuk, bizonyítani kell, hogy nincsenek tartalékaink, nincs olyan velünk egy háztartásban élő, aki kereső foglalkozással bír (sok nő így lett totálisan partnere kénye-kedvére bízva), különben nincs «asszisztencia». A Bundesagentur für Arbeit (munkaügyi ügynökség) turkálhat bankszámlánkban, ellenőrzésre jöhet váratlanul («és ott az a fehérnemű a széken kié? csak nem együtt él valakivel? dolgozik az illető? ezt a készüléket miből vette»), s ha nem tudunk bizonyítani, ugrik a segély. Félmillióan veszítették így el. Vannak azután a munkaajánlatok. Óránként 1 euróért (bizonyos esetekben 1,50) a 364 euró mellé. Sövénynyírás, utcaseprés, bevásárlás, középületek takarítása. Visszautasításuk szintén a segély elvesztésével jár. Hivatalosan úgy hívják, «a társadalom számára hasznos és kompenzáló» munka, de magáncégek szintén használják. A rendes fix állások így tűnnek el. Vasárnap kivételével a hét minden napján reggel 8 és este 20 óra között rendelkezésre kell állni, az álláskeresést folytatni kell, bizonyítani, bármilyen szintű is a végzettségünk, azt is el kell fogadni, ami csak minimális életszínvonalat nyújthat. Kényszermunka modern verzióban.

2010-ben a hivatalos jelentés szerint 828 300 szankcionálás történt a Hartz IV. keretében. A Werklozenforum, a munkanélküliek fóruma szerint 70 %-uk megalapozatlan. «Egy találkozót ha lekéstél vagy csak elkéstél róla, elveszíted a járadék 10 %-át. Ha úgy ítélik, hogy hanyag vagy, 30 %. Ha ismétlődik, 60, majd 100 %.»

A Hartz IV-gyel azonban a munkanélküliséget el lehet kendőzni. A társadalom gondját át lehet hárítani a «Hartzer»-re, aki kevesebb, mint nulla. Ő a hibás, ő a felelős – a «zöld-vörös» törvények jól elvégezték a stigmatizálást. De ha munkanélküliek vagyunk, szégyent jelent, katasztrófát. Szinte lehetetlen innen kivergődni.

«Méltóság nélkül lehetetlen embernek érezni magunkat. Ezt a méltóságot pedig sok honfitársunk elveszítette. Azt az érzést sütik rájuk, hogy nem számítanak. Soha ennyi német nem szenvedett pszichésen.» (Günter Walraff)