Kiáltás a szociális gettóból

Kényszermunka éhenhalással vagy éhenhalás kényszermunkával?

(Egy számkivetett élménye a számkivetettek életéből és kísérteties hangok, a múltból)

"Történetem a Fene Nagy Demokrácia, meg a még nagyobb egyéni szabadság egy napja. Nap mint nap hallom ömleni ezt az üres frázist: demokrácia. Sok-sok ilyen információ bemegy a fülembe és igen kevés jut el a tudatomig. Annyi hazugságot, aljasságot, amennyi már évek óta szinte bombázza az agyamat, korábban el sem tudtam volna képzelni. Abból a generációból vagyok, amely egy rendszer alkonyának idején nőtt fel, kapott valami jót és amelyet felváltott egy velejéig hazug kor, amelyben vergődik a magamfajta halandó.

Megosztom egy napi élményem, meginvitálom Önt, kedves olvasóm abba a világba, amelyben egyre többen élünk, és amelyet a szerencsések hallgató aljas cinkossággal kerülnek, el sem hisznek.

Csörög az ébresztőóra. Felkelek. Te jó ég, már megint egy nap, amit át kell élnem. Mikor lesz már ennek vége. Erőt vesz rajtam a reggel frissessége, no meg az a fránya, muszáj.

Az asszony nem tud kávét főzni, elfogyott. A kártyás villanyóra a nyomorunk jelképe. Még ennek is örülnünk kell, mert legalább az áramdíj elmaradásunk miatt az órát nem vitték el. Így végül is most se tévé, se rádió, se hűtő, se semmi, de még világítás sincs, csak annyi, amennyire futja. A gyerek még alszik. Szerencse, mert legalább nem hallja kitörő kesergésünket a nincsen nyomasztását. 6-ra megyek dolgozni. De milyen munka ez? - Nyugtatom magam, ez legalább van. Tennék be egy kis zsíros kenyeret, de csak annyi van, amennyit a gyerek, elvisz iskolába.

Útközben arra gondolok, amiről apám beszélt. A kohászatnál 40 évet húzott le. Emlékszem az általa elmesélt élettörténetére. A harmincas években igen szegények voltak, aztán eljött a munkás ideje, a népi demokrácia. Dolgoztak, elmúlt a szegénység és lett élet. Én csak annyit élveztem belőle, hogy akkor néhány évig jó volt gyereknek lenni. Erre a boldogságra vetett árnyékot édesapám leszámolása és halála. Majd a kölcsöneink fizetése miatt devizahitelt vettünk fel és lett oda a házunk. Ma egy kis roskadó házban albérlőként lakunk. Ezt hagyták rám a szülők, no meg a családi anyagi összeomlását, a vagyonkánk miatti kesergésük emlékét. Most már tudom, a nagy demokraták, a rendszerváltó gengszterek azért harsogták a demokráciát 1989 után, hogy lebonthassák, és ellopják a gyárunkat, elvegyék a vagyonainkat. Apám, mindig azt mondta, ez a mi gyárunk!  A demokrácia, amiben élünk csak és kizárólag az aljadékok, az emberi selejtek, a haszonélvezők és többnyire az értelmiség demokcsokráciája.

Mély gondolataim közben veszem észre, hogy annál a pataknál, helyesebben a hídjánál vagyok, ahol ma dolgoznunk kell. Eltűnt a „mienk, az érdemes gyarapítani, a jövő”, ma mindezek helyébe a vakremény harcával küzdők szomorú csoportja fogad. 26 –an vagyunk, mi a számkivetettek, a falak, a szögesdrót nélküli gettólakók, a 21. századi kápókkal. Szakadt brigád. 3 méternél is mélyebb, s körülbelül 7 méter széles patakot tisztítunk. Van ebben minden, a város szemete, a pillepalack beleakad a növénybe, behajigált drótba, ágakba, jelezvén, ha már idedobták őket, nem távoznak. Maradnak a visszataszító más hulladékok társaságában, amely tegnap a nadrágomat szakította ki. Mert, hát még nekem és egy párunknak nem jutott silány minőségű, munkaruha. Aki kapott, annak is már a szerződéses idő utolsó harmadán adták ki.

Jön a kápó és az eligazítás. A párthűségéért kinevezett csoportvezetőnk, nyegle, primitív és embertelen is. Amúgy tudni róla, hogy néha, néha uzsorázgató, és drogféleséggel kereskedő is. Bizonyítani? Azt szinte lehetetlen volna. Sőt!

- No, idefigyeljenek emberek! - kiabál, jelezvén, hogy ő a valaki, no meg azt, hogy köszönni, azt bizony nem tud. – Az a helyzet, hogy a tegnapi napon ellógták az időt. Ma nem fogom megengedni, hogy lopják az időt, hiszen nem azért kapják a pénzt! Megértettük egymást?

Idős munkatársam sovány, szakadt öltözékű, és mert hideg is van, remeg.

Minap elmesélte nekem, ebédidőben, hogy már 3 éve csak egyszer eszik egy nap, vagy egyszer sem. Nem lepett ez meg, hiszen én is, mi is a családban, a gyerek kivételével… persze a büszkeségem miatt nem beszélek róla. Azt is elmesélte, hogy kétszer akasztotta fel magát, de az isten nem hagyta meghalni, egyszer a felesége, másodszor a szomszédja vágta le. Mint mondogatja, még a meghaláshoz is szerencsétlen. – Ide figyelj édes gyermekem, te ne kiabálj velünk ezért a szaros 10 600 Ft-ért. Pláne ne velem, hiszen én az apáddal dolgoztam a gyárban sok-sok évig, szerettük egymást – mondja hajcsárunknak.

- Mi van öreg – néz körbe a dölyfös középkorú hajcsár - zendülünk, zendülünk? Akinek nem kell a pénz, követheti az öreget!

Nagyon szégyellem magam, de megálljt parancsolok az érzelmeimnek.

Az öreg lehajtott fejjel lassan elmegy. Mint később megtudtam, meghalt agyvérzésben, megváltás volt ez a számára.

A 90-es években az egyik cigány képviselő, aki sokat adott az emberek szavára, becsüljük is, mind a mai napig, egy programra beszélt rá. Arra, hogy a „digitális középiskolába” iratkozzak be, és tegyem le az érettségit. Nekiduráltam magam, meg is csináltam, de az akkori remények szertefoszlottak. Annyiban megérte, hogy a nyomorunkat, annak okát valahogy jobban megértem, mint a társaim. Közben kihozzák a szerszámokat egy furgonnal. Ki lapátot, ki vasvillát, ki macsétát, ki pedig kapát kap a kezébe. Majd a hajcsár ordítozik: – Tegnap három szerszám is eltört, ezt levonatom a bérükből!

Megyünk dolgozni a patakba, taposni az iszapot, szedni a szemetet és sok egyebet, akinek munkaruhája, az meg otthoni cipőben, ruhában.

Délig nincs szünet, mert azt hazaküldik.  Az elbocsátástól még mindannyian rettegünk. Félünk az éhezéstől, félünk és megalázkodunk, mert valami vak remény hajt minket.

Megkezdjük a munkát. Velem egy másik, nálam fiatalabb srác és egy asszonyka van, akibe a lélek hálni jár. Ketten mindent megteszünk, hogy ennek a soványka asszonyteremtésnek könnyebb legyen. Indulok az iszapos mederbe. Büdös van. A társamtól kérem a vasvillát, hogy a száraz növényi korhadékot összehúzzam. Seb keletkezik a lábamon, vérzik. Gyorsan kimegyek a partra, levetem a széjjelázott motyót és látom, csak egy karcolás. Odaszól társam, most ő megy a sárba, maradjak a parton. A szennyvíznyílásból hirtelen szennyvíz zúdul rá. Megalázó a látvány, irdatlan bűz. Pista birkózik a gazzal, a szeméttel, még mormol is hozzá: – Eh, az anyádat, büdös is vagy, rozsdás is vagy, és még kapaszkodsz is?

Az ilyen szennyvízkivezető nyílás a patakra futó portáknál nem ritka. Megspórolják a pöcegödör építését és az annak tisztításával járó költséget.  Itt Ózdon nincs ezek szerint se környezetvédelem, se ÁNTSZ, s ha van, azok csak minket, a szegényeket csesztetik. De itt tízméterenként ömlik a szenny. Haj, a derék környezetvédők!

Hirtelen elborzaszt, kutyatetem bukkan fel, mint amit fellőnek a víz felszínére. A tetem szétpukkan, záptojásszag még áthatóbb. A drót felszakította a tetemet, belei kibuggyannak.

Pista azonnal kiszalad a partra, Margitra rájön az öklendezés. Arra gondolok, amit apai nagybátyám mesélt arról, amikor Auswitzba vitték, hogyan hányták kézi taligákra az emberi tetemeket. Akkor történt vele, hogy egy emberi tetem kipukkant, mert megesett, hogy több napon át hevertek az emberi tetemek a láger udvarán.

Rettenetes érzés fog el, de tudatosan magamra szólok, még nem tartunk itt, ez a dög egy kutya, ez még nem ember.  Pista öklendezéssel küszködve kiszalad a partra és a fekáliás nagdrágját leveti. Remeg, hiszen csak koratavasz van. Margitka elfordul. Ott terem a csoportvezető: – Hé, itt mi az isten van, szieszta, szieszta? Közbevágok: – Nem látod? A csoportvezető láthatóan zavarttá válik, de éreztetni akarván a hatalmát rám förmed: –Azt gondolod, hogy a pénzt ingyen adják? Ha nem tetszik, fogjátok magatokat és takarodjatok haza! Hatalmas düh fogott el, megindultam feléje. Hát elszaladt.

Mi pedig folytatjuk a munkát, hiszen ha a kiadott szakaszt nem csináljuk meg, holnap mehetünk. Nem is tudom felfogni, hogy az éhségtől, a nélkülözéstől való rettegés milyen megalázkodásra tesz képessé minket. Türelem? Gyávaság? Ki tudja.

Olyan kilenc óra tájban vagyunk, szerencsénkre a száradásra kiterített gönc szárad, a levegő is melegszik. Csak ez a bűz, ez ne volna. Ilyenkor lehet reggelizni. Reggeli? Mind a huszonhat embernek, csoportokra osztva, a patak partján, a „munkahelyen” kötelessége enni. Még 20 méterre az úgynevezett munkahelytől való távozás is bűn. Leülünk, Pista még reszket, Margitka szemei sarkán könny. – No akkor együnk, kínos kényszerrel szólok a két embertársamhoz. Margitka vakarót hozott, otthon gyúrta, és annyit, hogy nekünk is jusson. Pista szalonnát is, kenyeret is hozott. – Tyű, de megszaladt, te Pista! – mondom neki. Megvonja vállát és kicsomagol. Csakhogy a kenyér is vizes, büdös lett. Végülis nem eszünk.

Emlékszem, szintén az apai nagybátyám mesélte, hogy a lágerben, ha esett az eső, barakkjuk melletti kis téren a rabok früstökölhettek. No, mint mondta, nem kell akár a mai szerény kajára is gondolni. Amolyan fekete valami volt, amit kenyérnek neveztek, valami vízízű lé a tálkában. A talaj olyan véres és lucskos volt, hogy megfelelőbb volt nekik a hullákra ülve enni. Azért mi, gondolom magamban, itt még nem tartunk. De se Margitka, se Pista, se én nem bírunk enni. Mindhárman azzal intézzük el, hogy majd eszünk otthon. Ma lesz a heti fizetés, az kerül szóba, hogy mire futja. A mély búskomorságot oldandó megjegyzem: – Ma iszunk, dínom-dánom lesz, ugye Margitka? – Dínom, meg dánom, ugyan, hazaviszem a pénzt, mert útközben ki kell fizetnem a villanyt, és ami marad négyünknek az egyenlő a semmivel. Alig tízezer forint, mire elég, istenem - fakad sírva az asszonyka. – Én meg eliszom – ordít közbe Pista- a kurva életbe, arra csak elég lesz, hogy hetente egyszer berúgjak? Lőrét iszok, olcsó kannás bort! Ha egyszer meg megunom, rágyógyszerezek, oszt ennyi – ez utóbbit már elhalkuló, elcsukló hangon mondja.

Hogy én is mondjak valamit, azt mondom: - a gyerek, a gyerek a fontos, valahogyan csak kihúzzuk…

Pista megint rázendít éles, harsogó hangján: - Azok a gyerekek tegnap ott Miskolcon beszóltak valami Zsiga Marcellnek, aki állítólag hites, egyházi iskolában tanult. Azt mondta az a fasiszta mocsadék, hogy negyvenhétezer forintból meg lehet élni egy hónapban. Hát hogy a kurva istenbe mondhat ilyet az a vallásos moslék?

– Jó, jó, Pista, úgy gondolta, hogy naponta lehet 47 ezerből megélni, mert ő naponta 56 ezer forintból él meg.

– Istenem – szól csendesen Margitka – hova jutottunk… Közel hatvan éves vagyok, 28 évet dolgoztam a kohászatnál, azóta hol itt, hol ott tengek-lengek és egyre rosszabb, másoknak meg egyre jobb. Hát ez az a demokrácia, amit egykor a Horváth Aladár egy választási gyűlésen, még 1991-ben mondott?

Margitka valamikor a kohászatnál irodai beosztásban volt. Művelt, jól tájékozott. Én több szakmával, képesítéssel nem találok állást, legutóbb a vagyonőrképző kft járt jól a befizetett 110 ezer forintommal, én nem. Pedig a sikeres vizsga utáni biztos munkával kecsegtetett. Pista olvasztár volt, a kohászat megszűnése óta tengeti életét. Hol itt, hol ott dolgozik. Mint mondja, vesztenivalója nincs, iszik, ha van rá pénze.

Alig telt el a reggeliidő, a hajcsár ránkszól: – No gyerünk, gyerünk, ennek  a szakasznak meg kell lenni! A bűz azonban láthatóan elkergeti. Leírhatatlan a szag, a látványt szinte megszoktuk. A harcot hát megkezdem, besüppedek a trutyiba. Csak azon imádkozok, hogy ez a fránya dög ne szakadjon sokfele, egyben tudjam kiráncigálni. Sikerül, kilépek a sárból, amely olyat cuppan, hogy mindhárman megmosolyogjuk. Nem veszem észre, hogy egy szennyvíznyílás előtt állok, így hát én is kapok egy heves zuhanyt. Birkózom az iszappal, a vizes és bűzös gönc súlyával, de csinálom, a keservit.  Egyik kacatot követ egy másik, van itt minden a város szemetjéből, sok pillepalack, de apróbb dögökből is. Szomjúság gyötör. Egy-két napig kaptunk valami teafélét, de most már vizet se kapunk. Mosakodni sem tudunk, visszük magunkon a műszak bűzét. Csak azt tudnám, hogy mi ebben az emberi, mi ebben a demokrácia, és mi ebben a szabadság? Miért vagyok én itt, mit követtünk el, hogy azt, amit kotrógéppel egy óra alatt el lehet végezni emberek megalázása nélkül, velünk majd’ ingyen, kényszermunka keretében végeztetnek el? 

Gondolataimmal birkózva, sajgó sebbel a lábamon e gondolataim szabadságát a csönd adja meg. Az a keserű csönd, amelyben, mi hárman egyek vagyunk.

– Hahó emberek, a szerszámokat kérem ide, vége a műszaknak, tisztálkodjanak meg, ne legyenek büdösek, mert az irodába mennek a fizetésért!

Egy kapa nyele, két gereblye eltört.

– Hát ez meg, mi? – kérdi a a hajcsár.– No, ez nem így megy. Vagy az egész csoport fizeti ki, vagy valaki vállalja. – Miért, még mi vegyünk szerszámot, miközben ingyen dolgozunk? – fakadok ki.

 – Héj, Jancsi, már megint lázítasz? Holnap te szerintem már ne is gyere, megértetted?

Csak a mi Margitunk mert megszólalni: – Idefigyeljetek, amit ti csináltok, az már sok. Ha fegyveretek lenne, lelőnétek minket, aztán meg a családot? Hát ti is emberek vagytok, nem, titeket is magamfajta anya szült?

A kirohanás sírásba torkollik, nagy a megszeppenés. Ez a csönd nem hasonlítható semmihez, ez szinte mind a 26 ember lelkéből fakadt, még a hajcsáréból is. Csendben átöltözik mindenki, a patak szélén elindulunk. Beérünk a Városgazdálkodás, a KOMSZOLG udvarára.

– Álljon mindenki sorba és várjon! 

Mint a rabok sorba állunk az alamizsnáért. Ahogyan a kapott összegeket számolják, szinte mindegyiknek könnyes lesz a szeme. A férfiakból düh tör ki. Rám kerül a sor. Egy hang az ablak mögül kinyújt egy papírt, amit aláírva vissza kell adnom. Megteszem és tovább lépek. Azt gondolom, hogy tudok olvasni, de valahogyan nem fér a fejembe a bérlapon kiváltképpen az olyan tétel, mint: természetbeni támogatás levonás, pénzbeni támogatás levonás, szakképzési hozzájárulás levonás. Érthetetlen, valótlan, a természetbeni juttatás még odáig sem terjed, hogy védőfelszerelést kapjak vagy védelmet a fertőzéstől, hiszen dögöt fogdosni, ráncigálni, ami veszélyes, képzésben sem részesülök, hiszen mihez kéne itt képzés: a szenny és dögök eltakarításához?!"

Eddig szól az elbeszélés, amit  a napokban hallottam, íme, közreadom.