új széria 32 (401) - 2011.ápr.1.
Tartalom
- A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése párizsi, márc. 14-15-i koordinációs gyűlésének számadása (2.rész)
- A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) a 100. nemzetközi munkaügyi konferenciáját hívja össze Genfben 2011. jún. 17-én.
Paul Barbier szakszervezeti felelős
A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése márc. 14-15-i párizsi koordinációs gyűlésének számadása (2.rész)
Negyedik hozzászólás: Senki nem láthatta előre az algíri tanácskozásunkon, hogy két hét múlva Tunéziában Mohamed El Buazizi tragédiája az ismert folyamatot indítja el. Holott, ha elolvassuk az algíri vagy a 20 évvel ezelőtti barcelonai dokumentumainkat, azokban minden benne van. A tunéziai eseményeknek nemzetközi jelentőségük van.
Ben Ali és Mubarak, stb. az IMF helyi képviselői voltak csakúgy, ahogy a mi kormányaink is azok az európai kontinensen. Ez határozza meg az “arab forradalmakat”.
A wisconsini (USA) eseményeket is, ahol a munkásmozgalom konfrontálódott, nagy érdeklődéssel kísértem. A francia sajtó különösen diszkrét módon hallgat erről.
Európában az Euróért paktum, a két nagy szakszervezeti szövetség politikája és a deficitet tiltó alkotmányos reform mutatják, hogy maga a demokrácia szerepel tétként.
Amerikai barátainkat hallgatva a «rossz és jó zsaruról», ugyanazt a folyamatot ismerhetjük fel: bizonyos esetekben a szakszervezeteket próbálják eltaposni, máskor pedig integrálni. Az alkotmányos reformmal, mely elő akarja írni az alaptörvényben a költségvetési egyensúlyt, bizonyos szakszervezeti követelések alkotmányellenessé válnak (béremelés, álláshelyek megszüntetésének elutasítása, stb.).
A tunéziai, európai, amerikai folyamat további kezdeményezést kíván. Franciaországban az elmúlt ősszel különlegesen erősen mozgalom kezdődött a nyugdíjreform visszavonásáért, mely nem érhetett célhoz néhány olyan vezető árulása miatt, akiknek a törvénytervezet megsemmisítése egyáltalán nem volt célja, és csak az akciónapokat sokszorozták meg milliók akaratának eltérítésére.
A munkásosztály nem kerölt ki győztesen a csatából, de vereséget sem szenvedett. A marseille-i kikötő dolgozói szakszervezetükkel együtt egy aláírt egyezmény betartásáért küzdöttek, lényegében saját szövetségi vezetésük ellen. Elnyerték más konföderációhoz tartozó területi szakszervezetek támogatását, mert azoknak is hasonló tapasztalataik voltak az aláírt egyezményekkel kapcsolatban.
Az egyik nemrég történt szakszervezeti kongresszuson bizonyos személyek azt várták, hogy a «szociális dialógusról» folyjon a vita. Azonban az aktivisták tiszta, világos és független határozatot hoztak. A nyugdíj különböző ellenreformjai előtt 37,5 évet kellett ledolgoznunk. Aztán az Európai Unió által diktált «reformok» felvitték 40 – 41 évre. A kongresszus újból megerősítette a visszatérés követelését a magán- és állami szektorban egyaránt a 37,5 évhez. Garantálhatom, hogy egyetlen delegátus sem gondolt valamiféle azonnali követelésre. De az a tény, hogy megerősítették akaratukat, szerintem éppúgy szakszervezeti, mint «politikai» jelentéssel bír. Azt jelenti, hogy az ellenreformokkal végezni akarunk és fenn akarjuk tartani a szakszervezetek függetlenségét.
Arra is utalnom kell, hogy egy nyugat-franciaországi szörnyűséges incidens révén a munkásszakszervezetek bekapcsolódtak a tüntetésekbe. Az állam eme válsága egyre inkább emlékeztet arra, hogy «már nem lehet úgy uralkodni, mint azelőtt».
Politikai kontextusban az elnökválasztási kártyák, a tunéziai forradalom kérdéseket vetnek fel: a demokrácia, az alkotmányozó nemzetgyűlés kérdéseit. Emlékeztetek arra, hogy mikor az «alkotmányos reform» meghirdetésére sor került, a többség nemmel válaszolt az Európai alkotmányra (2005.máj.29.), hiába támogatta azt a szocialista párt parlamenti csoportja.
Szeretném, ha az Egyetértés a genfi találkozóra szerény lehetőségeit maximálisan kihasználva készülne.
Ötödik hozzászólás: Egyetértek azzal, hogy a Világtalálkozó folyamatosságában létezzen, különösen ami a külső adósságfizetés elutasítását illeti, mely Dél-Afrikában az apartheid rendszer adóssága.
Az algíri konferencia határozatát széles körben közzétettük Dél-Afrikában – és segített megértetni azt, mi történik Tunéziában. Nem «arab forradalmakról» van szó, hanem a dolgozók, a népek a szakszervezetek mozgalmáról. Néhány hónappal a tunéziai forradalom előtt egy hivatalos tanulmány Dél-Afrikát a világ legegyenlőtlenebb államai közé sorolta. Ugyanakkor a kormányzati koalíció legfőbb pártja, az ANC, a Szocialista Internacionálé pártja. Nehéz elítélnie barátait, Ben Alit és Mubarakot, akik szintén a Szocialista Internacionálé tagjai.
Azt állítják, hogy Dél-Afrika szintén a “BRICS-országok tagja” (Brazilia, Oroszország, India és Dél-Afrika, az úgynevezett «felemelkedők»). Dél-Afrika nemrégen kapott helyett az ENSZ Biztonsági Tanácsában és az első dolga, amit a kományzati képviselő sajótájékoztatóján kiemelt: «Másként csináljuk, amit eddig tettünk.» Mert eddig a dél-afrikai ENSZ-nagykövet bizonyos kérdésekben opponált az USA, Nagy-britannia, Franciaország kormányainak. Ma a dél-afrikai kormány nem az afrikai országok képviseletére vonul be a Biztonsági Tanácsba, hanem azért, hogy az amerikai követeléseknek eleget tegyen.
A kormány azt keresi, hogyan integrálhatja a szakszervezeteket, elsősorban a COSATU-t. Sikerült elérnie, hogy a COSATU szövetségi vezetése lemondjon a bányák államosításának követeléséről a bányászati források magánkutatási terve javára. Nyilvánvaló, hogy a magántársaságok nem azért fognak kutatásba invesztálni, hogy aztán államosítsák őket. Az is igaz, hogy bizonyos miniszterek, mint pl. a lakásügyi miniszter vagy Jacob Zuma fia az indiai Gupta családhoz kötődik és személyesen is érintett a bányatulajdonosok körében.
A COSATU vezetését arra késztették, hogy deklarálja, az ANC manifesztuma a «dolgozók nyilatkozata» és két fontos szakszervezet is elutasította, a vasasoké és a bányászoké.
Algírban nagyon világosan kimondtuk a külső adósságfizetés megtagadását. Ma a dél-afrikai kormány egyezkedik az IMF-fel és a Világbankkal, hogy kölcsönt kapjon a futball-világbajnokság előtti tervei befejezésére. Az ez alkalomból igért egymillió munkahelyből kevesebb, mint harmada teljesült. Egy kommentátor összefoglalta: “Még 2020 előtt Dél-Afrika is megismeri saját Tunéziáját.”
Hatodik hozzászólás: Három kommünikénk is van, melyet Louisa Hanoune és Daniel Gluckstein írtak aló a tunéziai forradalom védelmében és a líbiai beavatkozás ellen. Azt gondolom, nem formalitás, hogy megerősítésem ezen közleményeket.
Mandátumunk a Világkonferencia deklarációja, mely világosan elutasítja a háborút, az összes beavatkozást a nemzeti szuverenitás védelmében. Az USA kormánya tegnap Szaddam Husszein politikai rendszerére, ma Kadhafiéra hivatkozva csak ürügyet keres. A benghazi «kormány» elismerése Líbia diszlokációjának, két-háromra szakításának enged utat úgy, ahogy az Szomáliában történt. Felelősségünk fellépni az intervenció ellen.
A tunéziai és egyiptomi események alapja a világválság, az alapvető termékek árának emelkedése. Már ezek előtt Boliviában Evo Morales kormánya megpróbálta az energiaárakat 70 %--kal emelni. Ez provokálta ki a dolgozók első, a COB szakszervezeti tömörülés által meghirdetett általános sztrájkját.
A dolgozók, a parasztok támogatta Morales-kormány (pártjának, a MAS-nak kétharmados parlamenti többsége van) a világpiac előtt meghajolt, de az általános sztrájk hatására kénytelen volt meghátrálni, mely a mozgósítás második hullámát idézte elő, most már a minimálbérek emeléséért. A kormány 10 %-ot adott a szakszervezetek 30%-os követelésével szemben.
Tunéziában és Egyiptomban az egyik szikra a fiatalok tömeges munkanélkülisége. Ma Spanyolországban ugyanez már 44 %-os. Nem «arab forradalom» ez, a tőkés rendszer világválságának egyenes következménye.
Miközben az IMF, a G20, az ENSZ… sőt, az ILO is keresi, hogyan tudna nyomást gyakorolni a dolgozókra azért, hogy a váláság árát megfizettesse velük, az Egyetértés jún.4-i genfi konferenciáját készítjük elő az ILO 100. tanácskozásával egyidőben.
Brazíliában, ahogy mindenütt, szintén létezik a munkásosztályra nehezedő nyomás a «világkormányzat», a «szociális dialógusok», a «nemzetközi intézmények demokratizálása» nevében. Ennek ellenére a CUT, a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség tagja elutasítja a líbiai intervenció támogatása melletti felsorakozást és nyíltan kiáll az amerikai beavatkozás ellen. Nagyon komoly belső viták folynak arról, hogy a CUT menetet szervezzen Brazíliában követelései teljesítéséért. A bérek tekintetében minimum 580 realt kérve szembetalálta magát Dilma Roussef kormányával, mely szerint az maximum 545 lehet.
Ilyen – minden országban megtalálható - körülmények között Somavia a Nemzetközi Munkaügyi Iroda főigazgatója «új társadalomszemlélet» mellett nyilatkozott: «A munka nem áru.» Ez a jelszó a spanyol Francotól, az egyházakon keresztül a szociális fórumokig terjedve minden olyat tagad, ami a független munkásszervezetek bázisa, különösképpen a szakszervezeteket.
Ha a munka nem áru, nincs hely a szakszervezetek számára sem, melyek a munkaerőt igyekeznek a legjobb áron eladni és nincs különbség munkáltató és munkavállaló között. Ez a munkásosztály szerveződéshez való jogának tagadása, s mint ilyen, a demokráciára fölöttébb veszélyes.
Somavia ezt folytatja a «tartós társadalmi védelemmel», vagyis az osztályharcban kivívott szociális védelem obligón kívül helyezésével a minimális talpkő ürügyén.
Az IMF igazgatójának meghívása az ILO éves közgyűlésére nem újdonság. Ami új, az az ILO-IMF partnerség.
Van tehát tétje a Nemzetközi Egyetértés genfi találkozójának, úgyis mint támpont azok számára, akik a világkormányzatnak ellenállnak. Ne becsüljük alá azt, ami Algírban történt. Braziliában pl. vannak úgynevezett balololdali csoportok, melyek rágalomkampányt indítottak: «Az algíri konferenciát az algériai kormány finanszírozta.» Ugyanezek reklamálják azt is, hogy a nagyhatalmak a líbiai felkelőknek fegyvert szállítsanak.
Mi feltételek nélkül az elnyomott népek és nemzetek oldalán állunk az imperializmussal szemben. Ezt a mandátumot kaptuk a világtalálkozón.
Hetedik hozzászólás: Indiában az algíri konferencia nyilatkozatát széles körben megvitatták a munkásmozgalomban. Számos szakértő indiai «fejlődésről» beszél és úgynevezett «emelkedő» státuszáról. Mindezekkel azt akarják elrejteni, hogy a lakosság 80 %-a él napi kevesebb, mint fél dollárból – ugyanakkor, mikor (a Forbes magazin szerint) Indiának 69 milliárdosa van (a tíz évvel ezelőtti 59-cel szemben), akik vagyona eléri a GDP 25 %-át.
2010-ben országunk számos hivatalos látogatót kapott, Obama, Sarkozy, a brit miniszterelnök, a német kancellár bókolt az indiai kormánynak. Igaz, az új szabadkereskedelmi egyezmény éktelen nagy engedményeket tesz a külföldi tőkének.
Amikor a 4 éven aluli gyermekek 40 %-a alultáplált, a gyermekhalandóság 45 ezrelékes, a nemzeti költségvetés a multinacionális vállalatok számára 12,8 milliárd dollár szubvenciót adott.
A függetlenség elnyerése óta először a szakszervezeti mozgalom egységet hozott létre a kormány ellen. 2010. szept. 7-én 40 millió dolgozó vett részt az egynapos általános sztrájkban, hogy a munkanélküliség és a privatizáció ellen, a társadalombiztosítási rendszer felállítása érdekében intézkedéseket követeljen.
A kormány folytatja politikáját, az árak és a munkanélküliség pedig növekszik. Múlt év febr. 23-án ismét 200 ezer dolgozó tüntetett Delhiben, mely alapján a rendőrség már-már a tunéziai események megismétlődésétől tartott. De az indiai munkásmozgalom nem ismeri azokat az információkat, hogy mi történik Tunéziában és Egyiptomban.
Az az egyszerű tény, hogy a világkonferencia helyszíne Algéria volt, számos munkásaktivista érdeklődését keltette fel, akik eddig nem ismerték sem az algériai, sem a tunéziai, stb. munkásmozgalmat.
Úgy találom, hogy a tunéziai forradalom megrendítette az amerikai imperializmusnak a nyersolajra, a „terrorizmus elleni harcra” és Palesztina megszállására vonatkozó három pillérét. Feltétlen feladatunk az indiai dolgozók felvilágosítása az egyiptomi és tunéziai események természetéről, egész Indiában meetingsorozatot folytatunk ennek érdekében a szakszervezeti mozgalom köreiben, ami közös antiimperialista küzdelmünket fogja erősíteni.
Nyolcadik hozzászólás: A világválság több előre nem látható következménnyel jár.
Többen utaltak arra az aláírásra, melyet országom két legfontosabb munkásszervezete, az UGT és a COOO (Munkásbizottságok) tett a „gazdasági és szociális egyezmény” alá a munkáltatókkal együtt a «szocialista» Zapatero-kormány égisze alatt.
A munkásmozgalomra nézve nagy vereség. (…) Az egyezmény érinti a nyugdíjakat: a nyugdíjkorhatár 67 évre emelkedik (35-ről 38 éves munkaviszony; 25 éves kalkuláció a legjobb 15 helyett). Mindez úgy történt, hogy mindenki elismeri, Spanyolországban a nyugdíjkasszák nyereségesek, soha fel nem használt tartalékokkal rendelkeznek. De gyorsan kellett cselekedni, még Merkel Spanyolországra érkezése előtt. 35 milliárd eurót vesztenek a dolgozók és a nyugdíjkorhatár felemelése micsoda paradoxon egy olyan országban, ahol 5 millió munkanélküli van és a fiatalok 44 %-ának nincs munkája!
Az egyezményt úgy «adták el» nekünk, mint a «szakszervezetek óriási győzelmét» ezzel az érvvel: ha nem írták volna alá, Spanyolország úgy járt volna, mint Görögország vagy Írország. Ez a „kisebb rossz” a pénzügyi piacok lecsendesítésére, különben is, Franciaországban, Görögországban vagy Írországban tüntetések, sztrájkok voltak, az eredmény mégis ugyanaz.
Az első kérdés: miért szavaztunk a kormányra, ha végül a pénzügyi piacok kormányoznak?
Hogyan lehet szociális egyezményt aláírni, ha a munkatörvénykönyv ellenreformjának bevezetése folyik, holott ellene 2010. szept. 29-én 10 millió dolgozó sztrájkolt? Ha a közszolgáltatást privatizálják (az energiát, autópályákat, vizet, most pedig a repülőterek magánosítására köteleznek)?
Néhány hónapja Franco halála óta először a légiirányítók sztrájkja alatt rendkívüli állapot bevezetésére került sor a sztrájk letörésére. Hogyan lehet szociális egyezményt kötni 5 millió munkanélkülivel?
Febr. 19-én Madridban szakszervezeti aktivisták platformot hoztak létre, hogy szervezetükben harcoljanak az egyezmény aláírásának visszavonásáért. Ebben a keretben igen szükséges szélesen tudatni azt, ami Tunéziában történt, ennek hiányában Zapatero politikája a Néppárt győzelmét készíti elő – mely nem is klasszikus jobboldali, hanem a francoizmus egyenes leszármazottja.
Kilencedik hozzászólás: A tunéziai forradalomra hivatkozás nem lehet formális. Nem csak arról van szó, hogy demonstrálnunk kell szolidaritásunkat, hanem azon kell gondolkodnunk, milyen új perspektívát nyújt a munkásosztálynak és a népeknek. Három kormányt zavart el ez a forradalom és folytatódik. Gyakorlati eszközöket keres a népi követelések kielégítésére, melyet az így foglal össze:”Vizet, kenyeret, nem kérünk Ben Aliból”.
Már nincs Ben Ali, de nincs kenyér és víz. Ami a tőkés tulajdon problémáját veti fel, az IMF-fel és az EU-val kötött egyezményekét, a rendszer intézményeiét, melyeket még nem bontottak le. Három elemet kombinál ez a forradalom: a népi bizottságok létrehozásának mozgalmát, az UGTT visszaszerzéséét és az Alkotmányozó Nemzetgyűlés követelését.
Ezek a kérdések mindnyájunkat érintenek. A francia Független Munkáspártban egy elvtársunk ezt kérdezte: «Igen, de Tunéziában a dolgozók vajon ugyanannyi akadállyal találták magukat szembe saját mozgalmukban, mint nálunk?»
Igen. A különbség, hogy a tunéziai dolgozók pillanatnyilag felülkerekedtek ezeken az akadályokon – ami nem jelenti, hogy ez mindig így lesz. Ne felejtsük el, hogy Ben Ali pártja, az RCD jan. 18-ig a Szocialista Internacionálé pártja volt. Még akkor is, mikor a nép azt kiáltozta «Le Ben Alival!», a Zapaterok, a Martine Aubryk, a Lulák, az SPD és a Labour Party vezetői közül volt egy.
A «renovált» tunéziai kommunista párt Ben Ali alatt legálisan működött, minisztereket adott az egymást követő kormányokba, az UGTT három minisztere pedig az átmeneti kormány tagja volt (mégha 3 nap után ki is vonult innen).
Látjuk a különböző kormányok acsarkodását az elnökválasztás kiírásának követelésére a népakarat ellenére, mely saját jövőjét kívánja kezébe venni alkotmányozó nemzetgyűlési választásokkal. Ehhez hozzá kell adni a katonai intervenciós fenyegetést és megértjük, hogy Líbia csak ürügyül szolgál erre a beavatkozásra.
Mindezek az akadályok eddig is megvoltak, azonban a bizottságok–UGTT–Alkotmányozó Nemzetgyűlés kombinációja lehetővé teszi, hogy ma a forradalom folytatásáról beszélhessünk.
A bizottságok a dolgozók és a nép akaratának kifejeződése arra, hogy megszervezzék magukat és saját mozgalmuk ellenőrzését végezzék.
A tunéziai szakszervezeti tömörülés vezetése kétségtelenül integrálódott Ben Ali rendszerébe, de maga a szakszervezet nem mosódott bele (megfelelve a tunéziai munkásosztály történetének). Az UGTT visszaszerzésének mozgalma kapcsolatban áll a bizottságok létrehozásával, de ez nem jelenti, hogy az UGTT homogén lenne. Többször is láttuk, hogy a vezetés támogatta ezt vagy azt az átmeneti kormányt, míg a regionális szövetségek vagy az uniók elutasították és fenntartották az Alkotmányozó Nemzetgyűlés iránti követelésüket.
Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés követelésének jelszava alapvető. A nemzet nem dönthet saját sorsáról, ha mások döntenek helyette. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés azt jelenti: valódi hatalommal kell bírnia, ideértve az agrárreformot, az államosításokat, szakítást az IMF-fel és az eu-s szerződésekkel, stb.
Mi köze van mindennek algíri konferenciánkhoz? Megerősítettük, hogy a nemzeti szuverenitás és a népek felemelkedése a független munkásszervezetek védelmén keresztül valósul meg, ez az egyetlen mód a dolgozók és népek segítésére saját problémáik elrendezésére.
Egyetértek spanyol elvtársunkkal abban, amit a szakszervezeti vezetők a Szociális paktum megkötését megelőző szégyenletes vacsoráról mondott – de ez a helyzet nem fog örökké tartani. Franciaországban Bernard Thibaut, a CGT vezetője nemrégen deklarálta, hogy számára vannak pozitív aspektusai ennek a spanyol paktumnak és nem véletlen, hogy Toxo a Munkásbizottságoktól (CCOO) az ESZSZ (Európai Szakszervezeti Szövetség/ETUC) elnökválasztásakor jelöltként indul.
Ugyanekkor a múlt szombaton Wisconsinban a Walker kormány munkás- és szakszervezetellenes törvénye ellen demonstráló 150.000 tüntető között volt egy 30 ezres menet, mely a következő jelszó alatt vonult: “Semmiféle engedményt!” Ami szerintem ugyanazt jelenti, mint egy francia szövetségé a nyugdíj-konfliktus idejéből: szakítás a szakszervezeti egységesítéssel és az ellenreform visszavonásának követelése.
A francia kormány az európai paktum szellemében holnapután mutatja be törvénytervezetét a költségvetési egyensúly alkotmányos reformja tárgyában. Ha ezt a törvényt elfogadják, az összes szakszervezet, mely a költségvetés egyensúlyával ellentétes követeléssel lépne fel, alkotmányellenesnek minősülne – ami ugyanolyan problémákhoz vezet bennünket, mint amelyek Wisconsinban merültek fel.
Itt, Franciaországban az a probléma, hogy Sarkozynek 60% parlamenti szavazat kell egy ilyen törvényhez. Sarkozy pártjának csak 50 %-a van. A kormány azt mondja, a Szocialista Pártnak «felelős módon» kell viselkednie. A paktumot Brüsszelben hozták, Zapatero, Papandreu, és társai hagyták jóvá. Sarkozy pártja pedig azt mondja a szocialistáknak: nektek, akik 2012-ben Franciaországot akarjátok kormányozni, vállalnotok kell a felelősséget.
Számunkra ez a szakítás problémája. A POI kampányt indított az alkotmányos reform elutasítására – mert melyik, a demokráciához ragaszkodó szakszervezeti aktivista, képviselő, állampolgár fogadna el ilyen lépést a totalitarizmus irányába?
A különféle iskolák, kórházak védelméhez ragaszkodó dolgozókból, aktivistákból, fiatalokból álló bizottságok szervezésébe kezdünk – mely bizonyos módon szintén az EU-val és az IMF-fel való szakítás kérdését veti fel. Megnyitja az utat, hogy a dolgozók, a fiatalok vegyék kezükbe saját ügyeiket.
A regionális sajtó egyik újságírója bemutatva a POI egyik kantonális jelöltjét ezt a címet adta: “A POI jelöltje, a mindennel szakítás jelöltje.” Azt hiszem, korrekt módon foglalja össze mai küzdelmünket.
Tizedik hozzászólás: A Guadeloupe társadalmi és nemzeti felemelkedéséért harcoló szervezete 5 tagja, akik részt vettek az algíri tanácskozáson, összejöveteleken széles körben és a rádióban is beszámoltak tapasztalataikról.
Olyan országban, mely 2009-ben 44 napos sztrájkot folytatott, a tunéziai események nagy érdeklődést váltottak ki. Két évvel ezelőtti nagy sztrájkunkat mi a világszinten folyó osztályharchoz való hozzájárulásként becsüljük.
A Bino-egyezményhez vezető általános sztrájk után, melyet a francia kormány megkérdőjelez, az LKP elindította «déchoukaj de la pwőfitasyon» kampányát. De inkább a Haitit illető kérdésről szeretnék beszélni. 3 elvtársunk ott volt Algírban, közöttük a CATH, a haiti nemzet megsemmisítésének és rendszerbe integrálásának ellenálló autonóm szakszervezeti szövetség főtitkára is.
A CATH a nemzetközi munkásmozgalomhoz felhívást intézett a haiti népre tragikus következményekkel járó, elsősorban Franciaország és az USA által ráerőltett helyzet miatt. Tudjátok, hogy a volt elnök, Clinton elnökli a Rekonstrukciós Bizottságot, mely szabadzónákat hozott létre a multinacionális vállalatok javára a Hope-törvény kereteiben. A CATH kongresszusa június végén ül össze, a tét az, hogy győzzön; segíteni kell a munkásmozgalom újraalkotását.
A Karibi Dolgozók és Népek Szervezete a guadeloupe-i UGTG-vel együtt részt vesz ebben a harcban, olvassátok el Dilma Rousseff brazil elnöknek címzett nyílt levelünket, melyben követeljük a brazil vezetésű MINUSTAH csapatok kivonását.
Louisa Hanoune és Daniel Gluckstein
A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) 100. nemzetközi munkaügyi konferenciáját hívja össze Genfben 2011. jún. 17-én.
Ez az összejövetel, melyen részt vesznek az állami, munkáltatói és munkavállalói képviseletek, olyan időszakban lát napvilágot, melyben a dolgozók és a népek történelmi mobilizációjának vagyunk tanùi, a tőkés kizsákmányoláson alapuló gazdasági rendszer túlélésének katasztrófába torkollását elutasítva.
A dolgozók és népek minden kontinensen az USA-adminisztráció direktíváit elfogadó, a rendszer megmentésére irányuló, a nemzetközi intézmények (Világbank, IMF, Európai Unió) által kezdeményezett és az összes politikai színezetű kormány által megvalósított politika ellen fordulnak.
2011.febr.17-én, a «Társadalmi igazságosság napján» a Nemzetközi Munkaügyi Iroda vezetője, Juan Somavia ezt mondta:
«Mára a munka világát feldúlták: a világon több mint 200 millió személy munkanélküli, ideértve a majdnem 80 milló fiatalt, ezek a számok történelmi magasságba emelkedtek. Anélkül, hogy számba vennénk az instabil munkahelyzetű dolgozókat — 1,5 milliárd —, a 630 millió szegény dolgozót, akik családjukkal napi 1,25 dollárból vagy kevesebből élnek.
Ugyanekkor a világon az egyenlőtlenségek nőnek. A válság a bérek és fizetések felét megcsonkította, a társadalmi mobilitást meggyengítette, megsokszorozta a rosszul fizető munkahellyel rendelkező dolgozók számát. A jövedelmek egyenlőtlensége bizonyos országokban növekszik. A fiatalok egyre gyakrabban találják magukat szembe azzal a valószínűséggel, hogy soha nem találnak méltó munkát — fenyeget a perspektíva nélküli elveszett nemzedék veszélye. A középosztályok elvesztették az irányt, hátrálnak.
Ez a nyilatkozat számos tanulmányon, jelentésen alapul, mindegyik ugyanahhoz a konklúzióhoz vezet: a munkaerőpiacon a recesszió sok országban a társadalmi klíma súlyosbodásához vezet».
Különösen igaz ez a Nemzetközi Munkaügyi Iroda kutatóintézetének jelentésére, mely 2010 szeptemberében látott napvilágot «2010-es jelentés a világ munkaügyi helyzetéről: egyik válságból a másikba» címmel.
Az MNI szakértői számára, ha a jelenlegi intézkedések folyamatban maradnak, a munkaügyek helyreállításának üteme a válság előtti szintre 2015-ig tart.
Párhuzamosan a jelentés emlékeztet, hogy ezekben az országokban még mindig a válság előtti nívóhoz visszatéréshez több, mint 8 millió munkahely hiányzik: «Mivél tovább tart a munkaerőpiaci recesszió, annál több munkahelykeresőnek okoz nehézséget újból munkába állni. (…) Abban a 35 országban, melyben statisztika áll rendelkezésünkre, a munkakeresők közel 40 %-a több, mint egy éve munkanélküli, a demoralizálódás, az önbizalom elvesztése és pszichológiai problémák kockázatával. Fontos konstatálni, hogy a fiatalok más kategóriákkal összehasonlítva arányosan súlyosabban érintettek a munkanélküliségben.»
Ezzel a katasztrófával szemben Somavia ezt jelenti ki:
«A válságból kilábaláshoz a méltányosság legyen az iránytűnk (…) Az emberek képesek megérteni és elfogadni a nehéz választást, ha úgy találják, hogy mindenki kiveszi részét. A kormányoknak nem kellene választani a pénzügyi piacok követelései és állampolgáraik szükségletei szerint. A pénzügyi és a társadalmi stabilitásnak kéz a kézben kellene járnia. Ha nem, akkor nem csak a világggazdaság, hanem a szociális kohézió fogja megsínyleni.»
Megértetni és elfogadtatni a nehéz választást az emberekkel, ez az a cél, amit Somavia úr maga elé tűz.
Nem emlékeztet a «Társadalmi igazságosság világnapján» mondottakra?
«A méltányos globalizáció megvalósításához szükségünk van a társadalom és gazdaság újfajta szemléletére, az állam, a piacok és a társadalom szerepének kiegyensúlyozott megközelítését egyesítve (...). Mit kell tenni, hogy ezt elérjük? A munka világában a szakaszok világosak: (…)
Első szakasz «Annak elismerése, hogy a munka nem árucikk (…)»
A tőkés rendszerben tagadni azt, hogy a munka árucikk, annyit jelent, mint tagadni a kizsákmányolás társadalmi viszonyát, mely a proletárt kötelezi munkaereje eladására. Tagadni azt, hogy a munka árucikk, az osztályharc tagadását is jelenti. A tőke és a munka közötti antagonisztikus ellentmondás tagadását is jelenti. Annak tagadását is, hogy a munkásosztálynak független szervezetekre van szüksége védelméhez. Ez az ILO-konvenciók tagadását is jelenti, melyek a szakszervezeti szabadságra, a szakszervezeti jogok védelmére és a szervezkedés és kollektív szerződésekre vonatkoznak.
A második szakasz, Somavia szerint «Olyan munkahelyteremtő célokat kell kitűzni, melyek alapvető elsőbbséget biztosítanak a makroökonómiai politikának ugyanúgy, mint az infláció megfékezésének és a közköltségek megtisztításának;»
De pontosan «az infláció megfékezése és a közköltségek megtisztítása» a munkahelyek százezrei megsemmisítésének eredete! Csak Franciaországban több mint 150 ezer tisztviselői állást fognak 2007 és 2012 között felszámolni a költségvetés hiánya nevében.
A harmadik: « a tartós szociális védelem a büdzsé-tervekben azon 80 %-nyi személy számára, aki ma a világon a társadalombiztosítás minden formájától meg van fosztva, kezdve az univerzális szociális védelmi talpkő megalkotásával;»
Nincs-e már akkor kockázat, ha csak a «fejlett» országokat nézzük (melyekben 20 % részesül a «társadalombiztosítás» valamilyen formájában) erre «az univerzális szociális védelmi talpkő» javaslatra támaszkodva? Miért kellene lebontani az ILO 87 cikket tartalmazó 102-es konvencióját a társadalombiztosításról, mely annak minden aspektusát tartalmazza: orvosi kezelés, tápppénz, munkanélküli és öregségi járadék, munkahelyi baleset és ártalom esetére kártérítés, családi és anyasági pótlék, rokkantjáradék?
A NMI adminisztrációs tanácsa 310. ülésén a globalizáció szociális dimenziója munkacsoport kiadott egy dokumentumot ezzel a címmel: «A szociális védelem talpköve a méltányos globalizációért: nemzetközi szintű politikai koherencia és koordináció».
Itt a 4.pontban olvashatjuk:
«A munkaügyi csoport előtt mondott beszédében 2010 novemberében Pascal Lamy, a Kereskedelmi Világszervezet főigazgatója kifejtette, hogy a protekcionizmus erősebb ott, ahol a szociális védelem elégtelen. Ténylegesen, a szociális védelem meglágyítja a gazdasági átmenetet, megkönnyíti a kereskedelmi kapcsolatok liberalizálását és eképpen hozzájárul a globalizáció folyamatához.»
Akkor a nemzetközi intézmények számára a szociális védelem minimumtalpköve mindenekelőtt arra szolgál, hogy a dolgozó népességgel elfogadtassák a «kereskedelmi liberalizációt», vagyis a piac törvényét, a tőkés kizsákmányolás rendszerét, amelynek gonosztetteit nap mint lemérhetjük.
Egy példa, amit a globalizációs szociális dimenzió munkacsoport tárt elénk, amit általánossá kellene tenni, a francia kormány által kreált RSA (Revenu de solidarité active - aktív szolidaritási jövedelem):
«Az EU-ban a szociális védelem talpkövét felállítani azt jelenti, hogy az összes elemet egyesítjük és harmonizáljuk, megalkotjuk a szociálpolitikák közötti integrációt, nevezetesen az aktív munkaerőpiaci politikák között és ezek megállapítanak egy minimumjövedelmet. Ebben a kontextusban a francia aktív szolidaritás az, mely összekapcsolja a munkára ösztönzés intézkedéseit és a munkanélküliek, a szegény dolgozók védelmét, s úgy értékelhető, mint az európai minimális szociális védelmi politika példája.»
Csakhogy az RSA semmi más, mint bátorítás a prekaritás elfogadására. Például a CGT azt látja az RSA-ban, hogy az tartósan általánosított asszisztencia a vállalatoknak. A munkáltató «megnöveli a részmunkaidősök számát, az alacsony béreket és a munkát valódi értékén alul fizeti».
Végül, a NMI igazgatója számára «el kell ismerni, hogy az alapjog a munkához és a szociális dialógushoz az emberi szabadság és méltóság részei, a nagyobb produktivitás és a kiegyensúlyozott fejlődés eszközei is.»
A «szociális párbeszéd», ezt a művet látjuk minden nap. Egy példa: Románia.
A NMI adminisztrációs tanácsa ülésén 2011 márciusában a globalizáció szociális dimenziója munkacsoport egy dokumentumot tett közre az NMI és az IMF közös munkájáról a szociális dialógust és a kiigazításokat illetően Romániában.
Néhány részlet:
«2009 májusában a román kormány az IMF-fel két éves és 13 milliárd eurós összegben egyezett meg. Az egyezményt kiegészíti egy 5 milliárd eurós kölcsön az Európai Uniótól és 2 milliárd más multilaterális forrásból. 2009-10-ben a kormány a kiadásokat már szakaszosan csökkentette és a GDP 9 %-nak megfelelő adóemelést vezetett be. Több szigorítási intézkedést tett az egyezmény keretében a közszolgáltatásban, nyugdíjakban, más transzferfizetésekben, a közszolgáltatási bérekben – jelentős következménnyel. A munkaerőpiaci flexibilitás nem szerepelt a román kormány az IMF-nek küldött első szándéklevelében 2009 árilisában.
Az IMF 2010 májusában a 4. cikkely értelmében elvégezte Romániával periodikus konzultációit. Jelentésében erős hangsúlyt helyezett a strukturális reformok szükségességére és összegezte, hogy «a román munkaerőpiac összehasonlítva a régió más munkaerőpiacaival igen merev».
Kevéssel a konzultációk befejezés után a román kormány szándéklevele, melyet az IMF-nek 2010 júniusában küldött az egyezmény megerősítésére, a következő nyilatkozatot tartalmazta:
«2010 vége előtt el fogjuk fogadni az új munkatörvénykönyvet és törvényt a kollektív szerződésekről avégett, hogy a munkaidő rugalmasságát fejlesszük, csökkentsük a munkábaállás és elbocsátás költségeit a flexibilisebb munkaszerződések által. A bérek rugalmasságának javítását is keressük.»
Az ezutáni szándéklevelek a munkaerőpiac reformját illették. Az utolsóban (2010.dec.22.) a kormány kijelenti:
«Folytatjuk munkánkat a munkaerőpiaci reformok területén. Célunk a piac rugalmasabbá tétele, a szociális partnerek részvételének megerősítése és a bérből élők, a fiatalokat ösztönzése arra, vegyenek jobban részt a társadalmi párbeszédben… December vége előtt (konzultálva a szociális partnerekkel, az IMF-fel, a Világbankkal és az Európai Bizottsággal) a Parlament elé visszük a felülvizsgált társadalmi párbeszéd és a megjavított Munkatörvénykönyv törvényét.» (…)
A Nemzetközi Munkaügyi Iroda az IMF-fel együtt és a kormánnyal és a szociális partnerekkel együttműködve négy területen akarja követni a romániai történéseket: a munkaerőpiaci aktív politika; a köztulajdonú vállalatok gazdasági restrukturálása és produktivitásának erősítése; a munkajog kidolgozása és alkalmazása, nevezetesen a munkafelügyelet megerősítése; haladás a szociális dialógusban és a kollektív szerződések gyakorlata. (…)»
Íme, hova visz a «társadalmi párbeszéd»: a szakszervezeteket társítja az IMF és a Világbank követelte reformok megvalósításához, olyan reformokhoz, melyet még a felelősök is bevallják, a munkaidő és –bér rugalmassá tételét szolgálják, lecsökkentik a munkábaállás és elbocsátás árát a rugalmasabb munkaszerződésekkel.
Nem ez az IMF/ILO együttes nyilatkozatának konkrét alkalmazása? Az, amelyet Osloban a 2010 szeptemberi konferencia fogadott el, mert ez a két intézmény egyetértett abban, hogy «a szociális dialógusnak az a központi szerepe, hogy a szükséges konszenzust biztosítsa, a válság előidézte kiigazítást» és elkötelezték magukat, hogy «folytatják és elmélyítik együttműködésüket avégett, hogy a G 20-ra támaszkodjanak és annak a világszintű növekedés szigorú, tartós és kiegyensúlyozott fenntartására irányuló folyamatára».
Egyébként az IMF márc. 4-i honlapja tudósít minket arról, hogy a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség, az Európai Szakszervezeti Szövetség és a nemzeti szakszervezetek képviselői találkoztak Bécsben egy háromnapos konferencián az IMF és az ILO felelőseivel, hogy megvizsgálják a munkaügy helyzetét Európában és megerősítsék az osloi konferencián eldöntött együttműködést. Az IMF lapja szerint a bécsi tanácskozás Strauss-Kahn és Somavia együttműködéséről is határozott, mégpedig:
• elsőbbség biztosítása a munkahelyteremtő fejlesztés politikájának;
• együttes reflexiók a minimális szociális védelem politikájáról;
• ragaszkodás a szociális partnerek közötti dialógushoz konszenzus kialakítása érdekében, mely lehetővé teszi, hogy a pénzügyi válság okozta szükséges kiigazításokkal szembe lehessen nézni.
Az ILO és az IMF különböző tengelyeken folytatják együttműködésüket. A munkahelyteremtés fejlesztésének keresése a G 20 körül artikulálódott, mely közös processzusa elemző munkáikból profitálhat. A minimális szociális védelem 3 régió országainak elemzésére koncentrálódik. A társadalmi párbeszédek iránti elkötelezettség a szakszervezetekkel és bizonyos országokban más szociális partnekekkel való konzultációkon alapul.
Strauss-Kahn elfogadta Somavia meghívását az ILO intézményei vezetőinek júniusi gyűlésére, ahol nyitóbeszédet mond és beszámol az Oslo óta végzett munkáról.
A Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség részvétele a bécsi összejövetelen az IMF és a nemzeti, regionális és nemzetközi szakszervezetek sokkal szélesebb keretű párbeszédébe illik. Az IMF csapatának ezekkel az országokkal megbízott nagy többsége a szakszervezetekkel rendszeres összejövetelt tart – és ezek leginkább az ország programjairól szóló konzultációk.»
Ennek a politikának a magyarázata nem lehet világosabb, mint amit a spanyol kormány, a munkáltatók szervezetei és a munkásszakszervezetek által 2011. febr. 1-én megkötött szociális paktumban leírtak. A paktumnak az a célja, hogy elkerülhetetlen legyen «mindenki együttműködése a fejlődés javításához, a nemzeti és nemzetközi befektetők bizalmának visszanyeréséhez (…)».
Világosabban: a spanyol dolgozók elleni minden intézkedésnek, mely ebben a paktumban szerepel, nincs más célja, mint megfelelés a befektetőknek, másképpen a spekulánsoknak.
De hát nem ugyanezt a politikát folytatják ma minden országban?
Ugyanezekkel a gondokkal találkoztak a dolgozók pl. Wisconsinban, ahol az AFL-CIO és a Change to Win vezető készek voltak elfogadni a büdzsében akár 100 millió dollárig terjedő bér- és nyugdíjcsökkentést, ha a szakszervezetellenes hadműveletet az állam kiveszi a törvénytervezetből.
A legjobb válasz erre a példa nélküli offenzívára az algíri 2010. nov. 27-29-i háború és kizsákmányolás elleni világkonferencia nyilatkozata alapján a független szervezetek erősítése, melyek a munkásosztály tőkés kizsákmányolással szembeni ellenállásának termékei.
«Elvetjük a munkásszervezeteknek szánt úgynevezett «általános érdek» nevében tett diktátumot, mellyel el kellene fogadni a «világkormányzat» rendjét, az ún. «szociális párbeszédet», melynek egyedüli funkciója a munkásszervezetek alávetése, integrálása a kormányok és a nemzetközi intézmények terveibe a nemzeti szuverenitás megszüntetésével. Ezt elfogadva saját magukat vetnék alá a diktátumnak és magukat fosztanák meg attól, hogy a dolgozók érdekeit képviseljék. Ismételten megerősítjük, hogy a munkásszervezetek függetlensége a demokráciának, a társadalmi fejlődésnek, a népek szuverenitásának és függetlenségének feltétele.»
Paul BARBIER, szakszervezeti felelős
Kapcsolattartás
Informations internationales
Entente internationale des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris -France
Tél : (33 1) 48 01 88 28 Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com
Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse
Tartalom
- A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése párizsi, márc. 14-15-i koordinációs gyűlésének számadása (2.rész)
- A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) a 100. nemzetközi munkaügyi konferenciáját hívja össze Genfben 2011. jún. 17-én.
Paul Barbier szakszervezeti felelős
A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése márc. 14-15-i párizsi koordinációs gyűlésének számadása (2.rész)
Negyedik hozzászólás: Senki nem láthatta előre az algíri tanácskozásunkon, hogy két hét múlva Tunéziában Mohamed El Buazizi tragédiája az ismert folyamatot indítja el. Holott, ha elolvassuk az algíri vagy a 20 évvel ezelőtti barcelonai dokumentumainkat, azokban minden benne van. A tunéziai eseményeknek nemzetközi jelentőségük van.
Ben Ali és Mubarak, stb. az IMF helyi képviselői voltak csakúgy, ahogy a mi kormányaink is azok az európai kontinensen. Ez határozza meg az “arab forradalmakat”.
A wisconsini (USA) eseményeket is, ahol a munkásmozgalom konfrontálódott, nagy érdeklődéssel kísértem. A francia sajtó különösen diszkrét módon hallgat erről.
Európában az Euróért paktum, a két nagy szakszervezeti szövetség politikája és a deficitet tiltó alkotmányos reform mutatják, hogy maga a demokrácia szerepel tétként.
Amerikai barátainkat hallgatva a «rossz és jó zsaruról», ugyanazt a folyamatot ismerhetjük fel: bizonyos esetekben a szakszervezeteket próbálják eltaposni, máskor pedig integrálni. Az alkotmányos reformmal, mely elő akarja írni az alaptörvényben a költségvetési egyensúlyt, bizonyos szakszervezeti követelések alkotmányellenessé válnak (béremelés, álláshelyek megszüntetésének elutasítása, stb.).
A tunéziai, európai, amerikai folyamat további kezdeményezést kíván. Franciaországban az elmúlt ősszel különlegesen erősen mozgalom kezdődött a nyugdíjreform visszavonásáért, mely nem érhetett célhoz néhány olyan vezető árulása miatt, akiknek a törvénytervezet megsemmisítése egyáltalán nem volt célja, és csak az akciónapokat sokszorozták meg milliók akaratának eltérítésére.
A munkásosztály nem kerölt ki győztesen a csatából, de vereséget sem szenvedett. A marseille-i kikötő dolgozói szakszervezetükkel együtt egy aláírt egyezmény betartásáért küzdöttek, lényegében saját szövetségi vezetésük ellen. Elnyerték más konföderációhoz tartozó területi szakszervezetek támogatását, mert azoknak is hasonló tapasztalataik voltak az aláírt egyezményekkel kapcsolatban.
Az egyik nemrég történt szakszervezeti kongresszuson bizonyos személyek azt várták, hogy a «szociális dialógusról» folyjon a vita. Azonban az aktivisták tiszta, világos és független határozatot hoztak. A nyugdíj különböző ellenreformjai előtt 37,5 évet kellett ledolgoznunk. Aztán az Európai Unió által diktált «reformok» felvitték 40 – 41 évre. A kongresszus újból megerősítette a visszatérés követelését a magán- és állami szektorban egyaránt a 37,5 évhez. Garantálhatom, hogy egyetlen delegátus sem gondolt valamiféle azonnali követelésre. De az a tény, hogy megerősítették akaratukat, szerintem éppúgy szakszervezeti, mint «politikai» jelentéssel bír. Azt jelenti, hogy az ellenreformokkal végezni akarunk és fenn akarjuk tartani a szakszervezetek függetlenségét.
Arra is utalnom kell, hogy egy nyugat-franciaországi szörnyűséges incidens révén a munkásszakszervezetek bekapcsolódtak a tüntetésekbe. Az állam eme válsága egyre inkább emlékeztet arra, hogy «már nem lehet úgy uralkodni, mint azelőtt».
Politikai kontextusban az elnökválasztási kártyák, a tunéziai forradalom kérdéseket vetnek fel: a demokrácia, az alkotmányozó nemzetgyűlés kérdéseit. Emlékeztetek arra, hogy mikor az «alkotmányos reform» meghirdetésére sor került, a többség nemmel válaszolt az Európai alkotmányra (2005.máj.29.), hiába támogatta azt a szocialista párt parlamenti csoportja.
Szeretném, ha az Egyetértés a genfi találkozóra szerény lehetőségeit maximálisan kihasználva készülne.
Ötödik hozzászólás: Egyetértek azzal, hogy a Világtalálkozó folyamatosságában létezzen, különösen ami a külső adósságfizetés elutasítását illeti, mely Dél-Afrikában az apartheid rendszer adóssága.
Az algíri konferencia határozatát széles körben közzétettük Dél-Afrikában – és segített megértetni azt, mi történik Tunéziában. Nem «arab forradalmakról» van szó, hanem a dolgozók, a népek a szakszervezetek mozgalmáról. Néhány hónappal a tunéziai forradalom előtt egy hivatalos tanulmány Dél-Afrikát a világ legegyenlőtlenebb államai közé sorolta. Ugyanakkor a kormányzati koalíció legfőbb pártja, az ANC, a Szocialista Internacionálé pártja. Nehéz elítélnie barátait, Ben Alit és Mubarakot, akik szintén a Szocialista Internacionálé tagjai.
Azt állítják, hogy Dél-Afrika szintén a “BRICS-országok tagja” (Brazilia, Oroszország, India és Dél-Afrika, az úgynevezett «felemelkedők»). Dél-Afrika nemrégen kapott helyett az ENSZ Biztonsági Tanácsában és az első dolga, amit a kományzati képviselő sajótájékoztatóján kiemelt: «Másként csináljuk, amit eddig tettünk.» Mert eddig a dél-afrikai ENSZ-nagykövet bizonyos kérdésekben opponált az USA, Nagy-britannia, Franciaország kormányainak. Ma a dél-afrikai kormány nem az afrikai országok képviseletére vonul be a Biztonsági Tanácsba, hanem azért, hogy az amerikai követeléseknek eleget tegyen.
A kormány azt keresi, hogyan integrálhatja a szakszervezeteket, elsősorban a COSATU-t. Sikerült elérnie, hogy a COSATU szövetségi vezetése lemondjon a bányák államosításának követeléséről a bányászati források magánkutatási terve javára. Nyilvánvaló, hogy a magántársaságok nem azért fognak kutatásba invesztálni, hogy aztán államosítsák őket. Az is igaz, hogy bizonyos miniszterek, mint pl. a lakásügyi miniszter vagy Jacob Zuma fia az indiai Gupta családhoz kötődik és személyesen is érintett a bányatulajdonosok körében.
A COSATU vezetését arra késztették, hogy deklarálja, az ANC manifesztuma a «dolgozók nyilatkozata» és két fontos szakszervezet is elutasította, a vasasoké és a bányászoké.
Algírban nagyon világosan kimondtuk a külső adósságfizetés megtagadását. Ma a dél-afrikai kormány egyezkedik az IMF-fel és a Világbankkal, hogy kölcsönt kapjon a futball-világbajnokság előtti tervei befejezésére. Az ez alkalomból igért egymillió munkahelyből kevesebb, mint harmada teljesült. Egy kommentátor összefoglalta: “Még 2020 előtt Dél-Afrika is megismeri saját Tunéziáját.”
Hatodik hozzászólás: Három kommünikénk is van, melyet Louisa Hanoune és Daniel Gluckstein írtak aló a tunéziai forradalom védelmében és a líbiai beavatkozás ellen. Azt gondolom, nem formalitás, hogy megerősítésem ezen közleményeket.
Mandátumunk a Világkonferencia deklarációja, mely világosan elutasítja a háborút, az összes beavatkozást a nemzeti szuverenitás védelmében. Az USA kormánya tegnap Szaddam Husszein politikai rendszerére, ma Kadhafiéra hivatkozva csak ürügyet keres. A benghazi «kormány» elismerése Líbia diszlokációjának, két-háromra szakításának enged utat úgy, ahogy az Szomáliában történt. Felelősségünk fellépni az intervenció ellen.
A tunéziai és egyiptomi események alapja a világválság, az alapvető termékek árának emelkedése. Már ezek előtt Boliviában Evo Morales kormánya megpróbálta az energiaárakat 70 %--kal emelni. Ez provokálta ki a dolgozók első, a COB szakszervezeti tömörülés által meghirdetett általános sztrájkját.
A dolgozók, a parasztok támogatta Morales-kormány (pártjának, a MAS-nak kétharmados parlamenti többsége van) a világpiac előtt meghajolt, de az általános sztrájk hatására kénytelen volt meghátrálni, mely a mozgósítás második hullámát idézte elő, most már a minimálbérek emeléséért. A kormány 10 %-ot adott a szakszervezetek 30%-os követelésével szemben.
Tunéziában és Egyiptomban az egyik szikra a fiatalok tömeges munkanélkülisége. Ma Spanyolországban ugyanez már 44 %-os. Nem «arab forradalom» ez, a tőkés rendszer világválságának egyenes következménye.
Miközben az IMF, a G20, az ENSZ… sőt, az ILO is keresi, hogyan tudna nyomást gyakorolni a dolgozókra azért, hogy a váláság árát megfizettesse velük, az Egyetértés jún.4-i genfi konferenciáját készítjük elő az ILO 100. tanácskozásával egyidőben.
Brazíliában, ahogy mindenütt, szintén létezik a munkásosztályra nehezedő nyomás a «világkormányzat», a «szociális dialógusok», a «nemzetközi intézmények demokratizálása» nevében. Ennek ellenére a CUT, a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség tagja elutasítja a líbiai intervenció támogatása melletti felsorakozást és nyíltan kiáll az amerikai beavatkozás ellen. Nagyon komoly belső viták folynak arról, hogy a CUT menetet szervezzen Brazíliában követelései teljesítéséért. A bérek tekintetében minimum 580 realt kérve szembetalálta magát Dilma Roussef kormányával, mely szerint az maximum 545 lehet.
Ilyen – minden országban megtalálható - körülmények között Somavia a Nemzetközi Munkaügyi Iroda főigazgatója «új társadalomszemlélet» mellett nyilatkozott: «A munka nem áru.» Ez a jelszó a spanyol Francotól, az egyházakon keresztül a szociális fórumokig terjedve minden olyat tagad, ami a független munkásszervezetek bázisa, különösképpen a szakszervezeteket.
Ha a munka nem áru, nincs hely a szakszervezetek számára sem, melyek a munkaerőt igyekeznek a legjobb áron eladni és nincs különbség munkáltató és munkavállaló között. Ez a munkásosztály szerveződéshez való jogának tagadása, s mint ilyen, a demokráciára fölöttébb veszélyes.
Somavia ezt folytatja a «tartós társadalmi védelemmel», vagyis az osztályharcban kivívott szociális védelem obligón kívül helyezésével a minimális talpkő ürügyén.
Az IMF igazgatójának meghívása az ILO éves közgyűlésére nem újdonság. Ami új, az az ILO-IMF partnerség.
Van tehát tétje a Nemzetközi Egyetértés genfi találkozójának, úgyis mint támpont azok számára, akik a világkormányzatnak ellenállnak. Ne becsüljük alá azt, ami Algírban történt. Braziliában pl. vannak úgynevezett balololdali csoportok, melyek rágalomkampányt indítottak: «Az algíri konferenciát az algériai kormány finanszírozta.» Ugyanezek reklamálják azt is, hogy a nagyhatalmak a líbiai felkelőknek fegyvert szállítsanak.
Mi feltételek nélkül az elnyomott népek és nemzetek oldalán állunk az imperializmussal szemben. Ezt a mandátumot kaptuk a világtalálkozón.
Hetedik hozzászólás: Indiában az algíri konferencia nyilatkozatát széles körben megvitatták a munkásmozgalomban. Számos szakértő indiai «fejlődésről» beszél és úgynevezett «emelkedő» státuszáról. Mindezekkel azt akarják elrejteni, hogy a lakosság 80 %-a él napi kevesebb, mint fél dollárból – ugyanakkor, mikor (a Forbes magazin szerint) Indiának 69 milliárdosa van (a tíz évvel ezelőtti 59-cel szemben), akik vagyona eléri a GDP 25 %-át.
2010-ben országunk számos hivatalos látogatót kapott, Obama, Sarkozy, a brit miniszterelnök, a német kancellár bókolt az indiai kormánynak. Igaz, az új szabadkereskedelmi egyezmény éktelen nagy engedményeket tesz a külföldi tőkének.
Amikor a 4 éven aluli gyermekek 40 %-a alultáplált, a gyermekhalandóság 45 ezrelékes, a nemzeti költségvetés a multinacionális vállalatok számára 12,8 milliárd dollár szubvenciót adott.
A függetlenség elnyerése óta először a szakszervezeti mozgalom egységet hozott létre a kormány ellen. 2010. szept. 7-én 40 millió dolgozó vett részt az egynapos általános sztrájkban, hogy a munkanélküliség és a privatizáció ellen, a társadalombiztosítási rendszer felállítása érdekében intézkedéseket követeljen.
A kormány folytatja politikáját, az árak és a munkanélküliség pedig növekszik. Múlt év febr. 23-án ismét 200 ezer dolgozó tüntetett Delhiben, mely alapján a rendőrség már-már a tunéziai események megismétlődésétől tartott. De az indiai munkásmozgalom nem ismeri azokat az információkat, hogy mi történik Tunéziában és Egyiptomban.
Az az egyszerű tény, hogy a világkonferencia helyszíne Algéria volt, számos munkásaktivista érdeklődését keltette fel, akik eddig nem ismerték sem az algériai, sem a tunéziai, stb. munkásmozgalmat.
Úgy találom, hogy a tunéziai forradalom megrendítette az amerikai imperializmusnak a nyersolajra, a „terrorizmus elleni harcra” és Palesztina megszállására vonatkozó három pillérét. Feltétlen feladatunk az indiai dolgozók felvilágosítása az egyiptomi és tunéziai események természetéről, egész Indiában meetingsorozatot folytatunk ennek érdekében a szakszervezeti mozgalom köreiben, ami közös antiimperialista küzdelmünket fogja erősíteni.
Nyolcadik hozzászólás: A világválság több előre nem látható következménnyel jár.
Többen utaltak arra az aláírásra, melyet országom két legfontosabb munkásszervezete, az UGT és a COOO (Munkásbizottságok) tett a „gazdasági és szociális egyezmény” alá a munkáltatókkal együtt a «szocialista» Zapatero-kormány égisze alatt.
A munkásmozgalomra nézve nagy vereség. (…) Az egyezmény érinti a nyugdíjakat: a nyugdíjkorhatár 67 évre emelkedik (35-ről 38 éves munkaviszony; 25 éves kalkuláció a legjobb 15 helyett). Mindez úgy történt, hogy mindenki elismeri, Spanyolországban a nyugdíjkasszák nyereségesek, soha fel nem használt tartalékokkal rendelkeznek. De gyorsan kellett cselekedni, még Merkel Spanyolországra érkezése előtt. 35 milliárd eurót vesztenek a dolgozók és a nyugdíjkorhatár felemelése micsoda paradoxon egy olyan országban, ahol 5 millió munkanélküli van és a fiatalok 44 %-ának nincs munkája!
Az egyezményt úgy «adták el» nekünk, mint a «szakszervezetek óriási győzelmét» ezzel az érvvel: ha nem írták volna alá, Spanyolország úgy járt volna, mint Görögország vagy Írország. Ez a „kisebb rossz” a pénzügyi piacok lecsendesítésére, különben is, Franciaországban, Görögországban vagy Írországban tüntetések, sztrájkok voltak, az eredmény mégis ugyanaz.
Az első kérdés: miért szavaztunk a kormányra, ha végül a pénzügyi piacok kormányoznak?
Hogyan lehet szociális egyezményt aláírni, ha a munkatörvénykönyv ellenreformjának bevezetése folyik, holott ellene 2010. szept. 29-én 10 millió dolgozó sztrájkolt? Ha a közszolgáltatást privatizálják (az energiát, autópályákat, vizet, most pedig a repülőterek magánosítására köteleznek)?
Néhány hónapja Franco halála óta először a légiirányítók sztrájkja alatt rendkívüli állapot bevezetésére került sor a sztrájk letörésére. Hogyan lehet szociális egyezményt kötni 5 millió munkanélkülivel?
Febr. 19-én Madridban szakszervezeti aktivisták platformot hoztak létre, hogy szervezetükben harcoljanak az egyezmény aláírásának visszavonásáért. Ebben a keretben igen szükséges szélesen tudatni azt, ami Tunéziában történt, ennek hiányában Zapatero politikája a Néppárt győzelmét készíti elő – mely nem is klasszikus jobboldali, hanem a francoizmus egyenes leszármazottja.
Kilencedik hozzászólás: A tunéziai forradalomra hivatkozás nem lehet formális. Nem csak arról van szó, hogy demonstrálnunk kell szolidaritásunkat, hanem azon kell gondolkodnunk, milyen új perspektívát nyújt a munkásosztálynak és a népeknek. Három kormányt zavart el ez a forradalom és folytatódik. Gyakorlati eszközöket keres a népi követelések kielégítésére, melyet az így foglal össze:”Vizet, kenyeret, nem kérünk Ben Aliból”.
Már nincs Ben Ali, de nincs kenyér és víz. Ami a tőkés tulajdon problémáját veti fel, az IMF-fel és az EU-val kötött egyezményekét, a rendszer intézményeiét, melyeket még nem bontottak le. Három elemet kombinál ez a forradalom: a népi bizottságok létrehozásának mozgalmát, az UGTT visszaszerzéséét és az Alkotmányozó Nemzetgyűlés követelését.
Ezek a kérdések mindnyájunkat érintenek. A francia Független Munkáspártban egy elvtársunk ezt kérdezte: «Igen, de Tunéziában a dolgozók vajon ugyanannyi akadállyal találták magukat szembe saját mozgalmukban, mint nálunk?»
Igen. A különbség, hogy a tunéziai dolgozók pillanatnyilag felülkerekedtek ezeken az akadályokon – ami nem jelenti, hogy ez mindig így lesz. Ne felejtsük el, hogy Ben Ali pártja, az RCD jan. 18-ig a Szocialista Internacionálé pártja volt. Még akkor is, mikor a nép azt kiáltozta «Le Ben Alival!», a Zapaterok, a Martine Aubryk, a Lulák, az SPD és a Labour Party vezetői közül volt egy.
A «renovált» tunéziai kommunista párt Ben Ali alatt legálisan működött, minisztereket adott az egymást követő kormányokba, az UGTT három minisztere pedig az átmeneti kormány tagja volt (mégha 3 nap után ki is vonult innen).
Látjuk a különböző kormányok acsarkodását az elnökválasztás kiírásának követelésére a népakarat ellenére, mely saját jövőjét kívánja kezébe venni alkotmányozó nemzetgyűlési választásokkal. Ehhez hozzá kell adni a katonai intervenciós fenyegetést és megértjük, hogy Líbia csak ürügyül szolgál erre a beavatkozásra.
Mindezek az akadályok eddig is megvoltak, azonban a bizottságok–UGTT–Alkotmányozó Nemzetgyűlés kombinációja lehetővé teszi, hogy ma a forradalom folytatásáról beszélhessünk.
A bizottságok a dolgozók és a nép akaratának kifejeződése arra, hogy megszervezzék magukat és saját mozgalmuk ellenőrzését végezzék.
A tunéziai szakszervezeti tömörülés vezetése kétségtelenül integrálódott Ben Ali rendszerébe, de maga a szakszervezet nem mosódott bele (megfelelve a tunéziai munkásosztály történetének). Az UGTT visszaszerzésének mozgalma kapcsolatban áll a bizottságok létrehozásával, de ez nem jelenti, hogy az UGTT homogén lenne. Többször is láttuk, hogy a vezetés támogatta ezt vagy azt az átmeneti kormányt, míg a regionális szövetségek vagy az uniók elutasították és fenntartották az Alkotmányozó Nemzetgyűlés iránti követelésüket.
Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés követelésének jelszava alapvető. A nemzet nem dönthet saját sorsáról, ha mások döntenek helyette. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés azt jelenti: valódi hatalommal kell bírnia, ideértve az agrárreformot, az államosításokat, szakítást az IMF-fel és az eu-s szerződésekkel, stb.
Mi köze van mindennek algíri konferenciánkhoz? Megerősítettük, hogy a nemzeti szuverenitás és a népek felemelkedése a független munkásszervezetek védelmén keresztül valósul meg, ez az egyetlen mód a dolgozók és népek segítésére saját problémáik elrendezésére.
Egyetértek spanyol elvtársunkkal abban, amit a szakszervezeti vezetők a Szociális paktum megkötését megelőző szégyenletes vacsoráról mondott – de ez a helyzet nem fog örökké tartani. Franciaországban Bernard Thibaut, a CGT vezetője nemrégen deklarálta, hogy számára vannak pozitív aspektusai ennek a spanyol paktumnak és nem véletlen, hogy Toxo a Munkásbizottságoktól (CCOO) az ESZSZ (Európai Szakszervezeti Szövetség/ETUC) elnökválasztásakor jelöltként indul.
Ugyanekkor a múlt szombaton Wisconsinban a Walker kormány munkás- és szakszervezetellenes törvénye ellen demonstráló 150.000 tüntető között volt egy 30 ezres menet, mely a következő jelszó alatt vonult: “Semmiféle engedményt!” Ami szerintem ugyanazt jelenti, mint egy francia szövetségé a nyugdíj-konfliktus idejéből: szakítás a szakszervezeti egységesítéssel és az ellenreform visszavonásának követelése.
A francia kormány az európai paktum szellemében holnapután mutatja be törvénytervezetét a költségvetési egyensúly alkotmányos reformja tárgyában. Ha ezt a törvényt elfogadják, az összes szakszervezet, mely a költségvetés egyensúlyával ellentétes követeléssel lépne fel, alkotmányellenesnek minősülne – ami ugyanolyan problémákhoz vezet bennünket, mint amelyek Wisconsinban merültek fel.
Itt, Franciaországban az a probléma, hogy Sarkozynek 60% parlamenti szavazat kell egy ilyen törvényhez. Sarkozy pártjának csak 50 %-a van. A kormány azt mondja, a Szocialista Pártnak «felelős módon» kell viselkednie. A paktumot Brüsszelben hozták, Zapatero, Papandreu, és társai hagyták jóvá. Sarkozy pártja pedig azt mondja a szocialistáknak: nektek, akik 2012-ben Franciaországot akarjátok kormányozni, vállalnotok kell a felelősséget.
Számunkra ez a szakítás problémája. A POI kampányt indított az alkotmányos reform elutasítására – mert melyik, a demokráciához ragaszkodó szakszervezeti aktivista, képviselő, állampolgár fogadna el ilyen lépést a totalitarizmus irányába?
A különféle iskolák, kórházak védelméhez ragaszkodó dolgozókból, aktivistákból, fiatalokból álló bizottságok szervezésébe kezdünk – mely bizonyos módon szintén az EU-val és az IMF-fel való szakítás kérdését veti fel. Megnyitja az utat, hogy a dolgozók, a fiatalok vegyék kezükbe saját ügyeiket.
A regionális sajtó egyik újságírója bemutatva a POI egyik kantonális jelöltjét ezt a címet adta: “A POI jelöltje, a mindennel szakítás jelöltje.” Azt hiszem, korrekt módon foglalja össze mai küzdelmünket.
Tizedik hozzászólás: A Guadeloupe társadalmi és nemzeti felemelkedéséért harcoló szervezete 5 tagja, akik részt vettek az algíri tanácskozáson, összejöveteleken széles körben és a rádióban is beszámoltak tapasztalataikról.
Olyan országban, mely 2009-ben 44 napos sztrájkot folytatott, a tunéziai események nagy érdeklődést váltottak ki. Két évvel ezelőtti nagy sztrájkunkat mi a világszinten folyó osztályharchoz való hozzájárulásként becsüljük.
A Bino-egyezményhez vezető általános sztrájk után, melyet a francia kormány megkérdőjelez, az LKP elindította «déchoukaj de la pwőfitasyon» kampányát. De inkább a Haitit illető kérdésről szeretnék beszélni. 3 elvtársunk ott volt Algírban, közöttük a CATH, a haiti nemzet megsemmisítésének és rendszerbe integrálásának ellenálló autonóm szakszervezeti szövetség főtitkára is.
A CATH a nemzetközi munkásmozgalomhoz felhívást intézett a haiti népre tragikus következményekkel járó, elsősorban Franciaország és az USA által ráerőltett helyzet miatt. Tudjátok, hogy a volt elnök, Clinton elnökli a Rekonstrukciós Bizottságot, mely szabadzónákat hozott létre a multinacionális vállalatok javára a Hope-törvény kereteiben. A CATH kongresszusa június végén ül össze, a tét az, hogy győzzön; segíteni kell a munkásmozgalom újraalkotását.
A Karibi Dolgozók és Népek Szervezete a guadeloupe-i UGTG-vel együtt részt vesz ebben a harcban, olvassátok el Dilma Rousseff brazil elnöknek címzett nyílt levelünket, melyben követeljük a brazil vezetésű MINUSTAH csapatok kivonását.
Louisa Hanoune és Daniel Gluckstein
A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) 100. nemzetközi munkaügyi konferenciáját hívja össze Genfben 2011. jún. 17-én.
Ez az összejövetel, melyen részt vesznek az állami, munkáltatói és munkavállalói képviseletek, olyan időszakban lát napvilágot, melyben a dolgozók és a népek történelmi mobilizációjának vagyunk tanùi, a tőkés kizsákmányoláson alapuló gazdasági rendszer túlélésének katasztrófába torkollását elutasítva.
A dolgozók és népek minden kontinensen az USA-adminisztráció direktíváit elfogadó, a rendszer megmentésére irányuló, a nemzetközi intézmények (Világbank, IMF, Európai Unió) által kezdeményezett és az összes politikai színezetű kormány által megvalósított politika ellen fordulnak.
2011.febr.17-én, a «Társadalmi igazságosság napján» a Nemzetközi Munkaügyi Iroda vezetője, Juan Somavia ezt mondta:
«Mára a munka világát feldúlták: a világon több mint 200 millió személy munkanélküli, ideértve a majdnem 80 milló fiatalt, ezek a számok történelmi magasságba emelkedtek. Anélkül, hogy számba vennénk az instabil munkahelyzetű dolgozókat — 1,5 milliárd —, a 630 millió szegény dolgozót, akik családjukkal napi 1,25 dollárból vagy kevesebből élnek.
Ugyanekkor a világon az egyenlőtlenségek nőnek. A válság a bérek és fizetések felét megcsonkította, a társadalmi mobilitást meggyengítette, megsokszorozta a rosszul fizető munkahellyel rendelkező dolgozók számát. A jövedelmek egyenlőtlensége bizonyos országokban növekszik. A fiatalok egyre gyakrabban találják magukat szembe azzal a valószínűséggel, hogy soha nem találnak méltó munkát — fenyeget a perspektíva nélküli elveszett nemzedék veszélye. A középosztályok elvesztették az irányt, hátrálnak.
Ez a nyilatkozat számos tanulmányon, jelentésen alapul, mindegyik ugyanahhoz a konklúzióhoz vezet: a munkaerőpiacon a recesszió sok országban a társadalmi klíma súlyosbodásához vezet».
Különösen igaz ez a Nemzetközi Munkaügyi Iroda kutatóintézetének jelentésére, mely 2010 szeptemberében látott napvilágot «2010-es jelentés a világ munkaügyi helyzetéről: egyik válságból a másikba» címmel.
Az MNI szakértői számára, ha a jelenlegi intézkedések folyamatban maradnak, a munkaügyek helyreállításának üteme a válság előtti szintre 2015-ig tart.
Párhuzamosan a jelentés emlékeztet, hogy ezekben az országokban még mindig a válság előtti nívóhoz visszatéréshez több, mint 8 millió munkahely hiányzik: «Mivél tovább tart a munkaerőpiaci recesszió, annál több munkahelykeresőnek okoz nehézséget újból munkába állni. (…) Abban a 35 országban, melyben statisztika áll rendelkezésünkre, a munkakeresők közel 40 %-a több, mint egy éve munkanélküli, a demoralizálódás, az önbizalom elvesztése és pszichológiai problémák kockázatával. Fontos konstatálni, hogy a fiatalok más kategóriákkal összehasonlítva arányosan súlyosabban érintettek a munkanélküliségben.»
Ezzel a katasztrófával szemben Somavia ezt jelenti ki:
«A válságból kilábaláshoz a méltányosság legyen az iránytűnk (…) Az emberek képesek megérteni és elfogadni a nehéz választást, ha úgy találják, hogy mindenki kiveszi részét. A kormányoknak nem kellene választani a pénzügyi piacok követelései és állampolgáraik szükségletei szerint. A pénzügyi és a társadalmi stabilitásnak kéz a kézben kellene járnia. Ha nem, akkor nem csak a világggazdaság, hanem a szociális kohézió fogja megsínyleni.»
Megértetni és elfogadtatni a nehéz választást az emberekkel, ez az a cél, amit Somavia úr maga elé tűz.
Nem emlékeztet a «Társadalmi igazságosság világnapján» mondottakra?
«A méltányos globalizáció megvalósításához szükségünk van a társadalom és gazdaság újfajta szemléletére, az állam, a piacok és a társadalom szerepének kiegyensúlyozott megközelítését egyesítve (...). Mit kell tenni, hogy ezt elérjük? A munka világában a szakaszok világosak: (…)
Első szakasz «Annak elismerése, hogy a munka nem árucikk (…)»
A tőkés rendszerben tagadni azt, hogy a munka árucikk, annyit jelent, mint tagadni a kizsákmányolás társadalmi viszonyát, mely a proletárt kötelezi munkaereje eladására. Tagadni azt, hogy a munka árucikk, az osztályharc tagadását is jelenti. A tőke és a munka közötti antagonisztikus ellentmondás tagadását is jelenti. Annak tagadását is, hogy a munkásosztálynak független szervezetekre van szüksége védelméhez. Ez az ILO-konvenciók tagadását is jelenti, melyek a szakszervezeti szabadságra, a szakszervezeti jogok védelmére és a szervezkedés és kollektív szerződésekre vonatkoznak.
A második szakasz, Somavia szerint «Olyan munkahelyteremtő célokat kell kitűzni, melyek alapvető elsőbbséget biztosítanak a makroökonómiai politikának ugyanúgy, mint az infláció megfékezésének és a közköltségek megtisztításának;»
De pontosan «az infláció megfékezése és a közköltségek megtisztítása» a munkahelyek százezrei megsemmisítésének eredete! Csak Franciaországban több mint 150 ezer tisztviselői állást fognak 2007 és 2012 között felszámolni a költségvetés hiánya nevében.
A harmadik: « a tartós szociális védelem a büdzsé-tervekben azon 80 %-nyi személy számára, aki ma a világon a társadalombiztosítás minden formájától meg van fosztva, kezdve az univerzális szociális védelmi talpkő megalkotásával;»
Nincs-e már akkor kockázat, ha csak a «fejlett» országokat nézzük (melyekben 20 % részesül a «társadalombiztosítás» valamilyen formájában) erre «az univerzális szociális védelmi talpkő» javaslatra támaszkodva? Miért kellene lebontani az ILO 87 cikket tartalmazó 102-es konvencióját a társadalombiztosításról, mely annak minden aspektusát tartalmazza: orvosi kezelés, tápppénz, munkanélküli és öregségi járadék, munkahelyi baleset és ártalom esetére kártérítés, családi és anyasági pótlék, rokkantjáradék?
A NMI adminisztrációs tanácsa 310. ülésén a globalizáció szociális dimenziója munkacsoport kiadott egy dokumentumot ezzel a címmel: «A szociális védelem talpköve a méltányos globalizációért: nemzetközi szintű politikai koherencia és koordináció».
Itt a 4.pontban olvashatjuk:
«A munkaügyi csoport előtt mondott beszédében 2010 novemberében Pascal Lamy, a Kereskedelmi Világszervezet főigazgatója kifejtette, hogy a protekcionizmus erősebb ott, ahol a szociális védelem elégtelen. Ténylegesen, a szociális védelem meglágyítja a gazdasági átmenetet, megkönnyíti a kereskedelmi kapcsolatok liberalizálását és eképpen hozzájárul a globalizáció folyamatához.»
Akkor a nemzetközi intézmények számára a szociális védelem minimumtalpköve mindenekelőtt arra szolgál, hogy a dolgozó népességgel elfogadtassák a «kereskedelmi liberalizációt», vagyis a piac törvényét, a tőkés kizsákmányolás rendszerét, amelynek gonosztetteit nap mint lemérhetjük.
Egy példa, amit a globalizációs szociális dimenzió munkacsoport tárt elénk, amit általánossá kellene tenni, a francia kormány által kreált RSA (Revenu de solidarité active - aktív szolidaritási jövedelem):
«Az EU-ban a szociális védelem talpkövét felállítani azt jelenti, hogy az összes elemet egyesítjük és harmonizáljuk, megalkotjuk a szociálpolitikák közötti integrációt, nevezetesen az aktív munkaerőpiaci politikák között és ezek megállapítanak egy minimumjövedelmet. Ebben a kontextusban a francia aktív szolidaritás az, mely összekapcsolja a munkára ösztönzés intézkedéseit és a munkanélküliek, a szegény dolgozók védelmét, s úgy értékelhető, mint az európai minimális szociális védelmi politika példája.»
Csakhogy az RSA semmi más, mint bátorítás a prekaritás elfogadására. Például a CGT azt látja az RSA-ban, hogy az tartósan általánosított asszisztencia a vállalatoknak. A munkáltató «megnöveli a részmunkaidősök számát, az alacsony béreket és a munkát valódi értékén alul fizeti».
Végül, a NMI igazgatója számára «el kell ismerni, hogy az alapjog a munkához és a szociális dialógushoz az emberi szabadság és méltóság részei, a nagyobb produktivitás és a kiegyensúlyozott fejlődés eszközei is.»
A «szociális párbeszéd», ezt a művet látjuk minden nap. Egy példa: Románia.
A NMI adminisztrációs tanácsa ülésén 2011 márciusában a globalizáció szociális dimenziója munkacsoport egy dokumentumot tett közre az NMI és az IMF közös munkájáról a szociális dialógust és a kiigazításokat illetően Romániában.
Néhány részlet:
«2009 májusában a román kormány az IMF-fel két éves és 13 milliárd eurós összegben egyezett meg. Az egyezményt kiegészíti egy 5 milliárd eurós kölcsön az Európai Uniótól és 2 milliárd más multilaterális forrásból. 2009-10-ben a kormány a kiadásokat már szakaszosan csökkentette és a GDP 9 %-nak megfelelő adóemelést vezetett be. Több szigorítási intézkedést tett az egyezmény keretében a közszolgáltatásban, nyugdíjakban, más transzferfizetésekben, a közszolgáltatási bérekben – jelentős következménnyel. A munkaerőpiaci flexibilitás nem szerepelt a román kormány az IMF-nek küldött első szándéklevelében 2009 árilisában.
Az IMF 2010 májusában a 4. cikkely értelmében elvégezte Romániával periodikus konzultációit. Jelentésében erős hangsúlyt helyezett a strukturális reformok szükségességére és összegezte, hogy «a román munkaerőpiac összehasonlítva a régió más munkaerőpiacaival igen merev».
Kevéssel a konzultációk befejezés után a román kormány szándéklevele, melyet az IMF-nek 2010 júniusában küldött az egyezmény megerősítésére, a következő nyilatkozatot tartalmazta:
«2010 vége előtt el fogjuk fogadni az új munkatörvénykönyvet és törvényt a kollektív szerződésekről avégett, hogy a munkaidő rugalmasságát fejlesszük, csökkentsük a munkábaállás és elbocsátás költségeit a flexibilisebb munkaszerződések által. A bérek rugalmasságának javítását is keressük.»
Az ezutáni szándéklevelek a munkaerőpiac reformját illették. Az utolsóban (2010.dec.22.) a kormány kijelenti:
«Folytatjuk munkánkat a munkaerőpiaci reformok területén. Célunk a piac rugalmasabbá tétele, a szociális partnerek részvételének megerősítése és a bérből élők, a fiatalokat ösztönzése arra, vegyenek jobban részt a társadalmi párbeszédben… December vége előtt (konzultálva a szociális partnerekkel, az IMF-fel, a Világbankkal és az Európai Bizottsággal) a Parlament elé visszük a felülvizsgált társadalmi párbeszéd és a megjavított Munkatörvénykönyv törvényét.» (…)
A Nemzetközi Munkaügyi Iroda az IMF-fel együtt és a kormánnyal és a szociális partnerekkel együttműködve négy területen akarja követni a romániai történéseket: a munkaerőpiaci aktív politika; a köztulajdonú vállalatok gazdasági restrukturálása és produktivitásának erősítése; a munkajog kidolgozása és alkalmazása, nevezetesen a munkafelügyelet megerősítése; haladás a szociális dialógusban és a kollektív szerződések gyakorlata. (…)»
Íme, hova visz a «társadalmi párbeszéd»: a szakszervezeteket társítja az IMF és a Világbank követelte reformok megvalósításához, olyan reformokhoz, melyet még a felelősök is bevallják, a munkaidő és –bér rugalmassá tételét szolgálják, lecsökkentik a munkábaállás és elbocsátás árát a rugalmasabb munkaszerződésekkel.
Nem ez az IMF/ILO együttes nyilatkozatának konkrét alkalmazása? Az, amelyet Osloban a 2010 szeptemberi konferencia fogadott el, mert ez a két intézmény egyetértett abban, hogy «a szociális dialógusnak az a központi szerepe, hogy a szükséges konszenzust biztosítsa, a válság előidézte kiigazítást» és elkötelezték magukat, hogy «folytatják és elmélyítik együttműködésüket avégett, hogy a G 20-ra támaszkodjanak és annak a világszintű növekedés szigorú, tartós és kiegyensúlyozott fenntartására irányuló folyamatára».
Egyébként az IMF márc. 4-i honlapja tudósít minket arról, hogy a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség, az Európai Szakszervezeti Szövetség és a nemzeti szakszervezetek képviselői találkoztak Bécsben egy háromnapos konferencián az IMF és az ILO felelőseivel, hogy megvizsgálják a munkaügy helyzetét Európában és megerősítsék az osloi konferencián eldöntött együttműködést. Az IMF lapja szerint a bécsi tanácskozás Strauss-Kahn és Somavia együttműködéséről is határozott, mégpedig:
• elsőbbség biztosítása a munkahelyteremtő fejlesztés politikájának;
• együttes reflexiók a minimális szociális védelem politikájáról;
• ragaszkodás a szociális partnerek közötti dialógushoz konszenzus kialakítása érdekében, mely lehetővé teszi, hogy a pénzügyi válság okozta szükséges kiigazításokkal szembe lehessen nézni.
Az ILO és az IMF különböző tengelyeken folytatják együttműködésüket. A munkahelyteremtés fejlesztésének keresése a G 20 körül artikulálódott, mely közös processzusa elemző munkáikból profitálhat. A minimális szociális védelem 3 régió országainak elemzésére koncentrálódik. A társadalmi párbeszédek iránti elkötelezettség a szakszervezetekkel és bizonyos országokban más szociális partnekekkel való konzultációkon alapul.
Strauss-Kahn elfogadta Somavia meghívását az ILO intézményei vezetőinek júniusi gyűlésére, ahol nyitóbeszédet mond és beszámol az Oslo óta végzett munkáról.
A Nemzetközi Szakszervezeti Szövetség részvétele a bécsi összejövetelen az IMF és a nemzeti, regionális és nemzetközi szakszervezetek sokkal szélesebb keretű párbeszédébe illik. Az IMF csapatának ezekkel az országokkal megbízott nagy többsége a szakszervezetekkel rendszeres összejövetelt tart – és ezek leginkább az ország programjairól szóló konzultációk.»
Ennek a politikának a magyarázata nem lehet világosabb, mint amit a spanyol kormány, a munkáltatók szervezetei és a munkásszakszervezetek által 2011. febr. 1-én megkötött szociális paktumban leírtak. A paktumnak az a célja, hogy elkerülhetetlen legyen «mindenki együttműködése a fejlődés javításához, a nemzeti és nemzetközi befektetők bizalmának visszanyeréséhez (…)».
Világosabban: a spanyol dolgozók elleni minden intézkedésnek, mely ebben a paktumban szerepel, nincs más célja, mint megfelelés a befektetőknek, másképpen a spekulánsoknak.
De hát nem ugyanezt a politikát folytatják ma minden országban?
Ugyanezekkel a gondokkal találkoztak a dolgozók pl. Wisconsinban, ahol az AFL-CIO és a Change to Win vezető készek voltak elfogadni a büdzsében akár 100 millió dollárig terjedő bér- és nyugdíjcsökkentést, ha a szakszervezetellenes hadműveletet az állam kiveszi a törvénytervezetből.
A legjobb válasz erre a példa nélküli offenzívára az algíri 2010. nov. 27-29-i háború és kizsákmányolás elleni világkonferencia nyilatkozata alapján a független szervezetek erősítése, melyek a munkásosztály tőkés kizsákmányolással szembeni ellenállásának termékei.
«Elvetjük a munkásszervezeteknek szánt úgynevezett «általános érdek» nevében tett diktátumot, mellyel el kellene fogadni a «világkormányzat» rendjét, az ún. «szociális párbeszédet», melynek egyedüli funkciója a munkásszervezetek alávetése, integrálása a kormányok és a nemzetközi intézmények terveibe a nemzeti szuverenitás megszüntetésével. Ezt elfogadva saját magukat vetnék alá a diktátumnak és magukat fosztanák meg attól, hogy a dolgozók érdekeit képviseljék. Ismételten megerősítjük, hogy a munkásszervezetek függetlensége a demokráciának, a társadalmi fejlődésnek, a népek szuverenitásának és függetlenségének feltétele.»
Paul BARBIER, szakszervezeti felelős
Kapcsolattartás
Informations internationales
Entente internationale des travailleurs et des peuples
87, rue du Faubourg-Saint-Denis 75010 - Paris -France
Tél : (33 1) 48 01 88 28 Fax : (33 1) 48 01 88 36 E.mail eit.ilc@fr.oleane.com
Directeur de la publication : Daniel Gluckstein - Imprimerie Rotinfed 2000, 87, rue du Faubourg-Saint-Denis, 75010 Paris (France) - Commission paritaire n° 0713 G 82738
Edité par “Les Amis de l’Entente, 18, allée Colbert, 78470 Saint-Rémy-lès-Chevreuse
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.