TGM: A nemzeti függetlenség dilemmái

2011. december 20., kedd
Szerző: Tamás Gáspár Miklós

Kell-e védenünk a nemzeti függetlenséget akkor, amikor a népszuverenitást lerombolták, a szabadságjogokat relativizálták? Tamás Gáspár Miklós szerint a magyar demokrácia és jogállam halott, Orbán ellenfelei mégsem tennék jól, ha Brüsszel szövetségeseiként járnának el.

A hvg.hu értesített bennünket róla: az Európai Bizottság és a Nemzetközi Valutaalap föltehetőleg szándékosan támasztott lehetetlen föltételeket a pillanatnyilag hatalmon lévő magyar kormánynak, célja – valószínűleg – az lehet, hogy lemondásra bírja Orbán Viktor jelenlegi miniszterelnököt, ezért szakította meg budapesti tárgyalásait az EU-IMF küldöttség.

Ugyanakkor az amerikai külügyminiszter-helyettes, Thomas O. Melia újólag aggodalmát fejezte ki a magyarországi polgári demokrácia visszafejlődése miatt (tekintélyuralmi, diktatúrás irányban), továbbá Viviane Reding, az Európai Unió alapjogi biztosa súlyos szemrehányást tett a regnáló magyar kormánynak az alkotmányos-szabadelvű demokrácia alapelveinek szüntelen sérelmei miatt – folytatva az Európai Parlament, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet, az Európa Tanács, a Velencei Bizottság (sőt: az ENSZ-főtitkár) éles bírálatainak sorát. Az Európai Bizottság elnöke, José Manuel Barroso újabban levelet írt a magyar miniszterelnöknek, amelyben udvariasan fölszólítja, hogy némely fontos törvényjavaslatokat ne terjesszen be. Az európai (nemcsak a nyugat-, hanem a kelet-európai) és az észak-amerikai sajtó legtekintélyesebb orgánumai és szerzői állandóan, lélegzetvételnyi szünet nélkül tiltakoznak, háborognak és gúnyolódnak.

Ennél intenzívebb, súlyosabb nyomásgyakorlás nem képzelhető el.

Ezek után már csak a direkt szankciók következhetnek.

Mindeközben az egyik országházi, ellenzéki párt, az LMP közli, hogy reménytelennek tartja az ellenzékiség eddigi békés, parlamenti változatát, és az utcára vonul, két új, ígéretes mozgalom, a Szolidaritás és a 4K! szintén tüntet (és még nagyobb demonstrációkat ígér), a szakszervezetek is készülődnek, a civil társadalom új mozgalmai pedig folytatni óhajtják akciósorozatukat. A Szolidaritás mozgalom lánglelkű és lángszavú fölhívásában „rablóbandának” nevezi a kormányt, s evvel klasszikus hagyományt követ: Szent Ágoston hívta rablóbandának (latrocinium) az igazságtalan államot/kormányzatot. (No meg az Internacionálé hivatalos magyar fordítása.)

Ugyanebben a pillanatban a kormányzat 29 (huszonkilenc) darab új antidemokratikus törvényjavaslatot kíván egy hét alatt átnyomni az Országgyűlésen, ez ugyan az apatikus magyarországi közvélemény többségét nem nagyon érdekli, a politika iránt érdeklődő – és gyarapodó – kisebbséget azonban provokálja. A parlamenti és a parlamenten kívüli ellenzék egyelőre sűrűn követ el taktikai hibákat, de a súlyos gazdasági és politikai válság nyilván rákényszeríti majd őket a tanulásra.

Ha a hvg.hu értesülései helytállóak, kérdés, hogy milyen álláspontot foglalnak el a bevallottan vagy be nem vallottan baloldali és/vagy liberális ellenzéki erők a külföldi (nyugati, nagyhatalmi) nyomás tekintetében. A válasz nem könnyű.

Először is, a polgári demokrácia intézményrendszerének tönkretétele (ez már nagyjából befejezett tény) olyasmi, aminek a visszavétele érdekében – tekintettel az antidemokratikus jobboldal óriási hatalmi túlsúlyára – akár üdvözölni is lehetne a nyugati beavatkozást.

A szabadelvű-alkotmányos képviseleti kormányzat és a hatalommegosztás megőrzése mellett viszont a nyugati hatalmak – mindenekelőtt az Európai Bizottság – olyan gazdaságpolitikát is kényszerítenének Magyarországra, amely (finoman szólva) nem biztos, hogy a magyar nép érdekében áll. Mi több, az se biztos, hogy egyáltalán van értelme.

A sokat csalódott magyar nép esetleg él majd a gyanúpörrel, hogy a „demokratikus” kifogások csak díszítmények a pénzügyi stabilitás miatt aggódó nyugati hatalmak minden eddiginél durvább megszorítási csomagján. Ha a demokratikus intézményvédelem elválaszthatatlanul összekapcsolódik a magyar nép további elszegényítésével – s itt nem is említem, hogy miképpen túlozza ezt majd el az osztatlanul érvényesülő jobboldali tévé- és rádiópropaganda –, akkor aligha várható el (tőlem például bizonyosan nem), hogy az éhezéssel és fázással junktimba állított liberális-demokratikus restauráció iránt lelkesedjenek a magyarországi honpolgárok.

Másodszor, ha volt valamilyen tanulsága az elmúlt másfél-két évtizednek, az a demokráciaexport és az úgynevezett humanitárius intervenció teljes kudarca. Nem akárki, hanem Robespierre mondta, hogy senki nem szereti a fegyveres hittérítőket. A jugoszláviai, az afganisztáni, az iraki, a líbiai beavatkozás egyaránt sikertelen volt.

A Nyugat katonai győzelme – illetve a helyi reguláris hadak elhanyagolható és reménytelen ellenállása – nem kétséges, a politikai diadal azonban elmaradt, Bosznia és Koszovó ma is veszélyforrás. Ráadásul a „terror” elleni hadviselés alaposan megviselte a nyugati polgári demokráciákat. Az iraki háborút indokló hazugságoknak nem voltak komolyabb politikai következményeik. Az amerikai jogállamot megkérdőjelező USA Patriot Act ma is hatályos. Magyarország esetében persze nem katonai agresszióról van szó, de az erővel kikényszerített „szabadság” értéke tekintetében a helyzet hasonló.

A magyar kormánynak címzett nyugati bírálatok java része tartalmilag helytálló, de megfogalmazásukban a magyarországi választóknak nincs részük. Külföldi kormányoknak a magyarországi honpolgárok nem adtak és nem adhattak fölhatalmazást hazájuk állampolitikájának megváltoztatásához. Demokratikus megoldások antidemokratikus kikényszerítése kívülről – ez önmagában se helyes, és az eddigi tapasztalatok szerint nem eredményes.

Rendkívül kínos helyzetbe hozza mindez ráadásul a hazai ellenzéki, demokratikus erőket. Egyrészt (tartalmilag) „egységfrontba” kényszeríti őket olyan gazdaság- és társadalompolitikával, amellyel a jelek szerint nem értenek egyet, ha a magyar kormány gyakorolja. Másrészt (a liberális-szociális jogállam formai követelményeinek vonatkozásában) antidemokratikus eljárásmóddal teheti őket szolidárissá – akaratuk (és józan belátásuk) ellenében. Arról nem is szólva, hogy kiteszi őket a – rosszhiszemű – hazaárulási vádnak.

Természetesen nem igaz, hogy „hazaárulók” volnának azok, akik a balliberális sajtóban a kormány föltétel nélküli megadását, az EU és az IMF politikájához való szoros alkalmazkodást sürgetik. De szerény nézetem szerint tévednek.

Olli Rehnnek, az Európai Unió pénzügyekért felelős biztosának a föltételei (ha csakugyan ezek azok), illetve az Európai Központi Bank megfontolásra ajánlott korrekcióinem teljesen ésszerűtlenek. Viviane Reding észrevételei pedig teljesen indokoltak. Ezek azonban csak a probléma kisebbik felét jelentő részletek. A közvetlenül időszerű dilemmák nem ezek. Az Európai Uniónak a közös fiskális kormányzás felé tett lépései – amelyek körül annyit ügyetlenkedett Orbán Viktor magyar miniszterelnök (Győri Enikő külügyi államtitkár találékony magyarázkodása ellenére) – lehet, hogy segítenek a német exporttöblet gondjain, de nem szüntetik meg az adósválságot, fokozzák a munkanélküliséget, befagyasztják vagy csökkentik a reálbért, összenyomják a fogyasztói keresletet, tehát végső soron további eladósodást fognak okozni.

A közönség alig sejti, hogy a Görögország „megsegítésére” elköltött összegeket a Görögországnak hitelező bankok kapják, nem a görög állampolgárok. A bankok tőkeállománya így is lelappad. Ez a politika nem áll távol Orbán Viktor kormányától, csak amennyiben a nemzeti szuverenitást, azaz a saját teljhatalmát érinti.

Így elemzi a helyzetet a magyar miniszterelnök a Széll Kálmán Alapítvány díszvacsoráján: „A nyugati országok az elmúlt bő egy évtizedben [a] problémák és kihívások elől fogyasztási célú, jóléti hitelekbe menekültek, hogy ezzel helyettesítsék a munkából megszerzett jövedelmet. Elszabadult a fogyasztásra, sőt, ennek az államilag szervezett formájára, a jóléti kiadásokra fordított hitelek fölvétele.”

Ez ártalmas féligazság. Mi több, annak a neokonzervatív ideológiának a tétele, amellyel a magyar kormány állítólag harcban áll.

A jóléti kiadásokat – amelyekre a technikai fejlődés miatt növekvő munkanélküliség, illeteve a „fejlett” társadalmak elöregedése miatt kerítettek ilyen formán sort – azért kellett hitelekből finanszírozni, mert az adott politikai erőviszonyok mellett nem lehetett őket a profitok megcsapolásával (magasabb tőkeadóval) fönntartani. Ez a korlátlan tőkehatalom következménye.

A keynes-i korszakban, a jóléti állam idején volt akkora ellenhatalom (mindenekelőtt az erős munkásmozgalom, továbbá a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság puszta léte), amekkora képes lehetett rá, hogy a csakugyan növekvő jóléti kiadásokat a tőkére terhelje. De még a gazdag Egyesült Államokban is 1970-től folyamatosan csökken az iparban és kereskedelemben dolgozók reálbére, miközben a profitok nőnek. Az egész tőkés világgazdaság egyik fő hibája ma az alacsony munkabér. Ezt – ha a tőke érinthetetlen – vagy hitelekkel lehet pótolni, vagy semmivel. A jelenlegi hivatalos, „ortodox” álláspont az, hogy semmivel.

A kormányfő méghozzá mániákusan ismételgeti „a munka nélkül szerzett jövedelmekre” szórt átkait, vagyis továbbra is kiáll a szociális ellátórendszerek leépítése mellett, fönntartja a segélyezéssel szembeni sötét demagógiát; elvégre ő volt az, aki de facto megszüntette a munkanélküli-segélyt, aki megtámadta a nyugdíjakat, aki szétveri a magyarországi egészségügyet, aki a hátsó ajtón visszahozza a több-biztosítós rendszert, sokkal radikálisabban, mint neoliberális elődei, akik ezt csak akarták, de akiket a szakszervezetek – Orbán Viktor tevőleges támogatásával – megakadályoztak benne.

Orbán miniszterelnök még hozzáteszi, gorombán cáfolva heterodox közgazdászait és szociálpopulista vezércikkíróit: „Vagyis nem pusztán a fegyelmezetlen költekezés sorvasztja az eurózóna perifériájának az államait, hanem az, hogy az euró oltalmában egy évtizeden keresztül a periférián lévő országok – gazdasági teljesítményükre való tekintet nélkül – olcsó hitelt élveztek.”

De hiszen ez az olcsó hitel volt minden jónak a forrása, ami a perifériaországoknak (magyarán: Kelet-Európának) jutott a közelmúltban; maga Orbán Viktor is olcsóbb hiteleket akart keresni Magyarországnak, bár ilyeneket nem talált. A magyar miniszterelnök álláspontja szó szerint megegyezik a „frankfurti csoport” (azaz az EU mai vezető magja) véleményével, beleértve a semmittevő Kelet-Európa iránti megvetést; ennél egy kelet-európai államférfitól többet várunk.

Vagyis az EU-IMF és Orbán Viktor kormánya között nincs valódi választás. Amit a mai magyar állam vezetője (aki a választásokig az állam vezetője marad akkor is, ha pillanatnyi tisztségéről esetleg lemond) a növekedésről és effélékről mond, az puszta ráolvasás, annak a neokonzervatív mantrának a változata, amely szerint ha nagyobb a „torta”, nagyobbak a „szeletek” is, tehát az igazságtalan újraelosztás miatt ne izgassuk magunkat. Kevés tétel van, amely ilyen gyökeresen bizonyult volna hamisnak. A kormány megkérdezhetné saját magától: mi ellen is küzd voltaképpen, ha mindenben egyetért az uralkodó neokonzervatív „ortodoxiával”.

Itt két más-másképpen antidemokratikus politika áll egymással szemben. Azt én nem tudom megítélni, hogy Surányi Györgynek, a Magyar Nemzeti Bank többszörös (volt) elnökének vagy Simor Andrásnak, az MNB jelenlegi elnökének van-e igaza abban, hogy hozzányúljanak-e vagy se a jegybank valutatartalékához. A jegybanki függetlenség problémáját se könnyű megítélni.

Mint meggyőződéses (bár jó ideje már nem polgári) demokrata, nem rokonszenvezem a mi épp kimúló vegyes szabadelvű rendszerünk arisztokratikus elemeivel, azaz a bírói hatalommal és a független jegybankkal. Ezek nem választottak (legföljebb közvetve), s így nem követik a nép véleményét: márpedig a modern politikában „a közvélemény” és „a nép” egy és ugyanaz. Ha a népnek nincs befolyása a törvényekre és a gazdaságra, akkor aligha beszélhetünk népuralomról.

De ez kérdés csak demokráciában érvényes – ugyanis hogy mennyiben korlátozzák a nép hatalmát „a fékek és ellensúlyok”, s mit lehet a helyükbe állítani, hogy a zsarnokság lehetősége ellen védekezhessünk (van mit) –, ámde Magyarország (sokunk véleménye szerint) már nem demokrácia, ezért engem se dúlnak föl a hatalom korlátozása körüli harcok.

A jelenlegi helyzetben a bíróság és a jegybank a korábban alkotmányosan meghatározott jogkörén messze túlterjeszkedő végrehajtó hatalmat korlátozná, ezért a védelmében folytatott liberális szellemű küzdelmek csakugyan a szabadságunkért folytak. De ez rendkívüli helyzet, s a demokrácia helyreállításakor a nézeteltérések újra fölszínre fognak bukkanni.

Ámde a dilemma általánosságban is dilemma: kell-e védenünk a nemzeti függetlenséget akkor, amikor a népszuverenitást lerombolták, a szabadságjogokat relativizálták?

Kissé leegyszerűsítve, a demokratikus köztársasági közösségnek két föltétele van: 1. a nép széles körű részvétele a sorsát illető döntésekben (ehhöz kell, bárha nem elég a méltányos választási rendszer, a népszavazás, az alkotmányos panasz avagy „populáris akció”, a sztrájk, a korlátozatlan, könnyen hozzáférhető nyilvánosság, a nép szervezettsége és politikai tudatossága – ez mind hiányzik Magyarországon; 2. a nép nagyfokú gazdasági, szociális, kulturális és szimbolikus egyenlősége, amely valószínűtlenné teszi az éles érdekellentéteket – Magyarországon ez sincs meg, és persze sehol, bár a mérték különböző.

A vagyontalanok politikai szervezettséggel egyenlíthetik ki relatív hátrányukat a vagyonosokkal szemben – hiszen végre is ők vannak többen –, s így kikényszeríthetik az igazságos (egyenlősítő) újraelosztást és az igazán szűkölködők és megbélyegzettek javára a pozitív diszkriminációt (amelyet nem gúnyolni, hanem ünnepelni illenék).

A köztársaság népe az egyenlők politikai közössége: nem abban áll a lényege, hogy nincs örökletes monarchia – a köztársaságot ezért csakugyan eltörölte az új Alaptörvény. Az, hogy elnök áll az állam élén, és nem király, nem jelent (majdnem) semmit. A miniszterelnök nem is tagadja: „…Erkölcsileg is vállalhatónak tartom azt a gazdaságpolitikát, amelynek középpontjában a középosztály fölerősítése áll.”

A középosztály elszegényedése, deklasszálódása – az értelmiség tönkremenetelét közvetlen közelről látom – csakugyan tragédia, de nem a szegények agyonvágásával kellene megakadályozni. Tragikomikus, hogy a neokonzervatív EU-IMF külhatalomnak kell szólnia a mélységesen antidemokratikus (és kontraproduktív) egykulcsos adó miatt.

Mind az egalitárius (szociális) demokrácia, mind a szabadelvű jogállam halott hazánkban, ezért az általunk nem választott szerveknek – így a nemzetközi instanciáknak – a belügyeinkbe való beleártakozását ellenezni: képtelenségnek látszik.

Mégsem az.

Egyrészt prudenciális (eszélyességi, óvatossági) okokból: a demokrácia melletti külhatalmi beavatkozás nálunk csak a szélsőjobboldalnak vághat utat. Másrészt nem abszurdum a beavatkozó külhatalmak természete miatt: az IMF politikáját a legnagyobb részvényesek határozzák meg, elsősorban az Egyesült Államok, az EU pedig – nem lévén demokrácia, hiszen a kormányát nem az Európai Parlament választja, ami pedig csak minimális föltétel… – természetesen a leggazdagabb és legnépesebb tagállamok befolyása alatt áll, nem is szólva az Európai Központi Bankról.

Az EU döntéseinek a parlament elé vitele, amelyet Orbán miniszterelnök javasol, semmit se számít, hiszen a kormány teljesen uralma alatt tartja az Országgyűlést, nem is csak a kétharmados többsége révén, hanem részint a szokásjog megbontásával (az egyeztetési kötelezettséget kizáró egyéni képviselői indítványok elburjánoztatásával), részint most már restriktív házszabály-módosításokkal, és a legbanálisabb jogszabályoknak alkotmány erejű sarkalatos törvényekké változtatásával.

Ez így nem parlament.

A nemzeti függetlenség helyreállításának kulcsa a demokrácia helyreállítása. Az, hogy általunk befolyásolhatatlan és ellenőrizhetetlen hatalmak viaskodnak a fejünk fölött – a könnyen megjósolható katasztrofális következményekkel –, semmiféle szuverenitást, se népi, se állami szuverenitást nem teremthet vagy tarthat fönn.

Következetesnek kell maradnunk: semmilyen antirepublikánus és antidemokratikus erőnek nem szabad befolyást engednünk, sem külföldről, sem Budapestről. A demokrácia rekonstrukciója, megújítása – amely szerintem leginkább az új politikai, civil társadalmi erőktől várható, ha valakitől egyáltalán – nem csorbítható már előre időleges taktikai megfontolásokkal. (Ez nem jelenti azt, hogy a nyugati bírálatok soha nem megfontolandók; legutóbb a magyarországi antidemokratikus, antiszociális és antiliberális fejleményeket Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász kifogásolta: ő aztán igazán nem a fináncarisztokrácia embere, nem a neokonzervatív „ortodoxia” képviselője, sőt.)

Ameddig nem lesz európai – konföderációs – demokrácia, addig a függetlenség maradéktalanul érdemes védelmünkre; keret ez, amelyben a jelenlegi körülmények között egyedül remélhetjük a népszuverenitás helyreállítását, de leginkább: létrehozását. Ez a magyar nép érdeke. Elég ijesztő, hogy ebben a magyar népnek most nincs erős szövetségese, se itthon, se másutt. Annál szükségesebb, hogy a nép barátai állhatatosak és következetesek legyenek.