Vaklárma Kronstadt körül

(Lev Trockij (1938) írása, megjelent a Marxizmus és anarchia –Abexpress Bondy kiadásában francia nyelven)

Vádlók «népfrontja»
A Kronstadt körüli ernyedetlen energiájú kampány bizonyos miliőbe vezet. Azt gondolhatánk, hogy a kronstadti lázadás nem is 17 éve, hanem csak tegnap történt. Anarchisták, orosz mensevikek, a londoni Iroda baloldali szociáldemokratái, egyéni tévelygők, Miljukov újsága és alkalomszerűen a tőkés nagysajtó is részt vesz ebben a kampányban azonos buzgósággal és csatakiáltásokkal. A maga nemében «népfront» ez is! Tegnap véletlenül kezembe akadt egy mexikói reakciós katolikus tendenciájú és ugyanakkor «demokratikus» hetilap a következő sorokkal: «Trockij megparancsolta másfél ezer (?) kronstadti matróz kivégzését, a tiszták között a legtisztábbakét. Hatalmi politikája nem különbözik semmiben Sztálin jelenlegi politikájától». Ugyanaz az érv, melyet a legbaloldalibb anarchistáktól ismerünk. Amikor – legelőször – röviden válaszoltam a sajtóban Wendelin Tomas New York-i (a moszkvai pereket vizsgáló - szerk.) vizsgálóbizottsági tag kérdéseire, az orosz mensevikek újságja rögtön a kronstadti lázadók és ... Wendelin Thomas segítségére sietett. Miljukov lapja ugyanebben az irányban mozdult meg. Az anarchisták még nagyobb energiával ostromoltak. Ezen összes tekintély elismeri, hogy Thomasnak adott válaszom teljes egészében tökéletlen. Ez az egyhangúság annál is inkább megjegyzendő, mert az anarchisták a kronstadti lázadók személyében az autentikus államellenes kommunizmust védik; a kronstadti lázadás idején a mensevikek a kapitalizmus restaurációjának deklarált hívei voltak, és Miljukov ma is a tőkés rendszeré. Hogyan ütheti annyira szíven a kronstadti lázadás az anarchistákat, a mensevikeket és a liberális ellenforradalmárokat egyaránt? A válasz egyszerű: mindezen csoportoknak érdeke diszkreditálni a zászlaját soha meg nem tagadó egyetlen valóban forradalmi irányzatot, mely az ellenséggel soha nem kompromittálódott és egyedül képviseli a jövőt. Ezért vannak közöttük olyanok, akik késve denunciálják „büncselekményemet” Kronstadtban, akár régi forradalmárok, akár fél-forradalmárok, olyanok, akik elhagyták programjukat és elveiket, olyanok, akik szükségesnek találják, hogy elfordítsák a figyelmet a II. Internacionálé lealjasodásáról vagy a spanyol anarchisták árulásáról. A sztálinisták nem tudnak még nyíltan csatlakozni a Kronstadt-körüli kampányhoz, de persze elégedetten dörzsölik kezüket. Ezek a csapások a ”trockizmus”, a forradalmi marxizmus, a IV. Internacionálé ellen irányulnak!
Hogy is van, hogy ez a tarkabarka testület éppen Kronstadthoz ragaszkodik annyira? A forradalom évei alatt nem kevés konfliktusunk volt a kozákokkal, parasztokkal, sőt, bizonyos munkáscsoportokkal is (az urali munkások Kolcsak seregébe szerveztek egy önkéntes hadtestet!). Ezen konfliktusok alapját leginkább az az antagonizmus képezte, mely a munkások, mint a kenyér fogyasztói és a parasztok, mint annak termelői és eladói között jött létre. A szükség és a hiány hatása alatt a munkások maguk is epizodikusan kettéhasadva áttérnek néha az ellenség táborába, többé-kevésbé erős falusi kötődésük szerint. Maga a Vörös Hadsereg is a falu hatása alá került. A polgárháború éveiben elégedetlen ezredeket többször is le kellett fegyverezni. Az „új gazdaságipolitika” (NEP) bevezetése enyhített a súrlódásokon, de messze volt attól, hogy teljesen megszüntesse. Ellenkezőleg, előkészítette a kulákság ismételt felbukkanását és az évtized elején a falvakban polgárháború újjászületéséhez vezetett. A kronstadti felkelés csak egy epizód volt a proletár város és a kispolgár falu viszonyának történelmében; csak úgy érthetjük meg ezt az epizódot, ha a forradalom alatti osztályharc fejlődésének általános menete összefüggésében nézzük.
Más események, ksipolgári felkelések hosszú listáján Kronstadt csak szenzációs aspektusában különbözik. Tengeri erődről van szó, sőt, Petrográdról magáról. A felkelés alatt proklamációkat bocsátottak ki, igénybe véve a rádiót. A Petrográdból idesiető szociálforradalmárok és anarchisták „nemes” frázisokkal és gesztusokkal gazdagították a felkelést. Mindez nyomott hagyott a papíron. A „dokumentumanyag” segítségével, tehát hamis etikettekkel nem nehéz Kronstadt körül legendát kelteni, jóval egzaltáltabbat az 1917-es forradalmi dicsfénnyel övezett Kronstadtnál. Nem semmiért nevezte az idézett mexikói revű ironikusan a kronstadti tengerészeket „tiszták között tisztáknak”.
A valóban sarlatán kampány egyik fő vonása a spekuláció Kronstadt forradalmi renoméján. Anarchisták, mensevisek, liberálisok úgy próbálják bemutatni a dolgot, mintha 1921 kezdetén a bolsevikok fegyvereiket ugyanazon tengerészek ellen fordították volna, akik az októberi felkelés győzelmét biztosították. Itt a kiindulópontja az összes hazugságnak. Aki ennek a valótlanságnak a mélységét akarja megmérni, annak el kell olvasni mindenekelőtt J.G.Wright elvtárs cikkét a „The New International”-ben. Az én feladatom különbözik ettől: én a kronstadti felkelés fizionómiáját akarom jellemezni általánosabb szemszögből.
A kronstadti társadalmi és politikai csoportok
A forradalmat kisebbség „csinálta”. Ugyanakkor a forradalom sikere csak úgy volt lehetséges, hogy ez a minoritás támaszkodott egy többé-kevésbé nagy vagy legalább barátságosan semleges többségre. A forradalom különböző stádiumainak egymást követése, csakúgy mint a forradalomból ellenforradalomba átmenete, egyenesen determinált a kisebbség és többség, az élcsapat és az osztályközötti változó politikai viszonyok által.
A kronstadti matrózok három politikai rétegbe sorolhatók: proletár forradalmárok, közöttük számosan komoly harci múlttal és forradalmi edzéssel; a közbülső többség, leginkább paraszti származású, és egy reakciós réteg, kulák-, boltos- és pópagyerek. A cár idején a hadihajókon és erődökben a rendet a tisztiállomány csak az altisztek és matrózok reakciós részének segítségével tudta fenntartani, mely befolyásolta vagy terrorizálta a széles közbülső réteget, elszigetelten tartva a forradalmároktól, kik gépészek, tüzérek, villanyszerelők voltak, mindenekelőtt városi munkások.
A Potyemkin cirkáló 1905-ös felkelésének története teljes egészében e három réteg viszonyán alapul, vagyis a szélső rétegek, a proletárnak és a reakciós kispolgárinak a középső, legnagyobb számú paraszti rétegre való domináns hatásgyakorlásáért folyó küzdelmen. Aki nem értette meg ezt a problémát, mely a flotta forradalmi mozgalmának tengelye, jobb, ha hallgat az orosz forradalom problémáiról általában is. Mert a harc a proletariátus és a burzsoázia között teljes egészében ebben állt, a parasztságra való meghatározó befolyás gyakorlásáért, és jelentős részében ma is megmaradt. A burzsoázia gyakran jelenik meg a szovjet időkben a kulák személyében, vagyis a kispolgárság, a „szocialista” értelmiségi legfelsőbb rétegében, ma pedig a „kommunista” bürokrácia formájában. Ez a forradalom alapmechanikája minden szakaszban. A flottánál ez a mechanizmus vett koncentráltabb jelentést és ezáltal drámaibbat is.
Kronstadtban a szovjet politikai összetétele tükrözte a garnizon és a személyzet társadalmi összetételét. 1917 nyarától a szovjet irányítása a bolsevik párt kezében volt. Támaszkodott a tengerészek legjobbjaira, számos illegalitásból, kényszermunkából visszatért forradalmárra. De a bolsevikok, ha jól emlékszem, még az októberi felkelés napjaiban is csak kevesebb, mint felét képezték a szovjetnek. Több mint fele szociálforradalmár (eszer) és anarchista volt. Mensevikek egyáltalán nem voltak Kronstadtban. A mensevik párt gyűlölte Kronstadtot. Az eszer tisztek attitüdje egyébként szintén ez volt. A kronstadti szociálforradalmárok gyorsan áttértek Kerenszkij ellenzékéhez, létrehozva egyik sokkoló elszakadását azoknak, akiket „baloldali” szociálforradalmároknak hívtak. A flotta és a helyőrség paraszti származású rétegére támaszkodtak. Ami az anarchistákat illeti, a legsokszínűbb csoportot képezték. Volt közöttük valódi forradalmár, Zsuk és Zseleznyakov típusú; de elszigetelt egyének, alig kapcsolódva a bolsevikekhez. A kronstadti „anarchisták” többsége a városi kispolgárság tömegét képviselte és forradalmi szintje a baloldali szociáldemokraták szintje alatt állt. A szovjet elnöke „anarchista szimpatizáns” pártonkívüli volt, lelke mélyen azonban békés kis tisztviselő, aki azelőtt tele volt a cári hatóságok iránti hódolattal, most pedig a forradalom irántival. A mensevikek teljes hiánya, a szociálforradalmárok „baloldali” jellege és a kispolgárság anarchista színezete magyarázható a flotta forradalmi harcának akut jellegével és a tengerészek proletár részének domináns befolyásával.
A polgárháborús évek alatti módosulások
Ez a kronstadti társadalmi és politikai jellegzetesség, melyet, ha akarnánk, számos ténnyel és dokumentummal illusztrálhatnánk és támaszthatnánk alá, láttatja máris a polgárháború alatti Kronstadtban bekövetkezett módosulásokat, melyek eredménye az lett, hogy annak fizionómiája felismerhetetlenné változott. A kérdésnek pontosan ezen a felettébb fontosabb oldaláról nem szólnak egy szót sem a kései bírálók, részint ismeretek hiányában, részint rosszhiszeműen.
Igen, Kronstadt a forradalom történetébe egy hősies lapot jegyzett. De a polgárháború szisztematikusan ritkította Kronstadtot és az egész balti flottát. Már az októberi felkelés napjaiban megkezdődött, a kronstadti tengerészeket Moszkva megsegítésére küldték. Újabb különítmények a Don mellékére, Ukrajnába, a kenyér rekvirálására, a helyi hatalom megszervezésére. Eleinte úgy tűnt, hogy Kronstadt ereje kifogyhatatlan. Előfordult, hogy különböző frontokról küldtem táviratok tucatjait, új, petrográdi munkásokból és balti tengerészekből álló „megbízható” különítmények mozgósítását reklamálva. 1918 végén, de semmiképpen nem később, mint 1919-ben, a frontokon panaszkodni kezdtek, hogy az új kronstadti tengerészcsapatok rosszak, követelőzőek, elvtelenek, bizonytalanok a harcban, összességükben károsabbak, mint hasznosak. Jugyenics megsemmisítése után (1919 telén) a balti flotta és Kronstadt teljesen kimerült. Mindenkit kivontak, akinek volt valami értéke is és Gyenyikin ellen Délre küldtek. Ha az 1917-18-as kronstadti tengerészek a Vörös Hadsereg nivóját jelentősen felülmúlták, első különítményeik armatúráját és számos tartományban a szovjet rendszer tartószerkezetét képezték, akkor Kronstadtban az egészen 1921 elejéig „békén” hagyott tengerészek, akik a polgárháború egyetlen frontján sem találtak munkát, általában jelentős mértékben a Vörös Hadsereg átlagszintje alatt voltak, jelentős százalékban teljesen demoralizált elemek, kikent-kifent ficsúrok.
A csüggedés – az éhség és spekuláció közepén – a polgárháború vége felé általában irtózatosan megnőtt. A „csencselés” – spekulatív kiskereskedelmi üzérkedés – olyan társadalmi baj képét vette fel, mely a forradalmat megfojtással fenyegette. Éppen Kronstadtban ért el szélsőséges arányokat a demoralizálódás, ahol a helyőrség nem csinált semmit, a múltból élt. Amikor a kiéhezett Petrográd helyzete különösen nehézzé vált, a Politikai Bizottság nem is egyszer vizsgálta, nem kellene egy „belső kölcsönt venni” Kronstadból, ahol maradt még a mindenféle régi tartalékokból. De a petrográdi munkások küldöttei azt válaszolták: ”Nem adnának semmit önszántukból. Üzérkednek a szövettel, a szénnel, a kenyérrel. Kronstadtban most az egész csőcselék felemelte a fejét”. Ez volt a valós helyzet, utólagos édeskés idealizáció nélkül.
Hozzá kell még adni, hogy a Balti flottában helyezkedtek el azok a lett és észt „önkéntes” tengerészek, akik tartottak attól, hogy a frontra küldik őket és és készülődtek hazatérni új burzsoá hazájukba: Lettországba és Észtországba. Ezek az elemek a szovjethatalom radikális ellenségei voltak és érzéseiket ki is mutatták a kronstadti felkelés napjaiban. Ugyanakkor a lett munkások ezrei és ezrei, különösen a régi révkalauzok, példa nélküli hősiességről tettek tanubizonyságot a frontokon és a polgárháborúban … Nem vehetjük egy kalap alá sem az összes lettet, sem az összes «kronstadtit». A társadalmi és politikai különbségeket fel kell ismerni.
A felkelés társadalmi okai
Objektív adatok alapján komoly kutatások feladata meghatározni a kronstadti felkelés társadalmi és politikai természetét és azt a helyet, amit a forradalom fejlődésében elfoglal. E nélkül a „kritika” pacifista jellegű szentimentális siránkozássá silányul, Alexander Berkman, Emma Goldman és más imitátorok módjára. Ezeknek az uraknak nincs a legkisebb fogalmuk sem a tudományos kutatások kritériumairól és módszereiről. Úgy idézik a felkelők felhívásait, ahogyan a jámbor prédikátorok teszik a Szentírással. Egyébként panaszkodnak, hogy én nem veszem számba a „dokumentumokat”, vagyis a Mahno és más apostolok szerinti Evangélumot. „Számba venni” ezeket a dokumentumokat nem azt jelenti, hogy hinni kell a puszta szavaknak. Már Marx megmondta, hogy nem ítélhetjük meg sem a pártokat, sem egyéneket annak alapján, amit ők maguk mondanak. Egy párt jellege sokkal inkább determinált szociális összetétele, múltja, a különböző társadalmi osztályokkal és rétegekkel való kapcsolatai által, mint verbális és írott, különösen a polgárháborús kritikus időkben tett nyilatkozatai által. Ha készpénzként elfogadjuk például Negrin, Companys, Garcia Oliver és társasága megszámlálhatatlan proklamációját, el kell ismernünk, hogy ezek az urak a szocializmus elszánt hívei. Ugyanakkor ténylegesen annak álnok ellenségei.
1917-1918-ban forradalmi munkások magukkal tudták vonni a paraszti tömegeket, nem csak a flottában, hanem az egész országban is. A parasztság kisajátította a földet és felosztotta, leginkább a falvakba érkező matrózok és a katonák irányítása alatt. A kenyér-rekvirálás éppencsak elkezdődött és korlátozódott is egyébként majdnem teljes mértékben a falusi nemességre és a kulákságra. A parasztok úgy tekintették a rekvirálást, mint időleges rosszat. De a polgárháború 3 évig tartott. A város majdnem semmit nem adott a falunak és elvett tőle majdnem mindent, legfőképpen háborús szükségből. A parasztok tisztelték a „bolsevikokat”, de egyre ellenségesebbekké váltak a „kommunistákkal”. Ha az előző korszak folyamán a munkások vitték előre a parasztságot, most a parasztság húzta vissza a munkásokat. Csak ilyen lelkiállapotváltozás nyomában sikerült a fehérekeknek magukhoz vonni részlegesen a paraszti, sőt az uráli félmunkás rétegeket. Ebből a lelkiállapotból, a város iránti gyűlöletből táplálkozott Mahno mozgalma, amely leállította és fosztogatta a gyárakhoz, üzemekhez és a Vörös Hadsereghez igyekvő vonatokat, tönkretette a vasúti síneket, kivégezte a kommunistákat. Természetesen Mahno ezt az „állam” elleni anarchista harcnak nevezte. Ténylegesen ez a reménytelen kispolgárság küzdelme a proletárdiktatúra ellen. Analóg mozgalom jött létre más tartományokban, főleg Tambov vidékén a „forradalmi szocialisták” zászlaja alatt. Végül pedig ez volt az ország különböző részein a „zöldeknek” nevezett paraszti különítmények létrejötte, melyek nem akarták elismerni sem a vörösöket, sem a fehéreket, és távol tartották magukat a városi pártoktól. A „zöldek” megmérkőztek olykor a fehérekkel és kegyetlen leckét kaptak; de biztosan nem találkoztak könyörülettel a vörösök részéről sem. Ugyanakkor, mikor a kispolgárság őrlődött a nagytőke malma és a proletariátusé között, a paraszti partizáncsapatok porrátörtek a Vörös Hadsereg és a fehérek között.
Csak eltorzult lekű ember láthat Mahno bandáiban vagy a kronstadti felkelésben az anarchizmus absztrakt elvei és a szocialista állam közötti harcot. Ezek a mozgalmak végülis a paraszti kispolgárság kapálózása volt, amely bizonyosan fel akart szabadulni a tőke alól, de ugyanakkor semmiképpen nem értett egyet azzal, hogy önmagát a proletárdiktatúrának alávesse. Saját maga nem tudta konkrétan, hogy mit akar, és helyzete alapján nem is tudhatta. Ezért palástolta olyan könnyen követelései zavarosságát hol az anarchizmus zászlajával, hol populistával, hol egyszerű «zölddel». A proletariátusnak ellenállva, az összes zászló alatt a forradalom kerekét visszafelé akarta forgatni.
A kronstadti lázadás ellenforradalmi jellege
Kronstadt különböző társadalmi és politikai rétegei között nem volt nyilvánvalóan áthatolhatatlan válaszfal. A gépek karbantartására Kronstadtban maradt bizonyos számú kvalifikált munkás és technikus. De kiválasztásuk eliminációs úton történt, akik maradtak, azok voltak politikailag a kevésbé biztosak és kevésbé alkalmasak a polgárháborúra. Ezekből az elemekből váltak ki később a mozgalom különféle „vezetői”. Ez a tény teljesen természetes és megkerülhetetlen, amit bizonyos vádlók győzedelmesen aláhúznak, de semmit nem változtat a rebellió munkásellenes arculatán. Ha nem hagyjuk, hogy dagályos jelszavakkal, hamis cimkékkel, stb. megtévesszenek, a kronstadti felkelés csak annak tűnhet, ami, a kispolgárság fegyveres reagálása a szocialista forradalom nehézségeire és törvényszerűen a proletárdiktatúrára. Pontosan ez a kronstadti „szovjeteket kommunisták nélkül” jelszó jelentése, amely rögtön nem csak a szociálforradalmárokat nyerte meg, hanem a liberális burzsoáziát is. Miljukov professzor, a tőke legéleslátóbb kéviselője megértette, hogy a kommunista irányítású szovjeteken való átlépés azt jelenti, hogy rövid időn belül végeznek velük. Ezt megerősíti az orosz szovjetek tapasztalata a mensevik és szociálforradalmár periódusban és még világosabban a német és osztrák szovjetek tapasztalata a szociáldemokrácia uralkodása alatt. A szociálforradalmárok és az anarchisták dominálta szovjetek csak a proletárdiktatúrából a kapitalista restauráció felé vezető lépcsőfokként szolgálhattak volna. Semmi más szerepet nem játszhattak volna, bármilyenek is legyenek tagjainak „elvei”. A kronstadti felekelésnek így ellenforradalmi jellege volt.
Osztályszempontból – anélkül, hogy támadni akarnám ezeket az eklektikus urakat – alapvető kritériuma nem csak a politikának, hanem a történelemnek is, különösen fontos Kronstadt viselkedésének összehasonlítása ezekben a kritikus napokban a petrográdival. Petrográdban szintén megtaláljuk a munkások minden vezető rétegét. A kihalt fővárost hideg és éhség uralta, kegyetlenebb talán, mint Moszkvában. Hősies és tragikus szakasz! Mindenki kiéhezett, ingerült volt. Mindenki elégedetlen. Az üzemekben titkos lázongás. A kulisszák mögött szociálforradalmár szervezők és fehér tisztek, akik próbálták a katonai felkelést összekötni az elégedetlen munkások mozgalmával. A kronstadti újság petrográdi barrikádokról beszélt, megöltek ezreiről. A világsajtó ismételgette. De valójában fordított jelenség következett be. A kronstadti lázadás nem vonzotta, hanem taszította a petrográdi munkásokat. A határvonal az osztályok vonala szerint állt meg. A munkások rögtön megérezték, hogy a kronstadti lázadók a szembenlevő barrikádon találhatók és támogatták a szovjethatalmat. Kronstadt politikai elszigetelődése belső biztonságának elvesztését és katonai vereségét okozta.
A NEP és a kronstadti lázadás
Victor Serge, aki úgy tűnik, valami szintézist akar fabrikálni az „anarchizmusból”, a poumizmusból (POUM, Partido Obrero de Unificación Marxista – a ford.) és a marxizmusból, szerencsétlenül belekeveredett a Kronstadtról szóló vitába. Szerinte a NEP egy évvel korábbi bevezetésével el lehetett volna kerülni a felkelést. Tételezzük fel. De könnyű ilyen tanácsot adni a dolog megtörténte után. Bizonyos, ahogy Serge is megjegyezte, hogy 1920 elején javasoltam a NEP-re való áttérést. De egyáltalán nem voltam meggyőződve annak sikeréről. Számomra nem volt titok, hogy a gyógymód a rossznál is rosszabbnak bizonyulhat. Amikor a pártvezetés ellenállásába ütköztem, nem tettem nyílt felhívást a bázishoz, hogy ne mozgósítsam a kispolgárságot a munkások ellen. A következő tizenkét hónap tapasztalata kellett, hogy a párt meggyőződjön az új kurzus szükségességéről. De meg kell jegyezni, az anarchisták minden országban úgy fogadták a NEP-et, mint … a kommunizmus elárulását! Most pedig az anarchisták prókátorai bennünket vádolnak azzal, hogy nem egy évvel korábban vezettük be!
A 1921-es év folyamán Lenin többször beismerte, hogy a párt ragaszkodása a hadikommunizmus módszereinek fenntartásához súlyos hiba. De változtat ez valamit is a dolgon? Akármi is lett légyen a kronstadti felkelés oka, azonnali vagy régebbi, jelentése ez volt: halálos veszély a proletárdiktatúrára. A proletárforradalom, ha el is követett politikai hibát, saját magát kellett volna büntesse és öngyilkosnak lennie?
Vagy elég lett volna a kronstadti felkelők megnyugatására közölni velük a NEP-dekrétumokat? Illúzió. A felkelőknek nem volt tudatos programjuk és a kispolgárság természete szerint nem is lehetett. Maguk sem értették világosan, hogy apjuknak, fivéreiknek mindenekelőtt a kereskedelem szabadságára volt szükségük. Elégedetlenek voltak, fel voltak háborodva, de nem tudták a kivezető utat. A legtudatosabb elemek, a leginkább jobboldaliak, akik a kulisszák mögött tevékenykedtek, a burzsoá rezsim restaurációját akarták. De hangosan erről nem beszéltek. A „baloldali” szárny a fegyelem likvidálását, a „szabad” szovjeteket és a jobb élelmezést akarta. A NEP rendszere csak fokozatosan csillapíthatta volna le a parasztokat és a csak parasztság után a hadsereg és a flotta elégedetlen részét. De ehhez tapasztalat és idő kellett.
Még nagyobb ostobaság azt feltételezni, hogy a lázadás nem lázadás volt, hogy a matrózok semmi veszélyt nem jelentettek, hogy „mindössze” hatalmukra kerítették az erődöt, hadihajókat, stb. Ebből az következik, hogy ha a bolsevikok a jégen átkelve megtámadták az erődöt nyílt sisakkal, az abból fakad, hogy rossz a jellemük, hajlamuk van a mesterséges konfliktusok előidézésére, gyűlölik a kronstadti matrózokat vagy az anarchista doktrinát (amire, zárójelben mondva, senki sem gondolt akkor). Nem gyermeteg beszéd? Időben és térben szabadon mozogva a dilettáns kritikák megpróbálják (17 évvel később) azt a gondolatot sugallani, hogy minden általános megelégedéssel zárult volna, ha a forradalom hagyta volna a felkelő tengerészeket. De a baj az, hogy az ellenforradalom egyáltalán nem hagyta volna őket. A harc logikája előnyt biztosított volna a legszélsőségesebb, tehát legellenforradalmibb elemeknek az erődítményben. Az ellátás szükséglete közvetlenül a külföldi burzsoáziától és ügynökeitől, a fehér emigránsoktól függő helyzetbe hozta volna az erődöt. Ehhez minden előkészület már folyamatban volt. Passzívan várni az előnyös megoldásra ilyen körülmények között, nem vitás, megfelelt volna a spanyol anarcho-szindikalista vagy poumista típusú embereknek. Szerencsére a bolsevikok más iskolához tartoztak. Úgy gondolták, a tűzvészt eloltani mindjárt annak elején kell, következtetésképpen kevesebb áldozattal.
A „kronstadti lázadók” erőd nélkül
Ezek a kritikus urak lelkük mélyén a proletárdiktatúra ellenségei, tényként pedig a forradalomé. Ez az összes titok. Bizonyos, közöttük sokan szavakban elfogadják a forradalmat és a diktatúrát. De ez alig jobb. Forradalmat akarnak, mely nem vezet diktatúrához és diktatúrát, melyet kényszer nélkül lehet gyakorolni. Ez persze roppant kellemes diktatúra lenne. Néhány elem létezését azonban megköveteli: nagyon szabályos fejlődés és főleg a dolgozó tömegek magas nívója. Ilyen körülmények között a diktatúra nem lenne szükségszerű. Bizonyos anarchisták, akik lelkük mélyén liberális pedagógusok, remélik, hogy száz vagy ezer év múlva a dolgozók a fejlődés olyan szintjére érnek, hogy a kényszer szükségtelenné válik. Biztos, hogy szükségtelen lenne megdönteni, ha a kapitalizmus képes lenne ilyen fejlődésre. Nem kellene sem a forradalom a maga erőszakos cselekedeteivel, se a diktatúra, mely elkerülhetetlen következménye a a forradalmi győzelemnek. Ugyanakkor a jelenlegi, hanyatló kapitalizmus nem sok helyet ad humanista és pacifista illúzióknak.
A munkásosztály – a félproletárok tömegeiről nem is beszélve - heterogén, társadalmilag csakúgy mint politikailag. Az osztályharcnak létre kell hoznia az élcsapatot, amely vonza az osztály legjobb elemeit. A forradalom akkor lehetséges, amikor az élcsapatnak sikerül magával ragadnia a proletariátus többségét. Azonban ez semmiképpen nem jelenti maguk a dolgozók közötti ellentmondások eltűnését. A forradalom kulmináns pontján ezek közül sok elhalványul, de azután, a második szakaszban heveny formában ismét felerősödik. Ez a forradalom teljes menete. Ez volt menete Kronstadtban is. Amikor a papucsos okoskodók elő akarnak írni az októberi forradalom után egy másik útvonalat, csak azt kérhetjük tőlük tisztelettel, mutassák meg, hol és mikor nyertek megerősítést a gyakorlatban ezek a nagy elvek, nem volt-e csak részleges, nem volt-e csak tendenciózus? Hol vannak azok a jelek, melyek alapján számíthatunk a jövőben ezen elvek győzelmére? Bizony, soha nem kapunk választ.
A forradalomnak megvannak törvényei. Régen megformáltuk már ezeket az „októberi leckéket”, melyeknek fontossága nem csak orosz, hanem nemzetközi is. Senki nem kísérelt meg más „leckéket” adni. A spanyol forradalom negatíve erősíti meg az „októberi leckéket”. A szigorú kritika elhallgat vagy eltűnik. A „Népfront” kormánya megfojtja a szocialista forradalmat és kivégzi a forradalmárokat. Az anarchisták résztvesznek ebben a kormányban, és amikor elűzik őket, folytatják a hóhérok támogatását. Szószólóik és külföldi szövetségeseik a védelem helyett mivel foglalkoznak? A Kronstadti rebellióval a kegyetlen bolsevikok ellen. Nemtelen komédia!
A Kronstadtról jelenleg folytatott viták ugyanúgy az osztálytengelyek körül forognak, mint a kronstadti felkelés maga is, melyen keresztül a reakciós tengerészréteg megpróbálta megdönteni a proletariátus diktatúráját. Érezve tehetetlenségüket a mai forradalmi politika arénájában, a fogalomzavarban szenvedő és eklektikus kispolgárok megkísérlik felhasználni a kronstadti régi epizódot arra, hogy a IV. Internacionálé, vagyis a proletárforradalom nemzetközi pártja ellen támadjanak. Ezeket az új kronstadti elégedetlenkedőket ugyanúgy, mint másokat, le fogják gázolni ugyan fegyver igénybevétele nélkül, mert erődítményeik nincsenek – szerencsére.
Coyacan, 1938.jan.15.
Lev Trockij