Egy éve már….

(Levél egy elvtársnak  Patrick Hébert interjúja kapcsán az El Watan-ban)

Drága Barátom,

Még most is, egy évvel az események után sem tudod megemészteni a 2015. június 29-i szakítást a IV. Internacionálé francia szekciójában. A szakítást csakúgy sajnálom, ahogyan Te is. De az megtörtént. Ahelyett, hogy annak körülményei miatt a bosszúálláson és az egyetnemértésen tipródnánk, azt javasolom, hogy a mai napig megjelent állásfoglalásokból kiindulva vitatkozzunk, ez pedig egész bizonyosan hasznos megvilágításba hozza azt, ami egy éve történt. 

Vegyük például Patrick Hebert hosszú interjúját, amely június 13-án az algériai El Watan napilapban jelent meg. Patrick Hebert itt «szakszervezeti felelősként és a "Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése a háborúk és kizsákmányolás ellen" koordináció tagjaként beszél.  Nem arra akarlak figyelmeztetni, hogy az Egyetértés 1991-ben "A háború és a kizsákmányolás ellen nyilatkozat" bázisán alakult meg, de a Munkás Internacionáléért. Ti. ez a megnevezés felel meg a célnak, ahogyan Pierre Lambert elvtársunk a 4. Internacionálé újrahirdetése kereteiben megfogalmazta: segíteni «a munkásmozgalom újjáépítését egy új tengelyen». Te tudod, hogy ez nem csak részletkérdés.  Vissza fogok térni rá.

Patrick Hebert szakszervezeti aktivista soha nem rejtette el, hogy a 4. Internacionálé francia szekciójához és vezetéséhez tartozik. Ezt tudni kell ahhoz, hogy elgondolkozhassunk interjúja értelmén, melyet jún. 13-án adott. Ekkor Franciaországban már három hónapja folyik az évtizedek óta legmagasabb fokú osztályharc, legalább 10 akciónappal, többszáz tüntetéssel és sztrájkkal, amelyekben milliók vettek részt — az El Khomri munkatörvénykönyv-reform ellen. A cikkben, miután érdeklődnek a vezetés által képviselt taktika iránt, Hébert így válaszol: «Nem mindig ugyanazok tüntetnek, az az oka, hogy a kormány gyengülőnek véli a mozgalmat. Mindig kisebb számú rétsztvevőt remél. Holott ez nem így van. Az emberek váltják egymást». Megmondom őszintén, ezt olvasván nem hittem a szememnek. Emlékszem, hogy 2010-ben Patrick Hébert nem talált elég erős szavakat annak kifejezésére,  hogyan ostorozza az akkori «bakugrás-akciókat» (epizodikusan ismétlődő - ford.). Emlékszel, biztos vagyok benne, ugyanúgy, mint én. De hát ez – azelőtt volt. Mielőtt a francia szekció vezetése a 2015.szept.19-i plénumon elénk nem tárta fontos «teóriáját»:  a munkásszervezetek függetlenségét majd a vezetésük garantálja. Mihelyt a munkásszervezetek vezetése garantálja a függetlenséget, a taktika, amelyet meghirdetnek, nem lehet konform az osztály szükségleteivel. Egy «trockista» teljes tekintélye kellett ahhoz, hogy a sz..t arannyá változtassa és az általános sztrájk elutasítását a konföderációs vezetés kifinomult taktikájaként prezentálja. Mintha ez lett volna az a taktika, amelyet “az emberek választottak”.  Nem, a dolgozók nem így döntöttek, ezt rájuk kényszerítették. Számos egyéb kérdést is felvet egyébként a munkásmozgalmom belül. Az «egymást váltása», a «bakugrások» azt jelenti, hogy nem «lent» döntenek, hanem a szervezetek vezetésében, ahol nem akarják a kormányt veszélybe sodorni.  Ez a gond, amelyet az «általános sztrájk a reform visszavonásáig» kérdése vetett fel. Az, hogy a szocialista párthoz, a kommunista párthoz tartozó szakszervezeti vezetők a  Hollande-Valls kormányt, az EU intézményeit és az V. Köztársaságot veszik oltalmukba. Ami új, az Patrick Hébert politikája, amely támogatja ezt a taktikát.

Hébertnek március óta ez a harci célja. Te is megállapíthatod, az El Khomri munkatörvénykönyv-reform visszavonása egyszerűen hiányzik ebből az interjúból. Pedig jól tudod, hogy a tíznapos sztrájk és tüntetéssorozat alatt csak azt lehetett hallani/látni: «Sem újratárgyalni, se kiegészíteni, hanem visszavonni» városok százaiban, felvonulások ezrein. Mi lenne a cél, ha nem a munkatörvénykönyv-reform visszavonása? Hébert szerint «minden ennek a törvénynek a 2. cikkelyében rejlik (...). Ez jelenti az alapvető támadást». Az El Watan újságírója el is csodálkozik: «De nem csak a 2. cikkely váltott ki polémiát?» A rendíthetetlen Patrick Hébert: «Nekem, mint szakszervezeti felelősnek a 2. cikkely áll a tagadás középpontjában». De mi van a törvény 53 más cikkelyével? A válasz: «vannak olyan cikkelyek, amelyekről tárgyalni lehet». Más cikkelyek? Patrick Hébert nem hallotta a milliószor elismételteket: «sem újratárgyalni, se kiegészíteni, hanem visszavonni»? Más cikkelyek? «A normák hierarchiájának megfordítása» nem csak a 2. cikkelybe foglaltatott. Átfogja az egész törvénytervezetet. Csak a 2. cikkely okoz problémát, «a többiről tárgyalni lehet»? A «visszavonás» egyszer szerepel az interjúban… de nem a teljes törvénnyel kapcsolatban… Mi okból kellene lemondani a reform visszavonásának követeléséről? Hébertnek nehéz lenne igazolnia a követelések eme lecsökkentését, amit nem támogatnak a tömegek.  A táblák, a molinók millióin egyetlen megfigyelő sem látott ilyen feliratot: «A 2. cikkely visszavonását»! Hát akkor? Ha nem a munkásmobilizációból származik, akkor honnan veszi?

A  Martine Aubry körüli úgynevezett «szocialista párti baloldal»-tól, amelynek jó kapcsolatai vannak a szakszervezeti vezetéssel. Martine Aubry, az EU-t alapító Jacques Delors lánya ügyel arra, hogy nemzetgyűlési hívei ne tegyék aláírásukat a szocialista áskálódók cenzúraindítvány kérésére. De ahogyan a sajtó lehozta, Martine Aubry egyezségre jutott François Hollande-dal a kormány védelmében. Mégegyszer mondom, az, hogy a reformisták a reményeiket a szocialista párt ilyen-olyan szektorára helyezik, nem lep meg bennünket. De hogyan értsük Hébert botladozását: «Tudjuk, hogy a többség mindegy 100 képviselője elutasítja ezt a törvényt. Még a szocialista Lionel Jospin is, aki jelenleg az Alkotmányos Tanács tagja, azt nyilatkozta, hogy a munkatörvénykönyv 2. sz. cikkelye a probléma gyökere». Gyökere? Az egész ország talpon van, nem csak a 2. cikkely ellen, hanem az egész törvény ellen. Hébert úgy tűnik, álomvilágban él: «A kormányban nincs egység» súlykolja és hozzáteszi: «Nem tudni, mi történik a csúcsokon, még a kormányban sincs konszenzus, a szocialista parlamenti  franció vezetője azt mondta, lehet, hogy a polémiát kiváltó 2. cikkelyt revideálni kellene. De nem volt róla vita». Ez a logika vezeti Hébert-t egy olyan elképesztő konklúzióra, amelyet egész biztosan te se osztasz, annyira ellentétes azzal, amit te is, én is megtanultunk a szervezetben és több mint 40 éve vallunk.

Az interjú jún. 14. előtt jelent meg, tehát mielőtt többszázezer (a szakszervezetek szerint egymillió) dolgozó tüntetett a munkatörvényköny-törvény visszavonásáért. De Hébert-nek ez nem gond: «Mindenesetre, a törvény akár átmegy, akár nem, a kormány már vesztes». Ez lenne a levonandó konklúzió? Vagy átmegy a törvény, vagy nem? Vagyis a dolgozók vagy elveszítik munkatörvénykönyvüket, vagy megőrzik, vagy összes kollektív jogukat elveszítik a rothadó tőkés rendszer kötelezte individualizáció oltárán,  vagy megőrzik jogaik kollektív jellegét – de a kormány mindenképpen veszített? Meglehetősen aberrált és groteszk kijelentésnek tűnik, ha a munkásosztály érdekeinek oldaláról nézzük. De  ha a szocialista párt belső politikai kombinációit tekintjük, akkor bizonyos értelmet nyer: a kormány vesztes, ez azt jelenti, hogy Manuel Valls, aki a PSZ egyik szárnyát képviseli, már elvesztette a partit egy másik szárnnyal szemben, például Martine Aubryval szemben, aki néhány szakszervezeti konföderáció vezetésének szimpátiáját bírja. De vajon ez egy forradalmi aktivista nyelvezete, aki úgymond a IV. Internacionálé programjának híve? Még messzebbre vezet, amikor a rendfenntartó erők  kérdése merül fel. Hébert válasza: «A rendőrök szakszervezeti tagok, egy részük a mi társaink a Force ouvrière (szakszervezeti szövetség - a ford.) kereteiben. Minden közfunkció a szigorítások áldozata akár Franciaországban, akár Európában. Csökkenőben vannak az munkafelvételek – kivéve az utolsó hónapokat, amikor a támadások és a futball EB és a tüntetések miatt megerősítették a rendőrség sorait. Igaz, hogy a rendőség nagy nyomás alatt áll, nevezetesen a tüntetésen résztvevő rombolók miatt.  A megtorlás azonban nem a tüntetőket célozza». Emlékeztetni kell a május eleji rendőrattakok több száz sebesültjére, szakszervezeti tagokra és fiatalokra, akiket rögtön elhurcoltak és elítéltek, olykor börtönbüntetésre? Patrick Hébert elégedett azzal, hogy a rendőrség elérte, gyarapodjanak sorai. De milyen célokra használják őket, ha nem a megtorlásra?

Összefoglalásként meg kell jegyeznünk, hogy ez a politikai álláspont, amely az osztályharcot a szocialista párt belső vitáinak helyszínére helyezi és a politikusi nézőpontok ütköztetésére redukálja; amely győzelemnek akarja beállítani azt, ami egy szörnyű csapás a munkásosztályra, ha az El Khomri-törvény átmenne; aki igazoltnak tartja, hogy az apparátusok az akciónapokat szétszórták és feldarabolták; aki mindezekután világosan az El Khomri-törvény javíthatósága és nem pedig annak visszavonása mellett tör pálcát.

Ez a fajta állásfoglalás illusztráció a francia szekció többségi vezetéséhez tartozó irányvonalra, s nem annak egyik aktivistája egyéni megnyilvánulása.

Össze kell hasonlítani a június 18-i politikai nyilatkozattal (10 politikai párt írta alá:  a POI, a PCF, a Zöldek, a Balpárt, stb). A nyilatkozat megjelent az Informations ouvrières-ben is, a szerkesztőségi cikk így mutatta be: «A POI (…) döntött, hogy részt vesz egy közös szöveg megfogalmazásában más pártokkal és politikai szervezetekkel együtt elítélve a szakszervezetek és a gyülekezési jog elleni támadásokat». Vajon erről van szó? Te és én ugyanabba az «iskolába» jártunk, megtanultuk, hogyan tegyünk különbséget egy megtorlás elleni egységfrontra felhívás és egy közös politikai platform felállítása között. A kérdéses szöveg megerősíti, hogy: «az aláíró politikai szervezetek azt kérik François Hollande-tól, hogy vessen véget a támadásnak a szakszervezetek és a munka világa ellen.  A munkavállalók iránti tiszteletteljes és a nagyvállalatok által befolyásolatlan politikát védünk». Eszerint az aláíró pártok, a POI, a Zöldek, a Balpárt kölcsönösen elismerik egymást, mint a munkásérdekek tőkésosztálytól független érdekeinek védőit? Ez nem egy egységfront, hanem egy közös politikai program kezdete, egy népfronté. Egyik oldalról kapcsolat Martine Aubry és szocialista barátai politikai manővereihez, taktikájához, másik oldalról pedig a POI jelöltségéhez egy új népfront-kombinációba beépüléshez. Ahogyan kapcsolat van a «portugál szekció levelezési bizottsága» nyilatkozatával is, amely jún. 22-én speciális számot adott ki  a Labour Party képviselője, a brit Jo Cox meggyilkolásával kapcsolatban. Ebben olvashatjuk: «Csak ez tudta megakadályozni, hogy Jo Cox folytassa a harcot a migránsok, közöttük az EU-polgárok szociális juttatásaiért a diszkriminatív és megtorló intézkedések ellen, gyilkosa, annak megbízói pedig szép csendben maradhatnak» (részlet a Folha do POUS-ból). Felhívjuk a figyelmet arra, hogy Jo Cox – akinek meggyilkolása nyilvánvalóan gyalázatos, csak elítélni lehet – egyike volt a Nagy-Britannia EU-ban tartásáért vitt kampány legaktívabb szereplőjének (amely EU beleegyzett a migránsok, közöttük az EU-polgárok szociális jogainak megnyirbálásába - a ford.). 

Térjünk csak vissza a levél elején felvetett kérdésre a Nemzetközi Egyetértést illetően: kell-e segíteni vagy nem «a munkásmozgalom újjááépítését új tengely mentén»? A válasz nem ugyanaz, aszerint, hogy milyen a munkásmozgalom helyzetének megítélése, vezetésének természete és poltikája, a harc szükségessége ahhoz, hogy a munkásosztály vezetésének válsága megoldódjon. Te is tudod, hogy a trockistáknál ez a kérdés jelenti a helyzet kulcsát. Hát, kedves barátom, íme néhány a problémák közül, amelyekkel gond van és meg kell vitatni.

Mivel az egy éve foganatosított kizárások meggátolták, hogy ezeket a problémákat belsőleg vitassuk meg, semmi és senki nem akadályozhatja, hogy az a munkásaktívák között folyjon, legyen bármilyen is jelenlegi elkötelezettségük.

Elvtársi üdvözlettel…

Párizs,  2016.jún.24.