Kovács Marika

Marika, a mi Marikánk ma reggel elhunyt. Több volt, mint barát, mint elvtárs. Aki ismerte, nem felejti el halk, csendes hangjàt, mosolyát, szeretetét, érdeklődését és aggódását a világ, a munkásosztály dolgai iránt, a megalázottak, kizsákmányoltak és elnyomottak iránti odaadását kora ifjúságától kezdve 65 éven keresztül. Könyve, az "1956. MAGYAR OKTÓBER. A MUNKÁSTANÁCSOK FORRADALMA (L'Harmattan) magyarul (spanyolul, oroszul) is megjelent. 

Ezzel a beszédével búcsúzunk.  

 Kovács Marika: «Trockista lettem, hogy kommunista maradhassak»

Részlet Kovács Marika hozzászólásából a Lev Trockij meggyilkoltatásának 50. évfordulóján rendezett párizsi tiszteletadáson (1990.szept.29.).

Fiatal egyetemista voltam 1956-ban. Még azév végén elhagytam hazámat, mert a párt, melyet én kommunistának hittem, elárult bennünket, elárulta egész népünket.

Magyarországot azután hagytam el, hogy másodszor avatkoztak be a Kreml  sztálinista bürokratáinak csapatai a magyar munkástanácsok forradalmának legázolására, sok tízezer fiatalt, munkást és forradalmi értelmiségit hazája elhagyására késztetve.

A szovjet csapatok bekerítették és letartóztatták a szovjet hadseregfőnökséggel a megszálló hadsereg kivonásának részleteiről tárgyaló, mandátummal megbízott nagybudapesti munkástanácsi képviselőket. Ugyanazok, akik az 56-os felkelőket meggyilkoltatták, maguk rombolták szét a munkások és az egész nép szervezeteit, börtönöztették be a forradalom vezetőit és aktivistáit.

Az előbb azt mondtam, a szovjet hadsereg.  Helyesen így kellett volna: a Kreml bürokráciájának fegyveres karja, amely egyébként Magyarországon maradt a mai napig.

Azért, hogy véget vessen az októberi forradalomnak, a Kremlnek speciális csapatokat kellett küldenie a távoli köztársaságokból és visszahívnia az itt állomásozókat, mert ezeknek alkalmuk volt megtapasztalni a forradalom természetét, s gyakran fraternizáltak a fiatalokkal, a néppel. Így volt ez okt. 25-én is, két nappal a forradalom kitörése, a Sztálin-szobor ledöntése után, mikor a csendes, többtízezres tüntetés a Kossuth térre vonult a Parlament elé, hogy követelje a bebörtönzöttek szabadon engedését és Nagy Imre megjelenését. A téren több szovjet tankot találtunk. Társaimmal magam is felmásztam egyikre és csakhamar az összes tank tele volt emberekkel. Orosz nyelvű szórólapokat osztogattam a katonáknak, melyben elmagyaráztuk, kik vagyunk, miért küzdünk, miért kell kivonni a szovjet csapatokat Magyarországról, stb., s ekkor a téren található minisztériumi épület tetejéről ávósok kezdtek lőni ránk. A szovjet tankok habozás nélkül odafordították csöveiket és viszonozták a tüzet. Két perc alatt a politikai rendőrség lövedékeitől vagy 80 fiatal hevert a földön holtan vagy megsebesülve.

Az egész országra jellemző volt ez a barátkozás a katonák és és a harcosok között; a szabad rádió egyébként be is számolt róla: «a 12-14 éves harcosokat látva nem beszélhetünk ellenforradalomról».

Nos, ezeket a csapatokat kellett lecserélni. Nov. 4-én így aztán a bürokrácia elvégezte második bavatkozását. Olyan katonákat küldött ezúttal a munkások és fiatalok ellen, akik rosszul beszéltek oroszul, és ahogy magam is konstatálhattam, azt hitték, a francia és amerikai imperializmus ellen harcolnak.

Az okt. 25-i eseményeket követően megkezdődött a tanácsok szervezése a diákok, munkások, értelmiségiek, mezőgazdasági dolgozók között mindenhol – gyárakban, bányákban, munkásnegyedekben – a gyárak megőrzéséért, a biztonság fenntartásáért. Az egyetemeken a hallgatók a tanárokkal együtt hozták létre egyetemi tanácsukat, szervezték a fegyverek és az élelmiszer szétosztását. Az ennivalót faluról hozták, parasztok kisérték és mondhatom, soha nem voltunk olyan jól tartva, mint ebben a forradalmi időszakban.

De egy alapvető probléma megoldása nem sikerült. Nem alakult Nemzeti Tanács, mint hatalmi szerv, és amikor hosszú vita után a munkástanácsok végül mégis létre akarták hozni, már túl késő volt. Pedig egy rövid időre ténylegesen létezett a kettős hatalom a szovjet katonai vezérkar és a nagybudapesti munkástanács között.

Jelzésértékű ma is, hogy különböző (liberális, alternatív, «demokratikus») erők meg akarják akadályozni a munkástanácsok politikai erővé alakulását. (a beszéd 90-ben hangzott el! – a ford.) A múlt év decembere óta mint a privatizáció «legitim partnerei» üzemi munkástanácsok alakultak (sem nem szakszervezetként, sem politikai szervezetként). Szept. 23-án Budapesten ült össze a munkástanácsok első kongresszusa, hogy megszavazza a három országos tanács egyesülését.

A munkástanácsoknak nagyon komoly hagyományai vannak Magyarországon. Minden jelentős forradalmi fellendülésben létrejöttek, 1919-ben a Nagy Október által nyitott szakaszban a Tanácsköztársaság, aztán a II. világháború utáni helyzetben, s végül 1956-ben a vívmányok őrzésére, egy szocialista társadalomért: «Gyárat, földet, vissza nem adunk!», a szovjet hadsereg kivonásáért, a Kreml-bürokraták magyar lakájai ellen (Rákosi, Gerő), az ÁVO politikai rendőrsége ellen.

A sztálinista párt sztálinista utóda, a Magyar Szocialista Munkáspárt csakúgy, mint a többi «baráti» ország rendszere, nem volt sem szocialista, sem kommunista. Ezeket a kifejezéseket csak bitorolták. Privilegizált kaszt, a dolgozóktól, az általuk úgymond irányított néptől idegen. Gazdaságukat  a Kreml parancsai alatt ezek az országok katasztrófába vitték. A Kreml  elfogadta a jaltai egyezményt,  az imperializmussal való kiegyezést – Európa megosztását szolgálva –, részt vett az országok feldarabolásában, a többnemzetiségű területeket egyik vagy másik államnak rendelte,  súlyosbítva a kisebbségek helyzetét. Így történhetett, hogy pl. Macedóniát 4 állam között osztották szét;  a szerb köztársasághoz tartozott Koszovó lakosságának csak 57 %-a albán, de a fiatalok 80 %-a munka nélkül van; Romániában jelentős magyar kisebbség él, csakúgy, mint Szlovákiában, Jugoszláviában, a Szovjetunióban, sőt, még Ausztriában is.

Ez a helyzet követeli, hogy  Kelet-Európa proletariátusa oldja meg a nemzeti kérdést, ismét felmerül Balkáni Föderáció és a Dunai Föderáció gondolata, melyre volt már történelmi kísérlet.

1956 a kelet-európai országok dolgozói megmozdulásának egyik szakasza lett. A berlini 1953 június folytatása, az 1956-os lengyel népi mozgalommal való szolidaritás demonstrációja megelőzte a 60-as évek szovjetunióbeli mobilizációját és a 68-as csehszlovákiait, a 70-71-es, 76-77-es, 80-as lengyelországit. (...) Ezek a mozgalmak vezettek a berlini fal lebontásához. A fal ledöntése fizikai, kézzelfogható kifejezése a sztálinizmus csődjének, amely pedig álcázva fel-feltűnik – olyannak, amilyen valójában is volt: az amerikai imperializmus legjobb segítőjeként. Ez a jaltai rend vége, a népek energiájának felszabadulása, annak a kezdete, hogy lehetőség nyíljon a dolgozók egyesített Európájához tartozáshoz.

Most még csak az elején vagyunk egy ellentmondásos, bonyolult folyamatnak. A sztálinizmus vereséget szenvedett, a nép, a dolgozók szabadságot akarnak, politikai és társadalmi demokráciát; jobban akarnak élni, szeretnék azokat a vívmányokat, amelyeket a dolgozók nyugaton elértek, de nem akarják, hogy a munkából elbocsáthatók legyenek, hogy magánkézre kerüljenek a főbb vállalatok, a földek. Az egészségügyi ellátást paraszolvencia nélkül szeretnék, szociális hálót, anya- és gyermekvédelmet szeretnének, méltó módon lakhatást, minden szinten hozzáférést a tanuláshoz...

Az bizonyos, hogy sem a volt, sem a jelenlegi nomenklatúrának és kormánynak nem ez az első számú gondja. 1956 elfojtása bázisán a Kádár-nomenklatúra Magyarországot gazdasági, társadalmi és politikai zsákutcába vitte, miközben privilégiumait halmozta. 1982 óta ez a politika vezetett az ország elszegényedéséhez, 20 milliárd dolláros IMF-adósságához – a nomenklatúra tagjait gazdagítva.

Most vált valósággá az a veszély – ahogyan egy magyar munkásaktíva fogalmazza –, hogy a politikai hatalom volt birtoklói az állami vagyon megkaparintásával gazdasági hatalommá válnak.

A volt nomenklatúra tagjai az új kormánnyal együtt készítik elő a privatizálást. A Magyar Nemzet nov. 11-i főcíme: „Az ország előtt álló legfontosabb feladat a privatizáció”: „az ország évek óta kedvező feltételeket nyújt a külföldi tőke vonzására befektetéseik számára. De ez még nem elég, egyszerűsíteni kell a jogi hátteret, meg kell reformálni a vállalati számviteli rendszert”. Szeptemberben a Tallózó idézte: „a föld azé, aki... megveszi”. Az időseket arra biztatják, hogy  a szövetkezetesítés előtt birtokolt földjeiket kérjék vissza, hogy aztán olcsón felvásárolhassák (...). Felmerül a kérdés: ki fog aratni a jövő évben? Aki vetett vagy valaki más?

A magyar igazságügyi miniszter az Európa Tanács előtt nyilatkozta néhány napja: „A fő cél (Magyarországon) a piacgazdaság rekonstrukciója. Ezért elengedhetetlen a gazdasági váltás. A változás szigorúan szabályozza a pénzügyi rendszert, megerősíti a gazdaság külső orientációját, listát állít fel azokról a termékekről, melyek exportja korlátozva lesz, az importot pedig felszabadítja, kiszélesíti a szabadáras termékek körét és az állami támogatások többségét leállítja”. A miniszter ugyanakkor biztosította az Európa Tanácsot, hogy folytatódik az alapvető emberi jogokat illető törvénykezés kimunkálása.

A magyar társadalomban ma burjánzik a maffia, a spekulációs és nomenklaturista prostituálódás. Azonban a nagy többség nem kér a maffiából, a gazdaság kiárusításából, az újgazdagokból, a lealjasításból, az újszegénységből és hajléktalanságból. Ez látszik a választási eredményekben. Magyarország még nem mondta ki az utolsó szót. Nem ilyen változásért küzdöttünk 56-ban!

Magam hűséges maradtam fiatal diákkori kommunista elkötelezettségemhez. Kommunista maradtam, ezért vagyok ma trockista, a IV. Internacionálé aktivistája és küzdök a Munkás Internacionáléért. Innen, e pódiumról adózom tisztelettel az 56-ban elesetteknek, a sztálinizmus minden áldozatának, akik a táborokban, börtönökben végezték be életüket Magyarországon és másutt.