1956 - miért a munkástanácsok (politikai) forradalma? Miért nem ellenforradalom?

«a kommunisták mindenütt támogatnak ... minden forradalmi mozgalmat. Mindezekben a mozgalmakban a kommunisták a mozgalom alapvető kérdéseként a tulajdon kérdését helyezik előtérbe...»

A Petőfi kör munkás-paraszt hatalmat, munkásigazgatást követelt. 

A Veszprém megyei Munkástanács Rákosi kizárását a pártból. A dimávagosok a párt és a munkásosztály vezető szerepét hangsúlyozták; a Központi Munkástanács csak a szocializmust elfogadó pártok működését fogadta el  (12 párt alakult !), a forradalmi szervezetek egy része végig kitartott amellett, hogy «gyárat, földet vissza nem adunk»,  és tervgazdálkodást követelt. A köztulajdon védelmében bízták a vállalatvezetést a munkásokra és szakemberekre, óvták, karbantartották a nagy sztrájkok idején is ; a közvetlen gazdasági demokrácia a közös tulajdon hatékonyságát szolgálta. Az Egyesült Izzóban a vezetés felelősségét firtatták a nemzetgazdaság tönkretételében. A Duclos Bányagépgyárban aug-ban maga a gyári pártbizottság tette közzé, hogy bérköveteléseiben a munkásságnak igaza van és a gyári demokrácia valódi fórumait kell létrehozni. A politikai követelések összefüggtek az ország szuverenitása iránti vággyal, s mögöttük ott állt a nyomorúságos helyzettel való elégedetlenség. A spontán munkásszervezetek létrejötte, tartalma azonban meghatározta az orientációt, a szocialista utat. A sztálinista államszocialista rendszer lerombolását és a tőkés restauráció megakadályozását összekötötték a termelés új alapokra helyezésével, a munkás önigazgatással. A termelőeszközök valódi birtoklását akarták, politikai forradalommal megszerezve a hatalmat. Bukásuk oka nyilvánvaló: nem volt élcsapatuk, az önigazgatást a többé-kevésbé ismert jugoszláv mintára képzelték. De politikai forradalom volt a termelőeszközök köztulajdona védelmében és azok munkás (népi) működtetéséért. 

Egy forradalmat nem egyes szereplőinek törekvései minősítenek, a forradalom: „önként fakadt, ellenállhatatlan megnyilatkozása olyan nemzeti kívánságoknak és szükségleteknek, melyeket, ha világosan nem is fogott föl, de erősen átérzett számos osztály”, „a forradalmi rázkódások mögött társadalmi szükségleteknek kell lappanganiuk, amelyeknek kielégülését elévült intézmények gátolják”.

Felkelés, a függetlenség követelése, a sztálinizmussal való leszámolás, az államszocializmus ellen. Ezekkel a célokkal mindenki egyetértett – még azok is, akik polgári demokratikus (vagy még rosszabb) utat képzeltek –, azok is, akik ma már megtagadják saját múltjukat  …  (a legreakciósabb elemek ezért sem mertek nyíltan színt vallani).

«Minden forradalomban benne van az ellenforradalom lehetősége is». Napjainkban az ellenforradalom teóriájának «baloldali» hívei nagy kedvvel hivatkoznak a Köztársaság téri vérengzésre, az itt-ott megtörtént lincselésekre – figyelmen kívül hagyva a nagy társadalmi mozgások irányát és azt, hogy az ilyennel együttjárnak mindig a retrográd törekvések... (és persze - a mintegy 50, munkàstüntetéseket érő sortűzről hallgatnak). Míg a régi-új tőkés rend csakis az "antikommunista" (értsd: antisztálinista) és reakciós jelenségekre, az 56 utáni (bornírt, becstelen) megtorlásokra koncentrál, saját maga is ellenforradalomnak minősíti kisajátított «forradalmát és szabadságharcát. Ebben összefolyik a sztálinista baloldallal...

 

A Kádár-rendszer végső soron a bürokrácia egy másik csoportja hatalmának fenntartására szolgált. A Kádár-korszak értékelései (csakúgy mint a rendszerválás utáni «hivatalosak») hazudnak a tényekben, keverik a valódi munkás osztályharcot a (jobb- és «baloldali») zavarosban halászók restaurációs törekvéseivel. A cél az, hogy a munkásság kedvét egyszer s mindenkorra elvegyék az alulról felfelé szerveződéstől, és a bürokrácia közvetlen munkásellenőrzés alá vételétől. Sem a sztálinizmusnak, sem a nagyhatalmaknak, sem az egypártrendszernek,  sem a rendszerváltás utáni pluralizmusnak sem volt – és ma sem érdeke –, hogy nevén nevezze 56-ot. Sem egyik, sem másik nem szeretné, ha a munkás-paraszt hatalom példává válna.