A 19. század végi néhány próbálkozás után
(bányászpénztárak pl.) az első nyugdíjtörvény 1912-ben született az állami
tisztviselők számára, majd egy ennél általánosabb 1928-ban, amely ugyan a magánszektor
alkalmazottainak 90 %-át fedte, mégis meglehetősen szűk maradt: a nyugdíjbavonulás
ideje 65 év, holott a születéskor várható életkor férfiaknál csak 47 év, nőknél
is csak 50 év volt. A háború után a rendszer szolidárissá vált, de a 60-as
évekig még nem vonatkozott pl. a mezőgazdasági lakosságra.
1995-ig a nők 55 éves korban, a férfiak 60 éves korukban mehettek
nyugdíjba, de bizonyos előnyök érvényesültek (előrehozott nyugdíj, magas szolgálati
idő, nehéz mesterség, betegség, stb esetén), így ténylegesen a nők átlagos nyugdíjba
vonulása 54 év, férfiaké 56 év lett (a statisztikák szerint).
A tőkés restaurációval apránként minden megváltozik.
Jelenleg a nyugdíjat 63,5 éves korunkban igényelhetjük, ez emelkedik
fokozatosan (minden 6 hónapban egy évet) 65 éves korig, és ez egyaránt érvényes
férfiakra és nőkre. Az első (teljes) nyugdíj összege körülbelül az utolsó
fizetés 66 %-a. Ezt valorizálják évente a hivatalos infláció százalékával, így
tehát az veszít értékéből, a nyugdíjasok elszegényednek az aktív dolgozókhoz
képest. A 2017-es statisztikák szerint 2,85 millió az aktív dolgozók száma (bruttó
átlagbér 288 600 Ft, nettó 192 100 Ft), az átlagnyugdíj pedig csak 111 500
Ft.
A szerzett jogok megőrzéséért folytatott
küzdelem elég halványnak bizonyult: a szakszervezetek tiltakoztak néhányszor (erőtlenül
és akciók nélkül). Csak mostanában kezdik reklamálni az előnyönyös(ebb) nyugdíjakat,
de a küzdelmet most is «tripartit fórum» formában képzelik.
Amikor a fegyveres testületek dolgozói
elvesztették vívmányaikat, közöttük
nyugdíjukat (helyette járadék lett), egyetlen szakszervezet, a Tettrekész kelt fel a
kerekasztal mellől ezzel: «a szerzett jogokról nem vitatkozunk, még csak tárgyalást
sem nyitunk». A többiek elfogadták a «reformot», a Tettrekész vezetőjét, Szima
Juditot pedig az «igazságszolgáltatás» koholt vádak alapján elítélte, ma már
több mint egy éve börtönben ül.
Pedig marad még megvédenivaló, pl. a nők 40 éves munkaviszony utáni
nyugdijba vonulása. Vagy ott is lenne tennivaló, hogy már a 67 év betöltése utáni
nyugdíjról, sőt, már 70 évről is beszélnek.
Az alapvető magyarországi «nyugdíjreformok» persze ugyanazok, mint
az Unióban bárhol, a jogok felszámolását célozzák. Így
a kormányzati kommunikáció az „önfinanszírozás fontosságára” teszi a hangsúlyt (vagyis fizessünk még plusz
összeget a magánszektor kasszáiba), mert «a rendszer csak a 2030-as évekig teszi lehetővé
a nyugdíjak fedezését». Nyilvánvaló, ha arra gondolunk, a jövő évben már 40
milliárd forinttal rövidíti meg a kormány a nyugdíjalapokat, és a munkáltatói
hozzájárulás 30 éve szünet nélkül csökken.
Ahogyan egy munkás mondja: «munkával töltött fiatalságom után a
nyugodt öregség helyett nyomor vár. A nettó béremet teljes egészében meg kéne
spórolnom és nem beszélek akkor még a lakhatásomról, a gyerekeim tanítattásáról… ».
Egy másik: «a korral gyakran arra is számítani kell,
hogy a béred csökken. Öreg lettél, a piacnak nincs már rád szüksége… pedig 40-50
évesen a mesterségünk csúcsán vagyunk. Normális dolog, hogy így kell dolgoznunk
70 éves korunkig?». Egy nő: «14 évig fizettem a kiegészítő nyugdíjat a magánszektornak.
25 Ft lett a nyereségem, még egy eurót sem ér el … Minden privatizáltak,
mindent, amit köztulajdon volt. Miért hagytuk?».
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.