A kínai kulturális forradalomról (III. rész)

(megjelent 1971-ben a La Vérité 551.számában, Pierre Broue írása, a IV.Internacionálé álláspontja)

A ”szocializmus építésének” ellentmondásaI

Az összes feltétel hiányának nyomására elhagyott «új demokrácia» politikája után a kínai KP Mao Cetunggal az élen elkötelezte magát a «szocializmus felépítése» mellett 1954-től. Az 1956. szeptemberi pártkongresszus meghatározása szerint: «Jelenleg a párt és az egész ország népének legfőbb feladata az, hogy összes erejét koncentrálja annak az ellentmondásnak a feloldására, hogyan lehet leggyorsabban átalakítani elmaradott mezőgazdasági országunkat fejlett ipari országgá”.

A cél ugyanaz volt, mint amit Sztálin jelölt ki a Szovjetuniónak a 30-as évek elején, de a körülmények végtelenül nehezebbek (az 50-es évek Kínájának gazdasági hátránya összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a Szovjetunióé 1929-ben). Utolérni és megelőzni a fejlett tőkés országokat az USA-nál 300-szor kisebb acéltermeléssel, és az egy főre jutó 25-ször alacsonyabb mezőgazdasági termeléssel. A Szovjetunió - helyzetéből fakadóan eleve limitált – segítsége szakemberek, anyag és kölcsön formájában világpiaci áron érkezett, az imperializmus pedig valóságos blokádot szervezett Kína köré. A befektetések 97 %-át maga a kínai nép teremtette elő – az ember volt a leggyakoribb és legolcsóbb termelőerő. Az ipar alapjaiba való befektetés természetesen megkívánta a fogyasztás drákói mérséklését és a munkaintenzitás fantasztikus mérvű emelését.

E politika első lépése a vidék kollektivizálása lett az 1953-as agrárreform végétől (1955-ben brutálisan felgyorsítva), egy év alatt a kínai parasztok 96 %-a találta magát szövetkezetekben a modernizációt lehetővé tévő technikai bázisfejlesztés nélkül. A második pedig a túlzott mértékű iparosítás volt. Forgue összefoglalásában: „Ennek az iparosítási versenynek könyörtelen a logikája egyedül Kínán belül. A paraszt számára a megnövekedett beszolgáltatás, a munkásnak a normák állandó növelése anélkül, hogy a fogyasztás javulna. Más kifejezéssel, a hatalom a tömegek legelemibb törekvéseivel szemben is opponált szüntelen. Az erőltetett iparosítás folyamatában a bürokrácia rétege még inkább megerősítette különálló jellegét."
Nem meglepő, hogy az 1956-os lengyel és magyar események nyomán a bürokrácia riadót fújt. A diákok és munkások forradalmi felkelése, követelései a munkástanácsok demokráciájáért vívott küzdelemben (történelmileg a bolsevikok szovjeteinek kontinuitása) Kínában is sztrájkokat váltott ki még abban az évben. A vezetés megkísérelte persze a magyarázatot a társadalmi konfliktusok problémájának nyílt felvetésével, ami túllépett a „személyi kultusz” pszichológiai típusú interpretációján, sőt, a bürokrácia klasszikus rendőri megközelítésen is (ideértve a hruscsovit is). Két fő dokumentum jelzi, a KKP Politikai Bizottsága „a proletárdiktatúra történelmi tapasztalatai” és Mao Cetung az „ellentmondások feloldásának helyes módszere a nép között” címűek. Utóbbiban Mao felteszi, hogy az általa „szocialista társadalomnak” nevezettben léteznek „nem antagnisztikus” ellentmondások, melyek felszívhatók a vezetés jobb módszerei révén zömében békés úton. Ezt a nézetét azonban nem terjeszti ki a magyar forradalomra, a párt folytatja az „ellenforradalom keze” propaganda ismétlését, holott implicit módon Mao elemzésének tartalma szerint a párt vagy kormány és a nép közötti „nem antagonisztikus” ellentétek antagonisztikusba csaphatnak, s csak erőszakkal, megtorlással vagy politikai forradalommal oldhatóak fel.

A KP eme analízise után nyitja meg azt a korszakot, melyet „száz virág” névvel illettek. Az értelmiséget és a diákokat szabad vitája hívta, bármilyen kritika megformálására, a legyakoribb „szektás” és „bürokratikus” hibák kijavítása céljából. A „száz virág” virágzott és mélységes ellentéteket tárt fel. Egyik oldalról nyilvánvaló volt, hogy az osztályok gyökerei egyáltalán nem lettek kitépve a mindenható bürokráciára épülő hiánygazdaságban, egy burzsoá ellentámadásra eléggé szilárd pontokon megmaradtak: olyannyira, hogy a kispolgári, úgymond „demokratikus” pártok felütötték fejüket és megmutatták, hogy közönségük jelentős, követeléseik pedig nyugtalanítóak. Másrészről – és ez a legfontosabb a kínai forradalom 1949 utáni történetében – a diákok, pedagógusok, újságírók, katonák, legtöbbjük évek óta a KP tagja, a rendszer és visszaélései kritikusai mégpedig kommunista módszerek alapján, kimutatva a bürokratikus kaszt-jelleget a pártapparátus privilegizált rétegének kérdését vetették fel, a párt megtorló szervvé átalakulását és követelték a valódi munkásdemokrácia bevezetését. Néhány részlet. Az újságíró Liu Pun-ven (a párt tagja 1944 óta), aki erős kritikával illeti a párt kádereit, privilégiumait, a demokrácia teljes hiányát, a választások tiszta formalitását: „Az utóbbi években a párt jelentősen eltávolodott a tömegektől. A belépők legtöbbje is opportunista, karrierista”. Egy másik kommunista párttag újságíró, Tai Huang egy „új osztály” embriója kifejlődését látja a bürokráciában, mely szerinte kész békülékeny kezet nyújtani a tajvani Formose-nak is. A SZU komm. pártjának XX. kongresszusa után felveti a felelősség kérdését Sztálin, Mao Cetung és a kínai vezetők által elkövetett bűnökről, majd a magyarországi orosz beavatkozást határozza meg mint objektíve az imperializmus megsegítését. Egy veterán kommunista a Peita egyetemről, Ko Pei-chi ünnepélyesen figyelmezteti a pártvezetést: „A felszabadulás óta a párt és tömegek viszonya érzékelhetően megváltozott... Ma a nép holt lelkeknek tartja a kommunistákat, respektálja őket, de távoltartja magát... Ha Ti rosszul cselekedtek, előfordulhat, hogy a népi tömegek megdöntik uralmatokat és a kommunistákat lemészárolják. Ha megdöntenek benneteket, nem lehet a hazafiasság hiányával vádolni őket, azért teszik így, mert a kommunisták nem szolgálják a népet.”

1968-ban szép számú csehszlovák kommunista is ugyanazokat a szavakat használja, mint 1956 decemberében Senjangban a kínai KP két felelőse, Chang Po-cheng és Huang Chen-lou: „A központi probléma, hogy meg kell szabadulni a KP totalitárius és abszolut hatalmú vezetésétől ahhoz, hogy a párt megerősíthesse vezetését, gyakorolhassa élgárda-szerepét. Csak akkor vezetheti megfelelően az államot, ha a pártprivilégiumok megszűnnek, autentikus és valódi kommunisták kerülnek a pártba, a szervezet megtisztul minden tisztátalanságtól. Ha az előjogok nem szűnnek meg, egy nap a szocializmust temetjük.” Ugyanez a két aktivista nem habozik nyilatkozni – mint sok más kelet-európai elvtársuk előttük és utánuk is – a pártok szabadságáról, ha azok „nem a nép és a szocializmus ellenségei”.

A diákok, akik közül sokan a felszabadító háború veteránjai, valódi politikai kérdéseket feszegetnek (Lin Hsi-ling a pekingi Peita egyetemről, Chen Feng Hsziao, Tan Tien-jun, Wu Kai-piu Wuhanból, Fu Lin-hui Nanchangból, a Komm. Ifjúsági szervezet vezetői). Tung Hsueh-hun országos szervezetet próbál létrehozni és újságukban tisztán forradalmi programot jelentet meg a politikai forradalomért. Lin Hsi-ling a szovjetunióbeli és kínai torzult rendszert denunciálja, a demokrácia hiányát, holott „a valódi szocializmus nagyon is demokratikus”, s mindkét országot „feudális alapokra épült szocializmusnak” minősíti. Elégtelennek ítéli a párt „helyrehozásának reformista módszereit és a népnek tett kicsiny engedményeket”. Megerősíti: „a népi tömegek nem ostobák. Meg kell oldani a problémákat, legyőzni a nehézségeket és ehhez csak egy eszköz van: a tömegek mozgósítása és felkelése”. A Mao által feltárt bajok, a bürokrácia, a szubjektivizmus, a szektásság gyökerei magában a rendszerben vannak, mondja. „A társadalmi tulajdon bázisán létező gazdaságnak a kínai társadalom legfelsőbb rétege nem felel meg... A társadalmi tulajdonon alapuló gazdaság progresszív, a felépítményt kellene megváltoztatni”. Ezt nevezi „új forradalomnak” a SZU-ra nézve is, Engels és Lenin műveire támaszkodva kimutatja a szocialista építés lehetetlenségét egy országban.

Néhány hét múlva a vezetők megrémülnek az ellenzék kétoldalú mozgalmától (a baloldal mellett a jobboldal is ébredezik). A „jobboldaliak” ellen brutális kampánnyal lépnek fel, mely magábafoglalja a baloldal és az „új forradalom” híveinek kritikáját is. Energikus boszorkányüldözéssel eltüntetik az egyetemekről és a városokból az ellenzéket, csak néhány „jobboldali elhajló” ússza meg eminens önkritikája nyomán. Többé nem hallunk Lin Hsi-ling kommunista aktiváról, még 10 évvel később sem, mikor Mao „a felépítmény megváltoztatásáéert a tömegek mobilizációját és felkelését” ajánlja.

A „száz virág” virágzása utáni megtorlásban születik meg a „nagy ugrás előre”, melyet mint a szocializmus felé vezető kínai sajátosságot ünnepeltek. Nagyjából visszatérésről van szó a „száz virág” előtti politikához - bizonyos szempontból karikatúrájáról – és a 30-as évek sztálini politikájához. A sokezer kis falusi olvasztókohó paraszti tömegeket mozgósító építése nyomán megindul az acéltermelés, imígyen hidalva át a „város és a falu közötti különbséget”. Több mint százmillió paraszt vesz részt 1957-58 telén a duzzasztógátak százainak, ha nem ezreinek építésén. 67 millió parasztot alkalmaztak csak az 1958-as év újrafásitási akciójában. A nagyszámú paraszttelepülések gigantikus „kommunákba” összevonása lehetővé tette a konyha és a gyermekmegőrzés közös megszervezését – az intézkedés a „nők emancipációjaként” bemutatva pluszban óriási mennyiségű dolgos kezet eredményezett. Lucien Bianco írta: „A tömegek kétkezi munkája (az érdekeltség hiányát is beszámítva) pótolta a technikai késést és a tőkehiányt. Kína nagy lelkesedéssel építi a szegények szocializmusát”.

A kezdeti sikerek és triumfáló kommünikék után a „Nagy ugrás” kudarcba fulladt. 1960 és 61-ban Kína az 1949 óta tartó történelme legnagyobb válságát szenvedte el két egymást követő év rossz mezőgazdasági termése következtében. Bianco: „1961 tavaszán a fejadag 1800 kalória alá eshetett, újból eljött az éhhalál.”

Egy évvel később jött az ipari recesszió, a vidéki rosszul megépített olvasztókohókat elhagyják, az üzemek bezárnak, a szén-, villany-, cement- és acéltermelés aránya az 1959-es 75 %-ról 63 % alá esik. Kína az éhinség elleni küzdelemben kanadai és ausztráliai búzabehozatalra szorul, a hatóságok pedig elűzik a városokból a frissen munkásokká lett parasztokat, a „kiéhezett munkanélkülieket”, ahogy Bianco leírta: „A természeti csapások és a szovjet technikusok hirtelen kivonása sokkal kisebb szerepet játszott, mint a tisztán politikai hibák és a volontarizmusból fakadó irrealizmus. Az extravagáns eredmények elérését hajszoló intenzív nyomás a papírt is meghazudtoltatta: 1958-ban 350 millió tonna gabona termelését jelentették be, később helyesbítették 250 millió tonnára (valójában 200 millió). A cél 1959-re az első eredmények elérése volt, aztán leszállították 275 millió tonnára, valójában pedig a 180 millió tonnát sem haladta meg”.

A kudarc mérlege kényszerített 1961-ben arra, amit úgy nevezünk „kiigazítás”, taktikai visszavonulás, mely segített a relatív egyensúlyt megtalálni, aztán újraindulni, hogy ’65-re el lehessen érni kb. a ’58-as termelési szintet. Az intervallumban pedig demográfiai hullám jön lendületbe, ami magyarázza a fejenkénti fogyasztás csökkenését és a fejlődés késedelmét, mert a gazdasági növekedés az 1952-57-es periódus 6-7 %-ról az 57-65-ös időszakban 3 %-ra csökkent. Ebben a kontextusban és ez a gazdasági helyzet azon „pontja”, melyen bekövetkeztek a „kulturális forradalomhoz” vezető konfliktusok.

(III. rész vége)