Hogyan is folyik a szegénység elleni harc az Európai Unióban?

 

 Az Európai Tanács 2010. jún. 17-én az új európai stratégia (Európa 2020) keretében 5 fontos stratégiai célt jelölt meg: munkahely, innováció és kutatás, energia és klímaviszonyok változása, oktatás, és végül a szociális kirekesztettség és szegénység. Utóbbi témában leszögezi annak dimenzióit:

1. pénzbeni szegénység (az átlajövedelmek 60 %-án aluli összegből élők)

2. az anyagi eszközöktől megfosztottság (jelenti: a váratlan kiadások kifizetésképtelenségét, mindennap két, proteint tartalmazó étkezést hiányát, megfelelő fűtés nélküli életet, évi egyhetes nyaralásra való képtelenséget, hátralékok felhalmozását, közlekedési eszköz (autó), televízió, mosógép használatának stb. nélkülözését)

3. munkanélküli vagy nagyon kevés munkával rendelkező (20 %-os intenzitás alatt) családban élés.

E három indikátort kalkulálja és kombinálja a Jövedelmek és életviszonyok statisztikája (EU-SILC) a szgénység-deriváltság megállapítására.

Az Unió megköveteli, hogy a tagországok benyújtsák, milyen intézkedéseket hoznak annak érdekében, hogy: a 20-64 éves korosztály 75 %-ának munkahellyel rendelkezzen, a GDP 3 %-a kutatás-fejlesztésbe legyen befektetve, az ún. «20/20/20»-ban megfogalmazott klimatikus és energiacélok teljesüljenek, az iskolaelhagyás 10 % alá kerüljön és az ifjúság 40 %-a szakképzettséggel rendelkezzen, és az EU-szinten 120 milliónyi «szegény célszemély» (a népesség  24,5 %-a) száma 20 millióval csökkenjen. (Forrás: http://www.iweps.be/sites/default/files/20101001-FO.pdf)

Ez aztán igen! kiálthatnánk rögvest fel – ha nem néznénk azt, hogyan járul hozzá maga az Európai Unió a szegénységnek nemhogy csökkenéséhez: növekedéséhez!

1.       Az Unió alapelve a tőke, a szolgáltatások és a személyek szabad és akadályoztatlan mozgása. Tiltja az állami beavatkozást, így a Nokia, Mittal, Ford, stb. szabadon bezárhatja üzemeit maga mögé hagyva munkások tízezreit. Szabad utat enged a bérdömpingnek azzal, hogy a munkaerőnek «joga van» a helyinél alacsonyabb bérért munkát vállalni, az ezt akadályozó nemzeti törvényeket megsemmisíti, a szakszervezeti beavatkozás jogát hatályon kívül helyezi.

2.       A Maastrichti szerződéssel előírja a deficit és államadósság csökkentését, ezt megerősíti és fokozza a legújabb GPUSKK-ban, melyek a jóléti, szociális (nyugdíj, járadékok, stb.) és közszolgálati feladatok (oktatás, egészségügy, stb.) megfaragását jelentik.

3.       Előírja a liberalizálás-privatizációt (légitársaságok, vasutak, posták, stb.), mellyel nem csak érintett dolgozók csúsznak le, hanem az egész társadalmat érintik (megszűnik az állami tulajdon, annak bevételi ezután már a magánszektort illeti, de elhárul az akadály is a szolgáltatások szűkülése, drágulása, minősége csökkenése elől).

4.       Az előírt megszorítások mindig a munka világát érintik, a tőkét illető társadalmi terhek állandóan csökkennek (a «versenyképesség»  érdekében!); az állami adósság fizetése pedig a közpénzek magánbankokhoz vándorlásának egyik módja csak (a másik a közvetlen feltőkésítés, «talpraállítás»).

Ezért teszik fel a spanyol munkásaktivisták a kérdést: «Mennyi beteg fog még meghalni orvosi kezelés hiányában, mert a kórházakat megfosztják a szükséges eszközöktől az EU elvárása, a «költségvetések szanálása céljából»? Hány munkáscsaládot fognak még kitenni otthonából? Hány újabb nyugdíjast fognak még nyomorba dönteni a kormányok már bejelentett programjai? A reménytelenség milyen fokát kell elfogadnunk fiataljaink ügyében, hagyjuk-e gyerekeinket, országaink élő erejét tömegesen külföldre emigrálni? Bérük megkurtításának mekkora százaléka vár még a közalkalmazottakra? Hányszor kell még belenyugodni abba, hogy veszítettünk a többezres- tízezres - százezres nagyságrendű elbocsátások következtében? A deregularizáció-liberalizáció-privatizáció mekkora mértéke lesz elég a Brüszelben követelt versenyképességi kritériumokhoz?»

Ma azonban az európai kontinenset olyan helyzet jellemzi, s vele együtt a régi imperialista hatalmakat, az úgynevezett «európai konstrukció» oszlopait, amelyet Lenin így fogalmazott meg: «akik fent vannak, nem tudnak a korábbiak szerint uralkodni» és «akik lent, azok pedig nem akarnak a régi módon élni».

«Fent» válságban vannak az európai intézmények, a legfőbb hatalmak kormányai, melyek a trojka (IMF-EU-EKB) dolgozó és népellenes programjai megvalósítását tűzték ki célul. Súlyosbítja ezt az amerikai imperializmus halmozott nyomása európai versenytársaira. A novemberi európai csúcstalálkozó kudarcba fulladt, nem sikerült megállapodni az EU költségvetéséről – mert egyre kevésbé lehetséges beszélni  Európa «politikai és gazdasági egyesítésről» és az úgynevezett «szociális Európáról». De válságba kerülnek a kormányok is, támogatásuk olvadozik mindenütt.

Szemben a trojka programjainak brutalitásával «lent» a tömegek demonstrálják, hogy nem akarnak a régi módon élni (még ha egyelőre «minden egyes alkalommal beleütköznek saját konzervatív bürokrata apparátusukba» is.) Dolgozói sztrájkok, tömegtüntetések szervezeteikkel együtt, Londontól Párizsig és Berlinig, Athénig, Romániáig, a Cseh Köztársaságig, Szlovéniáig, Moldáviáig. A közelmúlt hatalmas szakszervezeti tüntetései a növekvő munkásellenállást fejezik ki (Európa keleti részében is, a restaurációs bürokraták 20 éves rablóprivatizációja ellenére), meg-megtorpanásra késztetve a hatalmat. Annak ellenére, hogy a sorsukat a bomló tőkés rendszer túléléséhez kötő munkásmozgalmi vezető apparátusok minden lehetséges manővert megpróbálnak, hogy a tömegek haragja ne «csorduljon túl» a megjelölt kereteken. Ezért mennek bele a párbeszédekbe, szociális dialógusokba, különegyezkedésekbe, «történelmi kompromisszumokba».

A válság a szervezetek (szakszervezetek, pártok) minden szintjén jelentkezik, táplálja szétszakadozásukat. De minden országban együtt keresik a munkásmozgalom kűlönböző irányzataihoz tartozó munkásaktivisták az európai munkásosztály segítését azon az úton, hogy mentesüljön a trojka és annak szolgálatában álló kormányok diktatúrája alól (s ehhez a munkásosztály és szervezeteinek függetlensége kérdését vetik fel). Mert «mindnyájunk sorsa szorosan egymáshoz kötődik». A kezdeményezés megfelel annak, hogy a politikai demokrácia visszaszerzéséért indított harccal összekössük. Látnunk kell, semmilyen, a népesség többségének, a munkásosztálynak és a demokráciának megfelelő politika nem lehetséges az Európai Unióval. A trojkával való szakítás mint kiindulópont kell a „versenyképesség-történelmi kompromisszum” konszenzusával való leszámolásához.