A bolíviai forradalom hatvan éve – milyen tanulságokat lehet levonni?

 

 

 

1952 április 9-én Bolívia szemtanúja volt az amerikai kontinens történetének legmélyebb és leginkább proletár forradalmának. Néhány óra leforgása alatt a gyári munkások, a városok lakossága és a felfegyverzett bányászok térdre kényszerítve megalázták a burzsoá államapparátust, fizikailag semmisítették meg az uralkodóosztály hadseregét, amelynek évek kellettek, hogy újraszervezze  magát.

 

Mindamellett azonban ez egy forradalmi ciklus – ami az április 9-i forradalommal kezdődött és 20 évvel később ért véget az 1964-es puccsal és az Ovendo és Bariatos diktatúra létrejöttével. Most, hogy Bolívia egy új forradalmi cikluson megy keresztül, fontos, hogy a munkásosztály és ifjúság haladóbb szellemű aktivistái elmélyedjenek a történelmi leckében azért, hogy soha ne ismételjék meg ezeket a hibákat.

Bolívia a huszadik század elején gazdasági szempontból rendkívül visszamaradott volt,  gazdasága a bányászattól és a mezőgazdaságtól függött. A visszamaradottság és a szegénység Bolíviában (ahol a II. világháború előtt az egy főre jutó jövedelem Haiti után a legalacsonyabb volt az egész kontinensen) paradox módon  az ország ásványkincsekben való gazdagságának az eredménye volt. Vidéken a  földesurak, a gamanolák több százezernyi hektár földet birtokoltak félfeudális poungaje rendszerben művelve. Ezt a rendszert az inka királyságból örökölték, amit a spanyol gyarmatosítók a szükségleteikhez igazítottak. A földbirtokosok 8%-a birtokolta a megművelhető földterületeknek több mint 95%-át. Köztük 615 földtulajdonos több, mint 10 000 hektáros tulajdonnal birtokolta az ország megművelhető földjeinek felét. Parasztok százezrei voltak arra kényszerítve,hogy a gamonolákat szolgálják, az esetek többségében ingyen, miközben 2 millió paraszt tengette életét a pénzgazdaságon kívüli mezőgazdasági önellátásban. A lakosság túlnyomó része benszülött és 80 %-uk nem beszélt semmilyen nyelvet a sajátján kívül (ami miatt minden közéleti tevékenységen kívül rekedtek, mivel az csak spanyol nyelven folyhatott) és 90%-uk írástudatlan. Ugyanakkor Bolívia fejlődésének zavaros és kiegyensúlyozatlan jellege hatalmas tőkés exportáló szektort teremtett. Bányászatot, ami a lakosság 3,2%-t foglalkoztatta, és a GDP 25%-át termelte meg. Három család a a (Hohchild, Patino, Atramoyo) ellenőrizték a bányászat 80%-át, amely az országos export 80%-át jelentette. A második világháború során a  bolíviai ónbányászat 50%-át adta a világ óntermelésének. A ónbárók, akik csak la roscaként híresültek el, a gazdasági, társadalmi és politikai élet minden területét felügyelték szövetségben a gamonálékkal, övék voltak a leglényegesebb bankok, ők adták ki a legfontosabb újságokat, iktattak be vagy mozdítottak el kormányokat, vásároltak meg maguknak politikusokat és elnököket. Az uralkodó osztálynak nem volt érdeke a lakosság életszínvonala javítása által a belföldi piac fejlesztése. A földbirtokosoknak szükségük volt a félfeudális kizsákmányoló rezsim fenntartására vidéken, miközben a bányabárók a világpiacra exportálták termékeiket. Így Bolívia gazdasági struktúrája szélsőséges módon kiélesítette az ellentmondások sorát, amelyet csak a munkások hatalomra jutása tudott volna megoldani egy elnyomott nemzet élén, forradalmi eszközökkel megoldván ezzel a természeti erőforrások problémáját és mezőgazdasági redisztribúciót. A bányákban dolgozó proletariátus, amely a háborús években 53 000 főt  tett ki, a kizsákmányolás  borzalmas körülményei között élt és dolgozott. A bányavidékek általában az ország távoli és elzárt vidékein voltak, és a bányászok teljes függésben voltak a bányáktól lakhatásuk és a bányavállalatok által üzemeltetett élelmiszerboltok miatt (pulperias). Munkakörülmények szélsőséges voltak az elképesztően vizes bányákban (a víz néha derékig elárasztotta őket) és elviselhetetlen volt hőség. A legtöbb bányász szilikózistól szenvedett  és a várható élettartamuk alacsonyabb volt az országos átlagnál, ami ebben az időben éppen csak elérte az ötvenet. Ezek az állapotok megerősítették a szolidaritás kötelékeit és a munkásosztály harciasságát a huszadik század első évtizedeiben. A bányatelepeket általában katonákkal őriztették és a hadsereg nem habozott, ha mészárlásra kellett sort keríteni, hogy fenntartsák a legbrutálisabb kapitalista kizsákmányolást.

 

Az 1932 és 1935 közötti Chaco háború, kiváltképp az uralkodóosztály hanyatlása hozta felszínre a kiélesedett ellentmondásokat  a bolíviai társadalomban. A háború Bolívia és Paraguay között az olajvállalatok érdekei miatt robbant ki (a Standatrd Oil a bolíviai és Shell a paraguay oldalon) valóságos katasztrófa lett Bolíviának. Férfiak tízezreit (250 000 főt a kevesebb mint 3 millió főnyi teljes lakosságból) hajtották otthonuktól kilométerek ezreire, ismeretlen, zord éghajlatú környezetbe, hogy harcoljanak egy országért (a sajátjukért), amiről alig hallottak! Bennszülött parasztok tízezrei számára ezek voltak az első, a helyi közösségükön kívül nyert tapasztalatok. Több bolíviai katona halt meg betegségben, vagy végzett velük Chaco klímája és a tábornokok hozzá nem értése, mint amennyi a golyóktól esett el. A Chaco háború megalázó veresége hozta magával Bolíviában egy teljes generáció öntudatra ébredését az élet minden területén. A Chaco-háborút követő radikalizálódás vezetett az úgynevezett "katonai szocializmus" Toro és Busch kormányaihoz, amelyek az olajipar államosítása ellenére képtelenek voltak megoldani bármilyen tömegeket érintő problémáit. A burzsoá és kispolgári nacionalista kormányzatok, amelyek megpróbáltak szembeszállni az imperialista érdekekkel és a la rosca-val a nemzet nevében, képtelenek voltak következetesen végigvinni  a konfliktust, ami a bádogbárók és gamonóék kisajátításával járt volna, mert így meg lettek volna fosztva támogatói bázisuktól, kiszolgáltatva a forradalmi tömegeknek  Ez a cselekvésképtelenség vezetett  Busch öngyilkosságához 1939 augusztusában.

A Forradalmi Baloldal Pártját (PIR, FBP) 1940-ben alapították a sztálinizálódott Kommunista Internacionálé befolyása alatt. A PIR már 1941-ben magáévá tette a "demokrácia versus fasizmus" politikáját, vagyis a szövetséges kapitalista hatalmak támogatását a második világháborúban, amelyek ekkor a Szovjetunióval egy táborban kerültek. Gyakorlatban ez politikai vonal az FBP-t is ugyanerre az oldalra tolta, sőt, még a kormányzattal való együttműködésbe is, közösen a rosca oligarchiával és az Egyesült Államok nagykövetségével. Ez a bűnös politika – összhangban az argentinai és kubai kommunista pártokkal, hogy csak a két legjellemzőbb példát említsük – aláaknázta a PIR forradalmi eszme által meghódított munkásosztálybeli bázist, nyílt teret hagyva ezzel a Nacionalista Forradalmi Mozgalom (MNR) számára, hogy támogatói bázist nyerjen magának a munkások között.

 

Az 1941-ben alapított NFM klasszikus kispolgári nacionalista párt volt radikális antiimperialista nyelvezettel, szavakban patrióta és még akár "szocialista" is. Legfőbb szlogenje a "Nemzeti Forradalom" volt,  értve ezalatt azt, hogy nemzeti, azaz nem szocialista vagy  proletár. Az NFM zavaros ideológiája miatt, amely  magába foglalta a szélsőjobbos elemeket és az említetteket, a tömegek nyomása alatt kényszerült - extrém módon - a radikális jelszavak használatára. De Bolíviában a forradalmi mozgalmon belül volt egy másik poltikai álláspont is, amely elutasította a "demokratikus imperializmussal" való együttműködést és az elképzelést, hogy a nemzet összes osztálya összefogva oldhatja meg azokat a problémákat, amelyekkel szembesültek. Ez volt az állásfoglalása a Trockista Forradalmi Pártnak (TFP), amely 1935-ben jött létre, de az alapítás utáni első években még többé-kevésbé gyenge volt. Trockij állásfoglalása pedig egyértelmű, amelyet mesterien kifejtett a Permanens Forradalom című könyvében levonva az elméleti következtetéseket az orosz forradalomról:

 

"Azokat az országokat illetően, amelyek megkéstek a burzsoá fejlődésben, különösen a gyarmati és a félgyarmati országok, a permanens forradalom elmélete azt jelenti, hogy a demokrácia és a nemzeti emancipáció elérésének teljes és igazi megoldása csak az elnyomott nemzet, a paraszti tömegek vezetője, a proletariátus diktatúrájával lehet."
 

1946-ban a TFP állásfoglalását elfogadta a Bolíviai Egyesült Bányámunkások Uniója a Pulacayoi Kongresszuson. A Pulacayoi tézisek – korlátai ellenére – lényegében Trockij átmeneti programjának alkalmazása a bolíviai viszonyokra. A Pulacoyo tézisek,  melyeknek legfőbb gondolatai máig érvényesek,  azzal kezdődnek, hogy  Bolíviát mint  kapitalista országot határozza meg, egy olyan világméretű kapitalista rendszer részeként, amelyben még mindig elintézetlenek polgári demokratikus feladatok:

 

"Bolívia egy visszamaradott kapitalista ország: gazdasága ágai különböző fejlettségi szinten állnak, amelyek különböző termelési módokkal léteznek együtt, de a kapitalista termelési mód minőségileg meghatározó. .... Bolívia annak ellenére, hogy egy visszamaradott ország, csak láncszem a világkapitalizmus láncában. Nemzeti sajátosságai a világgazdaság alapvonásainak a kombinációja.”

 

Továbbá a tézisek rámutatnak a proletariátus vezető szerepére a forradalomban: "Ami jellemzi a proletariátust, hogy ez az egyetlen osztály, amelyik elégséges erőt birtokol, hogy ne csak a saját céljait érje el, hanem más osztályokét is. Ez  a hatalmas és sajátos politikai súly a termelési folyamatban betöltött szerepéből származik, nem pedig a számbeli gyengeségéből."

 

Végezetül kifejti, hogy a forradalomat nem lehet megállítani a burzsoá-demokratikus fejlődési fokon: "A proletariátus a visszamaradott országokban arra kényszerül,  hogy a burzsoá demokratikus feladatokért a szocialista követelésekkel egyszerre harcoljon.

Ez a két szakasz – a demokratikus és a szocialista – a harcban nem különül el történelmi korszakokként: egy időben fakadnak egymásból."

 

Nem szabad  alábecsülni a fontosságát annak a ténynek, hogy a a bolíviai munkásosztály kulcságazata már 1946-ben azon az állásponton volt, hogy a demokratikus forradalom függőben lévő feladatait (agrárforradalom és nemzeti függetlenség) csak az oldhatja meg, ha a munkások ragadják meg a hatalmat és, hogy ezek a feladatok elválaszthatatlanul összekapcsolódnak a szocializmusért folyó harccal. Így ezekkel a szereplőkkel el is jutottunk az 1952-es áprilisi forradalomhoz. Az események kiváltó oka abban a próbálkozásban lelhető, hogy az NFM vezetői a hadsereg képviselőivel próbáltak puccsot véghezvinni a katonai rezsim ellen, amely semmissé nyilvánította  az NFM által megnyert 1951-es választásokat. Az összeesküvők  rögtönzése miatt a puccskísérletet megfeneklett, vezetői távozásra kényszerültek. Azonban a zavarodottság ezen pillanataiban a tömegek színre léptek. Az egész országban munkások fegyverezték fel magukat és kezdtek harcolni a hadsereggel. Cochabambában, Oruróban, Potosítban, a munkások fegyvert ragadtak és elindultak La Paz, a főváros felé. Millunii bányászok megszállták pályaudvart, elfoglalták a hadiutánpótlást szállító vonatot és így jutottak el La Pazba. A megérkezésük a fővárosba (pont mint a bányászok bevonulása a 2003-as vörös októberben) eldöntötte a harc végkimenetelét.

A hadsereget teljes mértékben legyőzték, az elfogott foglyokat megalázták és arra kényszerítették, hogy alsóneműjükben vonuljanak keresztül a városközponton. Április 11-én nem volt többé burzsoá hadsereg Bolíviában. Az egyetlen fegyveres erőt az országban az 50 000 és 100 000 közötti létszámú felfegyverzett emberek jelentették, akiket a szakszervezetek milíciákba szerveztek. A valódi hatalom a munkások kezébe került.

Április 15-én az NFM-et vezető Paz Estenssoro visszatért az országba, hogy ő legyen az új elnök. A felfegyverzett munkások masszív tömege üdvrivalgással fogadta és azt kiáltozták, hogy "Államosítsák a bányákat" és "Földreformot". A tömegek számára Paz Estenssoro volt az a személy, aki megadta volna kegyelemdöfést a földesuraknak, az imperialistáknak és a bányatulajdonsoknak. Mindazonáltal semmi sem állt távolabb a szándékaitól. Április 17-én létrejött a Bolíviai Munkás Unió (BMU) a TFP-aktivista Miguel Alandia kezdeményezésével. A forradalmi buzgalomban megszületve a BMU már a kezdetektől fogva elnyerte azokat a jegyeket, amely hasonlóvá tette egy szovjethez (munkástanácshoz), és megvoltak benne a valódi hatalom elemei. Libroro Justo ily módon mutatja be könyvében a bolíviai forradalmat: "a BMU kezdettől fogva (...) az országot irányító és Bolíviában az egyetlen létező hatalmat jelentő miliciákba szervett munkások hiteles képviselőjeként lépett fel. Az elnök Elvtárs a proletariátus és a milíciák virtuális foglya volt, akit a őriztek és felügyeltek a Palcio Quermado-ban".

 

És a leglényegesebb:

 

„Nem volt támogatói bázisa, hogy ellenálljon a munkások bármilyen döntésének, mivel a  legfőbb bázis, amire számíthatott volna, a burzsoá hadsereg, szét lett rombolva április 9 és 11 között 1952-ben, a felfegyverzett proletárok által és csak ez maradt egyetlen hatékony erőként."

 

Rövid idő elteltével a mozgalom átterjedt a parasztságra is, amely megszállta a földbirtokokat és létrehozta saját "szakszervezeteit" (ezek szintén csatlakoztak a BMU-hoz)  és a saját miliciáit. Guelllimo Lora, a TFP egyik történelmi vezetője bemutatja azt, hogyan vették a szakszervezetek kezükbe a hatalmat: "Április 9-re,a legfontosabb szakszervezetek a lényegi problémák kezelését a saját kezükbe vették és a hatóságoknak, ha eddig még nem mozdították el őket, nem volt más választásuk mint az, hogy meghajoljanak az akaratuk előtt.... A tömegek  napi életének irányítóivá válva, törvényhozó és végrehajtó hatalommal ruházták fel magukat (kikényszerítették a döntéseket) és még az igazságszolgáltatáshoz is hozzákezdtek. A szakszervezeti találkozó lett a legfőbb törvény, a legfőbb tekintély."

 

Ugyanez volt igaz vidéken is, sőt néhány esetben még ezen is túltettek Lora elbeszélése szerint:

"A paraszti szakszervezetek, amiket csak azért hívtak szakszervezetnek, mert jobb nevet nem találtak maguknak a forradalmi felfordulásban, a megyékben már a forradalom korai napjaiban is magukon hordozták a tanács alapvető vonásait és egyedüli (törvényhozó, végrehajtó és igazságszolgáltató) hatalomként léptek fel. Felfegyverzett paraszti milíciák egyszerűen kikényszerítették a szakszervezet döntéseinek végrehajtását, szabályozva a még lakosság napi szintű életét is."

 

Egyértelmű, hogy ami itt történt, Bolíviában 1952 áprilisában, kettős hatalom volt: a munkások és parasztok a BMU által koordinált szervezeteiken keresztül és a felfegyverzett milíciákra támaszkodva kezükben tartották a tényleges hatalmat, másrészről a kormányzat "hivatalos" hatalmának nem volt ereje a társadalmon belül. A helyzet nagyon hasonló ahhoz, ami Oroszországban zajlott a februári forradalom után 1917-ben vagy Spanyolországban, miután a munkások legyőzték a fasiszta felkelést 1936 júliusában. Mindkét esetben a munkásoké volt a hatalom (a szovjetek révén Oroszországban és az antifasiszta miliciatanácsok által Spanyolországban), de mindemellett létezett egy hivatalos hatalom (az alkotmányozó hatalom Oroszországban és a republikánus kormány Spanyolországban.) Oroszországban a helyzet a munkások javára oldódott meg kevesebb mint 9 hónap alatt a szovjetek hatalom általi megragadása révén 1917 októberében. Spanyolországban a republikánus kormányzat javára alakult a helyzet, amely fokozatosan nyerte vissza az erejét leszerelve a munkásmiliciákat és leépítve a munkáshatalom minden elemét 1937 májusától, amely a polgárháborúban a fasizmus győzelméhez vezetett.

 

Bolíviában az események hasonló menetben zajlottak, mint a spanyol forradalomban és ez is a munkásmiliciák hadsereg általi leverésével értek véget. Azt, hogy ezt elérje, az NFM kormány ügyes taktikát használt azáltal, hogy késleltette a tömegek legfőbb követeléseinek gyakorlatba átültetését (teljesítését), gyengítette és valódi tartalmuktól megfosztotta azokat, és fokozatosan újratermeltette a burzsoá hadsereget, ami képessé tette, hogy a munkás és paraszt miliciákkal foglalkozzon. Így a BMU mialatt a bányák munkásellenőrzés által történő államosítását követelte, Paz Esetessoro azt megtette. Amikor az államosítást elrendelte 1952 október 31-én, burzsoá államosítás történt, ami a valóságban nagyon kedvező feltételeket szabott a bádogbáróknak, az Egyesült Államokbeli vállalatok irányában kompenzációval és szerződésekkel. A korábbi forradalmi lelkesedés ebben az időben kezdett végetérni.

 

Valami hasonló történt a földreformmal. A vidék radikalizálódása, ahogy láthattuk, némi késéssel ugyan, de magasabb volt a városok és bányák munkásainak radikalizálódásánál. Kimondottan 1953 után a parasztok éltek a lehetőséggel és megszállták a gamanolák földbirtokait. Egy amerikai szerző,  akit Libro Justo idéz a könyvében, így ír:

”A parasztság nem keveredett bele az 1952-es április 22-i forradalomba, de amikor az NMF hatalomra került, levezényelte saját forradalmát. A parasztok megragadták a földbirtokok feletti ellenőrzést és szétosztották maguk között. Hogy elérjék ezt, valódi háborúba kelett fogni a birtokosok ellen.... 1953-ban a Cochobamba nagy völgyeiben, a kecsua indiánok földjén, a régiót teljesen elzárták, mindenkire gyanakodtak, hogy a régi tulajdonosokkal cimborál.”

 

Az agrárreform-törvény 1953 augusztusában (újabb négy hónapos bizottsági vizsgálat után) egyszerűen törvényessé tette, amit a tömegek már végrehajtottak, de szintén minden erőfeszítést megtett, hogy kompenzációt nyújtson a régi tulajdonosoknak és törvényben garantálta minden megmaradt latifundium védelmét. Például (a törvény) nem tekintette latifundiumnak azt a földtulajdont, amelyiken a birtokos befektetett, és 50 000 hektárban rögzítette annak maximális méretét trópikus és szubtrópikus területen.

 

Mégis, ezek az eredmények a földreform terén (a parasztok közvetlen akciói révén) sokkal tartósabbak voltak, mint más területeken és képessé tették az NMF-et, hogy megszilárdítsa támogatói körét a vidéken. Hitelhez, gépekhez és egyéb eszközökhöz jutottak az új kisföldtulajdonosok a kikényszerített agrárreform révén, ugyan egy évtized leforgása múltán arra kényszerültek, hogy eladják és elhgyják a földjeiket. Evvel a földbirtok kevesek kezében történő koncentrálódásának új ciklusát indították el.

 

A folyamat, amely a kiüresítés által megfosztotta a forradalmat valódi tartalmától, attól, amiért a tömegek 1952 áprilisában harcba szálltak, növekevő kiábrándultsághoz, a BMU-val kezdetet vett forradalmi intézmények bürokratizálódáshoz és végül az 1964-es Barrienetos puccshoz vezetett. Mindehhez az NMF-nek felbecsülhetelen segítséget nyújtott Lechin, az BMU és MNF vezetője, az ügyes szakszervezeti bürokrata, aki tudta, mikor kell radikális hangnemet használni beszédeiben, rá tudott hangolódni a tömegek hangulatára/érzéseire.

 

Nem szabad efelejtenünk megemlíteni, hogy milyen szerepet játszott ebben a folyamatban a TFP, az egyetlen poltikai erő, amelynek egyértelmű elképzelései voltak, stratégiája a forradalmat illetően egy olyan visszamaradt országban, mint Bolívia, amely az igazság pillanatában egyezkedő politikába kezdett az NMF vezetésével. A TFP-nek döntő befolyása volt a proletariátusra, a bányászok között kifejezetten, de a BMU vezetésében is. Milyen politikát kellett volna magáévá tennie az 1952 áprilisában nyílt kettős hatalom idején? A bolsevikok politikája Oroszországban képessé tette őket a kettős hatalom munkások javára történő megoldására. A "Minden hatalmat a szovjeteknek" jelszóval megnyerték maguknak a szervezetek többségét párhuzamosan azzal, ahogyan a tömegek ráébredtek: az alkotmányozó kormány nem tudja a legszükségesebbeket sem biztosítani számukra (béke, kenyér és föld). A helyes politika azt lett volna, hogy követeljék a "Minden hatalmat a BMU-nak" jelszót, mint az egyetlen módját a tömegek legégetőbb szükségletei kielégítésére ("bányákat az államnak, földet az indiánoknak"). Sajnos a FTP sosem lépett fel ilyen jelszavakkal és a gyakorlatban baloldali tanácsadója lett a Lechin képviselte NMF baloldalán. Így az 1952-es bolíviai forradalom legnagyobb korlátja a forradalmi vezetés hiánya lett, amellyel konzekvens forradalmi gyakorlatot folytathatott volna. Azok a feladatok, amikkel 1952-ben szembesültek, a mai napig megoldaltanok maradtak. Ezek megoldására a proletariátus tömegszervezeteiben gyökerező erős marxista irányzatot szükséges létrehozni, amely tiszta perspektivával rendelkezik: a kapitalizmus nem képes megoldani a visszamaradottságból fakadó bármilyen problémát, az alulfejlettséget, az imperialista dominanciát, amellyel Bolívia szembesül és csak az oligarchák, kapitalisták, földesurak és imperialista tulajdon munkásosztály általi kisajítása tud utat nyitni.

Eredeti publikáció: Sixty years of the Bolivian revolution – what lessons can be learned?

(fordítás: fiatal forradalmárok)