A «nyugdíjak megmentése»

Valóban a «nyugdíjak megmentéséről» van szó, ahogy a kormányok és a Napi.hu cikke állítja? Egetverő hazugság: ”A legtöbb OECD tagországban reformintézkedéseket hoznak azért, hogy a nyugdíjrendszerek jobban alkalmazkodjanak az elöregedő lakossághoz”…

(http://www.napi.hu/nemzetkozi_gazdasag/elkezdtek_a_nyugdijrendszerek_atalakitasat.591456.html)

 

Az európai tagországokban mindenütt  a «tovább kell dolgozni alacsonyabb nyugdíjért» elv érvényesül. Úgymond a válságból kilábalás érdekében.

Belgiumban úgy kezdődött, hogy megszüntették az ún. nyugdíj-bónuszt. Ennek következtében az, aki 65 éves koráig dolgozik, 83,2 euróval kap kisebb nyugdíjat, az pedig, aki 67 éves koráig, 187,2 euróval kevesebbet (bruttó összeg). A csábítás, hogy tovább maradjunk aktívak, eltűnik. Akik kevesebb szolgálati évvel rendelkeznek (pl. 10 nőből 6) ahhoz, hogy nyugdíjat kapjanak, 67 éves korukig kell dolgozniuk.

Logikusnak tűnhet, ha tovább élünk, tovább is dolgozzunk. Szükséges, mondják, mert különben a nyugdíjat lehetetlen lesz fizetni, ezért gyerekeinkkel, unokáinkkal szemben felelősnek kell mutatkoznunk.  Hazugságok.

Először is, mindig többet termelünk – kevesebb emberrel. Az utóbbi 50 évben a csökkenő munkaidővel  is megnégyszereződött a termelékenység.

A szolgálati évek is csökkennek, hiszen a munkaerőpiacra belépés ideje későbbre tolódott. A produktivitás teszi lehetővé, hogy a fiatalok tovább tanulhassanak és korábban hagyhassuk abba a munkavégzést.

A magasabb produktivitás  - a belga pl. régóta a legmagasabbak közé tartozik – párban kellene járjon az alacsonyabb nyugdíjkorhatárral. S ha ma egy nyugdíjasra négy dolgozó jut, a következő húsz évben mindössze egy-két aktív dolgozó is el tud tartani egy nyugdíjast.

A munka produktivitása a gépeknek köszönhetően állandóan emelkedik. Teljességgel lehetséges az, hogy napi 6 órát dolgozzunk, méghozzá sokkal többen, és akkor menjünk nyugdíjba is, amikor még nem vagyunk a padlón. Négyből három 54 éves személynek már olyan betegsége van, amely akadályozza a munkavégzésben és három 60 évesből egy olyan súlyos egészségi gondokkal küzd, hogy egyáltalán nem képes dolgozni.  

A nyugdíjakhoz köthető költségvetési kiadások a tagállamok többségénél a hazai össztermék (GDP) 9,5 százalékáról 11,7 százalékra nőnek 2017-ig az OECD jelentése szerint. Ez a borzalmas összeg, amit “képtelenség” kifizetni, eltörpül a tőkének adott adókedvezmények mellett. Tanulmányok szerint 2060-ban a nyugdíjra szánt összeg Begiumban eléri a GDP 14,7%-át.  Franciaországban és Ausztriában viszont már ma is ennyi. Magyarországon 2014 januárjában összesen 2,8 millióan kaptak valamiféle nyugdíjszerű ellátást. Az érintettek száma az egy évvel korábbihoz képet 2,4 százalékkal csökkent, a kapott átlagos összeg 2,9 százalékkal, 103,4 ezer forintra nőtt…

A társadalombiztosítás teljes kifizetése 2040-ig növekedni fog, amikor pedig a baby-boom-generáció eltűnik, újból csökken majd. De az éves 0,1-0,5 %-os emelkedés tökéletesen tartható! Hiszen ez csak töredéke a GDP emelkedésének…

Nincs is gond a nyugdíjunk finanszírozásával? Hogyne volna, de nem azért, mert azt nem lehetséges megtermelni, hanem azért, mert annak bevételei csökkennek. A munkavállalói befizetések kevésbé, elsősorban a munkáltatói befizetések. Magyarországon 1992-ben a béren felül 44 plusz 5%-ot fizetett a munkáltató, 2010-ben pedig már csak 27%-ot (szociális hozzájárulási adó néven).

A nyugdíjfinanszírozást nem annyira a kiadás növekedése teszi nyomás alá, mint a bevételek csökkenése. A bérbefagyasztással a vállalatok haszna nő, kevesebb adót fizetnek, azonban az állami bevételek nem csak emiatt csökkennek, hanem a magánszemélyek bevétele, ezzel nyugdíjjáruléka is kisebb.

A társadalmi hozzájárulások mértéke – indirekt jöveledelmünk – minden évben kisebb, mivel számos olyan bérformát vezettek be, amelyek után nem, vagy nagyon kevés társadalmi terhet fizetnek.

A magánnyugdíj-alapok. Öngondoskodj, öngondoskodj, öngondoskodj! – szajkózták a nyugdíjpénztárak, de ez csak a középosztálynak szóló propaganda. Először is, csak az tud öngondoskodni, akinek jelentős bevétele van. A magyar bérekből lehet hosszú távon takarékoskodni? (számítások szerint a mai 40-50-eseknek átlagosan havi 40 ezer forintot kellene félretenniük időskorukra). Nem magánkasszák kellenek,  amelyek maguk is a profitszerzésen spekuláción alapulnak (s bármikor «elúszhatnak», csődbe mehetnek), hanem a szolidaritás elvén alapuló, tiszta, világos, kiszámítható rendszer.

Pogátsa Zoltán közgazdász, a Nyugat-magyarországi Egyetem docense: «Az emelkedés, a nemzeti termék növekedési üteme, ami lehetővé tenné a bérek és a foglalkoztatottság növekedését is, csupán öt negyedéve tart. A baj az, hogy az elmúlt 25 évben nem sikerült elérni a legfejlettebb országok növekedési átlagát sem, ami azt jelenti, hogy Magyarország még az idei jó eredményével együtt is a leszakadó országok közé tartozik. Ráadásul a termelékenység, amely a növekedést lenne hivatott megalapozni, sem nőtt Magyarországon 2006 óta. Azt, hogy milyen sok múlik ezen, egy számítással érzékeltetném: ha csak negyedével meg tudnánk emelni a termelékenységet, akkor a bérek több mint a duplájára, a mostani óránkénti 7 euróról 16 euróra nőnének.»

Van Langendonck, a leuweni egyetem társadalombiztosítási specialistája: "Az utóbbi 25 év alatt a legtöbb ország a «vállalati és munkaerőpiaci versenyképesség javítása» érdekében csökkentette a társadalmi terheket".  Azzal az indokkal, hogy növelik a munkahelyeket, és a munkanélküli rátát mérsékelik. A munkahelyek száma persze ennek ellenére csökken, a munkanélküliség emelkedik.

Ha a munkáltatók társadalmi befizetése csökken, az államnak kell pótolni a kiesést. A bankok megmentése, a neoliberális pénzügyi politika (a tőke, a spekuláció egyre kisebb adót fizet), a közszolgáltatások tönkretétele teszi nyomás alá ezt a mechanizmust, ezért keresik az «alternatív» megoldást: az emberek dolgozzanak tovább és kevesebb nyugdíjért.

Pedig ha tovább dolgozunk, annak igencsak negatív a hatása a fiatalok munkanélküliségére. Svédország példája mutatja, amióta a nyugdíjkorhatárt (a születéskor várható életkor növekedésével magyarázva 2000 júniusában) megemelték,  a fiatalkori munkanélküliség 10-ről 24 %-ra emelkedett (Eurostat). Ugyanezt a jelenséget tapasztaljuk a dán, francia és ír nyugdíjreformokkal kapcsolatban. Ki lehet mondani, hogy abszurd, ha a nagyapa beledöglik a munkába, az unoka pedig a munkanélküliségbe.

A szociális logika nem ezt diktálná, hanem az, hogy az idősebb, «elhasznált» dolgozók helyet adjanak a fiataloknak. Ennek lenne pénzügyi haszna is, a nyugdíjasok számának emelkedését kompenzálná a betegség miatt távollevők és munkanélküliek számának csökkenése.

A tőke persze nem akarja a munkaproduktivitás emelkedését szabad idővé konvertálni. Pedig a harc gyermekmunka megszüntetéséért, a 40 órás munkahét eléréséért, a fizetett szabadság bevezetéséért – ugyanez a kategória. Miért csak a tőke húzna hasznot a munkás produktivitásának emelkedéséből? Ma ismét meg kell küzdenünk a nyugdíj jogáért.

Hogyan lehet, hogy mégis minden ország ezt a politikát követi?  A fejétôl büdösödik a hal. A nemzetközi pénzügyi tôke, annak intézményei, az Európai Unió kényszeríti ki mindenféle eszközzel. Kormányaink - konzervatívok és “szocialisták” - pedig végrehajtják.

Rajtunk múlik, hogy produktivitásunk növekedését a profitnövelésre áldozzuk-e, vagy pedig a munkában töltött nehéz évek után egy kis szabad időre. Semmi nem akadályoz meg bennnünket, hogy ne ragaszkodjunk érdekeinkhez. A nyugdíj nem jótékonykodás, azt a munkásosztály társadalmi harcokkal vívta ki, történelmi valóság.