Franciaország, bonapartizmus

A francia POID nyilatkozata (részlet)

«A POID (Független Demokratikus Munkáspárt) az V. köztársaság antidemokratikus intézményei ellen foglal állást, mivel azok bonapartista szellemben fogantak. A POID a szuverén alkotmányozó nemzetgyűlésért harcol, amelyet konkrét, a népnek felelősséggel tartozó mandátumok alapján választunk. Ebben a nemzetgyűlésben a választható és visszahívható népi küldöttek határozzák meg az autentikus demokrácia társadalmi tartalmát és a politikai formáját».

1799-ben, 5 évvel a Thermidor és Robespierre eltűnése után a forradalomban gyökerező polgári (tőkés) köztársaság mély válságba esett. A Direktórium, a cenzusos választáson alapuló parlamentáris rezsim, melyet a jól menő állampolgárok élvezhettek, nem tudott ellenállni sem a királypárti ellenzéknek, sem véget vetni az egyre rosszabb körülmények között élő népi tömegek mozgolódásának. A fenyegető veszéllyel szemben a burzsoázia egy csoportja olyan szablyát keresett, amely képes osztálydominanciáját megvédeni. Bonaparte tábornok személyében és a Brumaire 18-államcsínyben (1799 nov. 9.) meg is találta. Megragadja a hatalmat, véget vet a Direktóriumnak, a Konzulsággal helyettesíti, azzal az önkényrendszerrel, amely minden hatalmat egy kézbe koncentrál és rövidesen katonai diktatúrába torkollik. Az ellenzékre szájkosarat rak, a szabadságjogokat megszünteti, de az új rezsim őrzi és megerősíti a burzsoázia gazdasági és társadalmi dominanciáját ugyanakkor a parasztságra támaszkodva. Az új, csak férfiak általános választásával létrehozott parlamentáris szervek fennmaradnak, de csak Bonaparte első konzul döntéseinek végrehajtói. Bonapartét 1804-ben császárrá koronázzák egy számára túlnyomó többséget biztosító népszavazás kimenetelében. I. Napóleon 1814-ig uralkodik.

I. Napóleontól a III-ig

Unokaöccse, Louis-Napoléon Bonaparte szintén azért, hogy véget vessen a II. Köztársaságot átszelő, az 1848-as forradalom képviselte politikai válságnak, 1851, dec. 2-án államcsínyt hajt végre. A Köztársaság elnökének megválasztva, a végrehajtó hatalommal a kezében a Nemzetgyűlést feloszlatja, a rendőrséggel, katonasággal a képviselőket elfogatja és a felkelési kísérleteket megtoroltatja. Az államcsínyt rögtön népszavazással hagyatja jóvá. A következő évben a Második Birodalom létrehozása következik. Osztályokfölöttiségét hirdetve, az uralkodó osztályhoz képest valódi autonómiát élvezve az új rezsim a burzsoá rendet garantálja, a polgári (tőkés) fejlődést favorizálja. Kifejleszti azt is, ami később a bonapartizmus állandója lesz: törekvés arra, hogy az ebben az időben megjelenő munkásszervezeteket az államba integrálja, ellenőrizze - a munkásélet körülményeit javítandó demagóg hivatkozással.

A bonapartizmust úgy lehet jellemezni, mint egy «gondviselésszerű», népi hátterű, erőszakszervezetekre támaszkodó ember gyakorolta erős hatalmat, amelyhez a burzsoázia kénytelen folyamodni, hogy a politikai válságnak vége szakadjon abban az időszakban, amelyben az osztályantagonizmusok különösen kiéleződnek.

Mégis, a kapitalizmus fellendülése idején a bonapartizmushoz fordulás – kivételes. A burzsoá állam klasszikus, normális formája a parlamenti demokrácián nyugszik és eleinte cenzuson alapuló választásokon. Az általános választásokat már a munkásosztály érte el csakúgy, mint specifikus érdekeit védő független szakszervezetek létrehozásának jogát. De az imperializmus szakaszába lépéssel, a kapitalizmus ellentmondásainak elmélyülésével, az osztályharc intenzívebbé válásával és a burzsoázia azon szükségével, hogy a munkásjogokat megsemmisítse, következésképpen a szakszervezeteket integrálja az államba, a tőkés osztály egyre gyakrabban fordul a bonapartizmus különféle formáihoz. 

De Gaulle-tól Macronig

Napjainkban a tőkés államok többsége, még azok is, amelyek a parlamentáris demokráciát hirdetik, magukba foglalják ennek a bonapartizmusnak az elemeit, mások pedig intézményeik alapelvévé teszik. Ez a helyzet 1958 óta Franciaországban.

A francia burzsoázia szembetalálta magát a IV. Köztársaság tehetetlenségével az algériai nép gyarmatellenes felszabadítási harca idején. De Gaulle tábornok ­ a tőkés osztály legjelentősebb része és a munkásszervezetek vezetésének cinkossága mellett megalapította az V. Köztársaságot, a teljes mértékben bonapartista rezsimet, amelyben az összes fontos döntés a köztársasági elnök kezében összpontosul. Támasza a megerősített állami apparátus, a végrehajtó hatalom parlamenti befolyása (parancsok, a 49-3-as cikkely szükség szerinti teljes hatalommal felruházó alkalmazása…). De a gaullizmusnak nem sikerült nagy célja megvalósítása, a munkásszakszervezetek beintegrálása (1963-as nagy bányászsztrájk, 1969-es népszavazási «nem» győzelme). Ez a kudarc az eredeti oka az V. Köztársaság állandósult válságának, jelenlegi széthullásának.

Ma Macron élvezi a gaullista alkotmány adta teljes hatalmat, hogy befejezhesse amit elődei nem tudtak, nevezetesen a munkatörvénykönyv szétrobbantását és a társadalombiztosítás tönkretételét.

De lehet-e legitim a választók 15%-a támogatta bonapartista elnök?