A NATO születésnapjára

A NATO, az USA hadiipari komplexumának meghosszabbított karja egyfolytában terjeszkedik. Megalakításakor kijelölt célja, a Szovjetunió „fenyegetésének elhárítása”, 20 éve nem létezik, de a NATO életben van és fejlődik nagyon pontosan körülhatárolható gazdasági érdekek mentén, a paranoiához közeli hivatalos szellemben a „fenyegetést” reménytelen buzgalommal keresve. 60. születésnapját ünnepli áprilisban a francia Strasbourgban és német Kehlben. Az egyre népszerűtlenebb Sarkozy kivételes ajándékot szán, Franciaország visszatérését a NATO «integrált parancsnokságba», hányingertkeltő missziójába. Mintha lenne bármi jelentősége is! De Gaulle 1966-os felismerése nem változott, ezért hagyta el: az USA ellenőrzi és befolyásolja totálisan a NATO tevékenységét.
A francia lépés kevésbé tettenérhető, de objektivebb oka az Unió nemrégi kiterjesztése. A keleti szatellitországok elnyelése megváltoztatta az egyensúlyt. Az alapító tagországok befolyása csökkent, Francia- és Németország, Belgium visszautasította az iraki háborúban való részvételt, Donald Rumsfeld «új Európát» hirdetett, az USA, Nagy-Britannia követését – és az új keleti szatellitországok hűségesen követik is politikailag és emocionálisan. Lengyelország és a balti államaok vezetői a NATO-n keresztül amerikai «védelmet» akarnak és punktum. Francia terveket nem fogadnának el egy NATO-tól és az amerikaiktól független európai védelemről. Franciaországnak megvan a saját hadiipara, törpe ugyan az USA-éhoz képest, de Európában a legnagyobb. Az egész komplexumnak szüksége lenne exportpiacra, a lehetséges piac pedig a független európai védelem lett volna. Az integrált parancsnokságba visszajutás felkeltheti a reményeket a francia hadiipari termékek eladására. Hiú remény, az USA féltékenyen őrzi NATO-pozicióját saját ipara javára, a franciáknak nem lesz sok befolyásuk ebben. Európában az USA uralkodik.
A legrosszabb politikai effektus, hogy a «Nyugat» - az EU és az USA – elbarikádozza magát a világ elől egy katonai szövetséggel. Az eddigi francia távoltartás ugyanis nagy szolgálatot tett, azt az illúziót adta, hogy lehetséges a függetlenség és valaki mégis meghallhatja azt, amit a világ más táján mondanak. Ennek is vége, a sorok összehúzása, amit a NATO-hívek a „biztonság javításaként” üdvözölnek, megnyomja a riasztócsengőt a világban. A birodalom tömörül, hogy a törvényt ő csinálja a Földön. Persze ezt tagadja, csak „szabályozni” akarja.
A Nyugat tartja ellenőrzése alatt a világ pénzügyi intézményeit, az IMF-et, a Világbankot, a NATO pedig ezek dominációjának megvalósítására szolgáló fegyveres ágazat. Akkor, mikor a Nyugat által kézben tartott kapitalista pénzügyi rendszer az egész világgazdaságot összeomlásba rántja.
A NATO mesterkedései, hogy Orszországot katonai bázisokkal és ellenséges szomszédokkal vetesse körül, oda vezettek, hogy Oroszország és Kína növelik védelmi kooperációjukat. A hidegháborúnál jóval veszedelmesebb háborús lehetőséget hordozva magában. A NATO nem tanul abból, hogy ellenségkeresése ellenségeket kreál. A terrorizmus elleni harc a terrorizmust táplálja. Az Oroszországot körülvevő ”védelmi pajzs” orosz ellenséget kreál. A NATO saját védelmi stratégiája igazolására maga keresi a fenyegetést. Ráveti magát az olyan problémákra, melyet a Nyugat maga hozott létre: a világgazdasági válság, a klímaváltozások okozta gondok, az energia felhasználása, az informatikai kalózok, stb. – ezeket mint „új” fenyegetéseket kezeli a NATO-központ és fegyverkezést követel.
A világ, nagyon úgy tűnik, nyugtalan peródusba fog lépni. A NATO arra készül, hogy ezzel a veszéllyel szembenézzen fegyvert használva a fékevesztett lakosság ellen. Ápr. 3-4-én Strasbourg és Kehl városa erődítménnyé változik. A lakosoknak otthonukban kell maradni vagy badge-dzsal rendelkezni a kilépéshez. A kulmináns mozzanat a tízperces fényképezkedés lesz, ahogy az Európa-hídon a német és francia kormányfő egymás kezét rázogatja, mintha most kötnének békét először.
A NATO úgy viselkedik, mintha óriási veszély fenyegetné Európa népeit. Pedig a legnagyobb, ami fenyegetheti, az maga a NATO.
(Diana Johnstone, CounterPunch, 2009. márc. 17.)