Kiemelések és kiegészítések Róna Péter: Átverés c. cikkéhez

(Vasárnapi Hírek 2010. június 13.)

„Dörzsölhetik a szemüket az SzDSz volt vezetői. Miután neo-liberális gazdaságpolitikájuk a magyar társadalom maradéktalan elutasításával találkozott, a totális vereség rémálmából arra ébrednek, hogy éppen az a párt tűzi zászlajára éppen azt a gazdaságpolitikát, amelyik megsemmisítette őket, amely miatt megsemmisültek. De hát rosszul csinálták. Lehet ebben az országban a szegényeket még szegényebbé, a gazdagokat még gazdagabbá tenni, lehet itt a nagytőke javadalmazását tovább fokozni, de az önzés mellé – és ez az, amit Kókáék nem értettek – kell egy kupica adómentes kisüsti.
Legalább legyen kéznél a fájdalomcsillapító házi párlat, amikor a szerencsétlenek, akik bíztak és hittek a Vezérben, ráébrednek, hogy megint be lettek csapva. Nem kell választást nyerni, még a Parlamentbe se kell bejutni, mert az ország házában a mindenkori harácsolóknak megvan a mindenkori többsége, akiknek mindig sikerül megvezetni az Istenadta népet.
A kormány szerint, - mint annak elődje (Bajnai), és annak elődje (Gyurcsány), és annak elődje (Meggyessy), továbbá annak elődje, (az első Orbán kormány),- a fő cél a foglalkoztatás növelése. Most is ezt mondja a Miniszterelnök, de a bejelentett intézkedések munkahelyek beszüntetéséhez vezetnek, éppúgy, ahogy Gyurcsány Ferenc konvergencia programja és Bajnai Gordon megszorításai (amelyek szintén darabonként mintegy 400 milliárd forintot lapátoltak át a szegények zsebéből a gazdagok bankszámlájára). Miért foglalkoztatás ellenes a Miniszterelnök csomagja?
A foglalkoztatás akkor nő, ha van (i) kereslet és (ii) beruházás. Persze kell hadra fogható munkaerő, infrastruktúra, stb., de kereslet és beruházás hiányában még a legjobb munkaerő, még a legjobb infrastruktúra is parlagon marad. Kereslet pedig akkor van, ha van kereset. És itt ugrik a majom a vízbe. A közgazdaságtan alaptétele szerint ugyanis ahogy az egyén jövedelme nő, úgy csökken annak a fogyasztásra fordított hányada. A szerény keresettel rendelkezők minden pénzüket elköltik maguk és családjuk fenntartására, míg a jobban keresők a mindennapi szükségleteik kielégítése után fennmaradt bevételüket vagy luxus cikkekre fordítják, - ami jellegzetesen importáru - vagy megtakarítják, azaz befektetik, vagy itt, vagy mondjuk Cipruson. Ha a nemzet összjövedelméből több jut a felső rétegeknek és kevesebb a többieknek, a nemzeti jövedelem kisebb hányadából áll össze a fizetőképes kereslet. Ha tehát a szegényebbektől elvonunk 16%-ot, értelemszerű, hogy 16%-al csökkentjük a keresletüket, miközben a gazdagoknak átlapátolt 16% így vagy úgy jobbára kimegy az országból, tehát nem csak nem pezsdíti a hazai termelést, a hazai munkahelyteremtést, hanem rontja a külkereskedelmi mérleget, növeli az ország eladósodását. Persze a jómódúak megtakarítása serkentené a beruházást, ha az itthon maradna, és egy része itthon is marad. De közel sem annyi, mint amennyit a csomag elvesz a minimálbérért dolgozóktól. A már így is vérszegény belföldi kereslet további csökkentése pedig azt jelenti, hogy hiába a megtakarítás, fizetőképes kereslet hiányában nincs mibe beruházni, a pénz kivándorol. A nemzetgazdaság kapacitásainak mintegy 7%-a már most is, a fizetőképes kereslet hiányában, kihasználatlan.
Beruházás akkor ésszerű, ha a ráfordítás megtérül, kiemelten, ha a munka és a hitel költsége lehetővé teszi a beruházás jövedelmező működtetését. Orbán Viktor vállalatokra vonatkozó adóterve – miszerint a társasági adót 10%-ra csökkentené mindazon vállalatoknál, amelyek adózás előtti nyeresége nem haladja meg az 500 millió forintot – nem csökkenti sem a bér se pedig a hitel költségét. Az általa kijelölt csoport kétharmada veszteséges,- éppen azért, mert bér- és hitelköltségeik kitermelhetetlenek, - tehát rajtuk nem segít az alacsonyabb társasági adó. Az hátralevő harmad háromnegyede pedig nem magyar, hanem külföldi tulajdonban van. A terv tehát a külföldi tőkét hivatott javadalmazni, a helyett, hogy a magyar vállalkozások jövedelmezőségét segítené a járulékok és a kamatköltségek csökkentésével. Persze lehet azt hinni, mint ahogy Orbán úr elődje, Bajnai Gordon hitte, hogy a kilábalás a külföldi tőke sikeres idecsalogatásától függ. De az állítás, miszerint a társasági adó leszállítása a magyar kkv-k érdekében történik egyszerűen valótlan.
Mindezt csak tetőzi a bankokra kivetett sarc gondolata. A Bajnai kormány által törvénybe iktatott banki magatartási kódex ugyanis szó szerint felhatalmazza a bankokat arra, hogy bármiféle adóemelés költségeit teljes mértékben ügyfeleikre hárítsák. Jelenleg a magyar kkv-k több mint kétszer annyi kamatot fizetnek devizahiteleikért és kb. két és félszer annyit a forint hitelekért, mint a csehek azonos deviza- illetve cseh korona hiteleikért. Ha a bankok élnek ezzel a törvény által garantált lehetőséggel, - és miért ne élnének vele - a magyar kkv-k hitelköltsége a versenytársak - tehát a csehek, a lengyelek, a szlovákok vagy a szlovének - költségeinek több mint a négyszeresére emelkedik. A jómódúaknak adott adókedvezmény fedezete tehát a drágább hitelben a magasabb banki díjakban és a megemelt havi törlesztésekben fog megjelenni.
De a rombolásnak még itt sincs vége. Állítólag az alacsony jövedelműek fizetéséből elvett 16%-ot az Orbán kormány a minimálbér megemelésével fogja kiegyenlíteni. Az első Orbán kormány a minimálbér megemelésével előidézte a magyar könnyűipar halálát. Ha most megint ezt teszi, véget vet szinte minden ágazat versenyképességének, beindít egy újabb inflációs hullámot és a Nemzeti Bankot az alapkamat emelésére kényszeríti.
Összességében tehát Orbán úr a nemzetgazdaság talpra állításának lehetőségét, a foglalkoztatás bővítését és a méltányosabb társadalom megteremtését a kereslet csökkentésében, a beruházások és a bérek költségének növelésében, tehát a foglalkoztatás visszafogásában, a szegények fokozott leszakadásában, továbbá a külföldi tőke még hangsúlyosabb kedvezményezésében és a gazdagok gazdagításában látja. De ha még maradt volna valaki, aki Orbán úr tényleges szándékát nem fogta fel, az örökösödési illeték teljes eltörlése minden kételyt eloszlat. Az MDF tavaly kiharcolta az örökölt vagyon első 20 millió forintjának adómentesítését. Ez egy méltányos és jogos segítség volt a vidéki házak, szőlők, a panellakások és ingóságok, a szerényebb vagyonok örökléséhez egy olyan társadalmi réteg számára, amely az illetéket csak a hagyaték egy részének eladásával, vagy kölcsönből volt képes fedezni. De a gazdagok teljes vagyonuk mentesítését követelték – Orbán Viktor pedig melléjük állt.
Van aki még reméli, hogy a fentiekben foglaltakat a részletek kidolgozásával ki lehet javítani, a kapkodásból fakadó átgondolatlan tételeket helyre lehet hozni. Tévednek. A csomag Orbán Viktor jövőképének hű megvalósítása. Ő megértette, hogy mi, magyarok irigyek és önzők vagyunk, hogy valójában nem akarunk egymáson segíteni, mert nem tudjuk elviselni a másik boldogulását. A sikeres politika tehát az önzésre épül. Ne törődjünk a szegényekkel, a lúzerokkal, egyrészt, mert belőlük már úgy sem lesz semmi, másrészt, mert a baloldal halálával ők már nem jelentenek politikai tényezőt. Foglalkozzon velük a JOBBIK, hogy aztán a szélsőjobbhoz menekülő lumpenek kiszorítása még a nemzetközi jóváhagyást is elnyerje, hogy az így létrehozott mumushoz képest Orbánék a demokrácia védőbástyájának látszhassanak. Tervének lényege tehát azonos az SzDSz és a Reformszövetség elképzeléseivel. Nem véletlen az a sietség amivel többek között Futó Péter, Parragh László, Patai Mihály és maga Kóka János üdvözölte, az utóbbi szavaival élve, „az elmúlt húsz év legbátrabb” gazdaságpolitikáját. Orbán azt is megértette, - ez politikai zsenialitásának lényege - hogy az önzésre épített politika sikeréhez szükséges máz nem az SzDSz olykor már nemzetellenes európaiskodása, hanem az ő kisüstivel ízesített hazafiaskodó giccse. Maga mögé állítja a sikeres rétegeket a számukra kedvező adópolitikával, ellátja őket az önzésük kendőzéséhez szükséges hazafias szólásgyűjteménnyel, a többieket pedig a rendőrökre és a megnövelt börtönkapacitásra bízza.
Jól számol ez a kétségtelenül tehetséges politikus? Valószínűleg nem. Ha nem sikerül legfeljebb másfél éven belül a gazdaságot beindítani, Magyarországot legalább arra a pályára visszatenni ahol most a csehek és a lengyelek haladnak, semmilyen öntet sem fogja törekvését elfogadhatóvá tenni. Márpedig a huszonkilenc pont rossz irányba mutat, Orbán tervének szöges ellenkezőjére lenne szükség. Legalább ötkulcsos progresszív személyi jövedelemadóra, nem alacsonyabb, hanem magasabb társasági adóra, jóval alacsonyabb járulékokra, és jóval olcsóbb hitelre, amit a bankok ok nélkül nem mondhatnak fel az egyik napról a másikra. Nem a szegények zsebéből kellene átlapátolni 400 milliárd forintot a gazdagokéba, hanem fordítva, a munkát végző szegények helyzetét kellene 400 milliárddal javítani. A luxusadót nem eltörölni, hanem emelni kellene, az off-shore cégekbe kicsempészett vagyont alaposan meg kellene adóztatni, esetekben el kellene kobozni és a magán nyugdíjpénztárakat, vagy legalább azok kezelését vissza kellene helyezni az állami szférába. Ha mindezt megtennénk, lenne kereslet, beruházás, munkahely és működőképes magyar kkv szektor. De hát úgy látszik, hogy nem erre szavaztunk.”

Eddig a közgazdász cikke. Jó írás.
Csakhogy: ahogyan nem az elődkormányok, úgy szintén nem a Fidesz saját kútfőjéből ered a konvergencia-program, a megszorítások, s a munkahelyek megszüntetésének politikája. Ez az Európai Unió politikája, az IMF-é, a nemzetközi tőkéé (elsősorban amerikaié). Ezek az intézkedések minden EU-s vagy csak érdekövezetébe tartozó orszàgban úgy hasonlítanak egymásra mint a tojások, ha nem is ugyanúgy nevezik őket; ezek a Maastrichti, a Lisszaboni szerződések „nemzeti lebontása” termékei!
A bankok, a spekulációs alapok, a finánctőke, a nagytőke követeli és kapja az államháztartásból a milliárdokat. Görögországot, Portugáliát és Spanyolországot csődbe vitték, de Romániától Írországig mindenhol ugyanezt látjuk: az állami költségvetés drasztikus csökkentését, a tőketerhek további enyhítését, mindannak privatizálását, ami csak lehetséges, az összes szociális vívmányt romba döntését, ezzel dolgozók tízmilliói életének tönkretételét. Az érdekszervezeteket korporatista integrációba csalják, a kormányok szövetségébe, a «szociális partnerségbe», hogy leszereljék és gyengítsék a munkásmozgalmat, az egyetlen lehetséges ellenerőt. Semmi különbség nincs az egymást váltó politikai vezetés politikájában, miért is lenne?
A hű szolgák végrehajtanak csak.