Mi a trockizmus? IV. rész

(A IV. Internacionálé francia szekciójának képzési anyaga, 4. rész)

A pablizmus, a likvidátor és revizonista irányzat

Mit értünk pablizmus alatt?
E revizionista áramlat számára a történelem többé nem az ellentétes osztályok, a burzsoázia és a proletariátus harcának története, hanem a «táboroké»: a «sztálinista tábor» az «imperialista tábor» ellen. A Nemzetközi Titkárság vezetése alatti győztes forradalom hiányával szembenézve Pablo-Mendel a «tömegeket» jelölték meg felelősként. Számukra a tömegek túl alacsony öntudatuk miatt nem láthatják a IV. Internacionáléban a vezető világpártot és «spontán módon sztálinisták»! A tömegek és a vezetése közötti kapcsolat meg nem értése oda vezette őket, hogy a tömegeket a nemzetközi sztálinista apparátusokkal azonosították.
Ez a marxizmus revíziója, a sztálinizmus definíciójáé, melyet Trockij ellenforradalmiként mutatott ki, melyet csalárd módon továbbra is magukénak vallanak. A munkásmozgalom képviseletével megbízandó pablista irányzat, miután a sztálinista bürokráciára bízta az 1950-es években a szocialista forradalom megvalósítását, a világ helyzetéhez adaptálódva különféle formákban állandóan a sztálinizmust ajánlja. Ennek a revíziós nézetnek alapvető politikai tartalma van: a forradalmi folyamatokban a proletariátus hegemóniájáról való lemondás, mintha nem a munkásosztály lenne az egyetlen forradalmi osztály. Ez alapfontosságú kérdés a pablista irányzat megértéséhez egészen napjainkig, nevezetesen a Szovjetunió megszünése óta.
Ennek az irányzatnak teljes története nélkül idézzük néhány szakaszát. A „sztálini világ” és a „kapitalista világ” közötti ellentét után Sztálin halálakor az új szovjet vezetés az imperializmussal új viszonyt vezetett be (a „nyugalom” korszakát), mely jelezte, hogy ezentúl gazdasági területre korlátozódik a verseny.
„A Szovjetunió 15 év alatt meghaladja az USA-t”, jelentette be Hruscsov. Mandel, a pablista SI teoretikusa és a sztálinizmus „baloldali kritikusa” számára, ez csak 25 év múlva következhet be! Az SI az USA elleni „szovjet blokkról” beszél.
A nemzeti harccal – nevezetesen Algériában és Kubában – a pablista SI a „gyarmati forradalomban” látja a proletárforradalom új pótlását, mert szerinte az imperialista országok az „újkapitalizmus” által ajándékozott „vívmányokkal” megtömött munkássága elpolgáriasodott (az újkapitalizmus alatt a „dicsőséges harminc évet” értette, az 1950-60-70-es éveket, mely szerinte a termelőerők fejlődésének új fázisát jelentették), csak a gyarmati tömegek akciója tudna a forradalmi cselekvés alapjául szolgálni. Így a 60-70-es években Che Guevara kalandja után az SU (Egyesített Titkárság) teljes erővel gerillaharcba vetette magát, nevezetesen Latin-Amerikában (Franciaországban és Európában csak a rendőrséggel és fasisztákkal való „küzdelemre” korlátozódik). Az irány azt jelentette, hogy néhány fegyveres, vidéken rejtőző csoport körbevett egy várost és megtámadta a katonaságot, hátat fordítva Argentína, Bolívia vagy Brazília munkásságának, melyek viszont titkos szervezetekkel az osztályharc területén keresték az amerikabarát diktatúrákkal való szembenállást. Ugyanez a szempont – hátatfordítás az osztályakciónak – vezeti a pablistákat 1968 után „új forradalmi élcsapat” megtalálásához a diákok között. Krivine-Mandel szerint arról volt szó, hogy a periférián keresztül ”megkerülve a centrumot” (a munkásosztályt) ez az új élcsapat „ösztökélje” a „reformistának” minősített munkásosztályt.
Ez az ötlet, miszerint a proletariátus nem forradalmi osztály (hanem spontánul „sztálinista”, „aztán reformista”), a pablizmus politikáján végighúzódó vörös vonal. Ezen a vonalon az 1970-es években az LCR és a SU újból elfordul a PCF, PS és a burzsoázia radikális pártja által létrehozott Baloldali Unió létrehozása elől. Az SU vezetői nem fogadják el, hogy ez a szövetség olyan, mint egy népfront, vagyis a munkáspártok a burzsoáziával együtt leszerelik az osztályellentéteket és az V. Köztársaság (a kapit. Franciao.) rendszerét őrzik. Ellenkezőleg, a Baloldali Unióban „reformista”választói blokkot látnak, mely ugyan nem megy el elég messzire, de csak nyomást alá kell helyezni és radikalizálni. Pontosan ugyanaz, amit 1936-ban Trockij vetett a a „küzdő népfront” híveinek centrista csoportjai szemére. Ezen csoportok képében az LCR a népfront-baloldali unió „baloldali” takarójaként szolgál.
Ez a pablista irányzat alapvető kontinuitása: a munkásosztály saját maga képtelen megvalósítani saját felszabadítását. A szocialista forradalmat megvalósító sztálinista bürokráciától a munkásosztály „reformista” politikáját kifejező baloldali unióig a „gyarmati forradalmon” keresztül, az SU „teorikusanak” állandóan igazolni kellett a munkásküzdelmek helyettesítőinek keresését. De 1956 után nincs többé szó „hibáról”, sem pedig szimpla revízionizmusról. Állásfoglalása a sztálinista bürokrácia javára a magyar munkástanácsok forradalma ellen átlépte az osztályhatárt.
A IV. Internacionálé vezetői saját gondatlanságuk és a IV. Internacionálé építésében megmutatkozott cselekvőképlenségük következtében megzavarodva, a sztálinizmus aktív nyomása alatt, fokozatosan revizionista, azután likvidátor irányzatot hoztak létre, a IV. Internacionálét pusztítva és megakadályozva, hogy az aktív szerepet játszon a közelgő forradalmi folyamatban; 1956. Magyarország, 1962. Kuba, 1968-ban, stb.
A IV. Internacionálé szétforgácsolása és zászlajának használata az apparátusok politikájának balról való takarására meghatározzák a pablizmus reakciós jellegét.
Nem arról van szó többé, hogy egy trockista irányzat felülvizsgálja a marxizmust, hanem kifejezetten anti-trockistáról, sztálinista-barátról, mely a trockizmus referenciáit használja akadályként a IV. Internacionálé építésében (azon a módon, ahogyan a sztálini bürokrácia használta 1917 októberének zászlaját a forradalom ellen).
Ténylegesen szembeszökő, ha pontról-pontra összehasonlítjuk – amit itt most nem tehetünk meg – Trockij állásfoglalásával a pablista SU-ét, tisztán lehet látni, hogy teljes mértékben ellentétesek egymással, a sztálinizmus mint ellenforradalmi erő megítélésében, az SU számára folyton növekvő termelőerők kérdésében, holott az Átmeneti program éppen az ellenkezőt állítja, a népfront elleni küzdelemben, a bolsevizmusról, a proletár forradalom forradalmi jellegéről. Mindezek ellenére az SU szenvedélye arra, hogy megőrizzen egy – hamis – hivatkozást a IV. Internacionáléra, jelzi, hogy vezetői részéről tudatos és szándékos akcióról van szó, a sztálinista bürokrata politika gerincéről.
A Szovjetunió összeomlása, annak a sztálinista bürokrácia általi megtorpedózása elvezette a SU-t annak megállapítására, hogy „az 1917-es Október által nyitott ciklus lezárult”. A Kreml-bürokrácia, az 1917-es Október „deformált” újjászületése összeomlása után a SU megerősítette, hogy a forradalmak korszakának vége van.
Egyébként teljesen logikusan az 1991-es világkongresszusukon lemondanak a proletárdiktatúráról, mely különben a marxizmus talpköve. A „demokratikus” kispolgárság ugyanazon nyomorúságos (hasonló helyzetben proimperialista) érveit használják a sztálini diktatúra bűneiről. Újból csak a proletárdiktatúra önkényes meghatározásából származó„érv”, vagyis az a szükséglet, hogy a dolgozók a politikai hatalmat (munkástanácsok köztársasága) együtt ragadják meg a sztálinista bürokráciának a szovjet munkásállam likvidálásához vezető diktatúrájával. A proletárdiktatúrára való hivatkozás elhagyása nyilván nem csak formális volt, mert a SU maga is 40 éve ezt a gyakorlatot folytatta, de ez is jelzi a szervezet újabb lépését.
A Kreml gazdái a SZU összeomlása előtt (melyért ők maguk viselik a felelősséget) a SZU társadalmi likvidációjának imperialista ügynökeivé váltak. Ebben a mozgalomban a pablisták is részt vettek megerősítvén az eszmét, miszerint a kapitalizmus „meghaladhatatlan jövővel” bír, együtt kell élni vele. Eszerint vesz rész az SU brazil szekciója hosszú évek óta a kormányban; vezetője, Rosetto az agrárügyekért felelős «forradalmi» minisztere volt és pontosan azt tette, amit vártak tőle: az agrárreformnak mindenképpen ellenállni. Olaszországban a pablista képviselők, szenátorok, a sztálinista RF-csoport (kommunista újjáalapítás) tagjai szintén ugyanazt művelték, mint sztálinista kollégáik (a kereszténydemokratáktól a pablista irányzatig átölelő koalíciós) Prodi-kormány ellenreformjainak megszavazásával.
E két esetben nyíltan is a tőke védelmének területén találjuk az SU csoportjait. Több információt olvashatunk minderről Dominique Ferré a SU fejlődéséről írt cikkeiben a La vérité 56-57. számában (sepicális kiadás Az októberi forradalom 90. évfordulójára, 2007.szept.)

A IV. Internacionálé rekonstruálásáért vívott küzdelem

Az SWP vezetése, a «nemzeti trockizmustól» és ortodox formalizmusától megbélyegezve ugyan, de küzdött a pablizmus ellen anélkül, hogy teljes egészében megértette volna, vagy meg akarta volna érteni ennek az irányzatnak az ellenforradalmi természetét. Őrizte azt a gondolatot, hogy létezik egy «trockista világmozgalom».
1957-től az SWP és az «SI» között közeledés rajzolódik ki. A félreállítás, Pablo szakítása az «SI»-vel favorizálja ezt a közeledést. A kubai forradalmi folyamat, a gyarmati országok „gyarmati forradalomnak” keresztelt osztályharcának fokozódása az „SI”-t és a SWP-t az egyesülésre késztette. A francia és a brit szekció amellett tette le a voksát, hogy a pablizmus mérlege készüljön el: az SWP ellenállt, az „SI”-vel egyesüléséből 1963 júniusában megszületik a „IV. Internacionálé Egyesített titkársága” (SU) bizonytalan értelmű szövegen alapulva és főként a múltra keresztet vetve.
A brit szekció, az SLL lett a küzdelem izzó vasa az egyesülés ellen (a PCI támogatta, de legyengülve nem tudott jelentős szerepet betölteni), de ahogyan az SWP, az SLL sem érti teljesen az 1945. óta megnyílt helyzet, az osztályharc globális egységének realitását. Szintén a már kész világpárt eszméjének bűvöletében él és abban, hogy az SLL lesz ennek vezető pártja. „Nacionalista trockizmus” és ultimatizmus ötvöződik benne.
Lenin már leírta az angol munkásosztály különleges formáját; a Labour Partyt, a szakszervezetek kisugárzását nem ignorálhatták a forradalmárok, a Labour Partyban kellett aktív tevékenységet kifejteniük. Ezt szem elől tévesztve alapította meg G. Healy a „Forradalmi Munkáspártot”, mely a kezdetkor többezer taggal rendelkező, erős szekció szétrobbanásához és megszűnéséhez vezetett.
Az SLL szakítása a CI-vel a francia szekcióra hagyta a IV. Internacionálé újjáépítéséért folyó küzdelem vezetésének feladatát. 1972 júliusában néhány európai és latin-amerikai csoport megalapította a „IV. Internacionálé rekonstrukciójának szervezőbizottságát” (CORQI). A francia szekció építésével, más szervezetekével Európában, Latin-Amerikában, majd Afrikában a CORQI binyonyos fejlődést ért el.
A SU 1979-es válságakor (a világon folyó osztályharc és a IV. Internacionáléra való hivatkozás valamint a SU ennek tagadása közötti ellentmondás hatására, likvidáló politikájával szemben irányzatok szakadnak ki belőle) Moreno, a nagyon fontos argentin szekció felelőse és a TLT, egy nemzetközi áramlat, amely támaszkodott a francia LCR tagjainak 20 %-nyi irányzatára, szakít az SU-val és a CORQI-val együtt létrehozza a paritásos bizottságot.
Ez a szövetség rövid életűnek bizonyult. Az SWP által képzett Moreno megosztotta formalista és „nemzeti trockista” koncepcióját; esetében az volt, hogy a bolsevik párt Argentínában már megtalálható. De Moreno frakciójának és a TLT-nek egy kisebb része a CORQI-val létrehozta a IV. Internacionálé rekonstrukciójának Nemzetközi Központját (CIR).
Ez a nemzetközi keret lépésről lépésre szervezetekben és struktúrában ölt testet, jelentős haladást eredményezve.

A IV. Internacionálé újbóli kikiáltása felé

Pierre Lambert a Kell-e újra kikiáltani a IV. Internacionálét? c. írásában mondja: „1983. júl. végén Bogotában a közép-amerikai és karibi népekkel való szolidarítási konferencián a IV. Internacionálé (CIR) és szekciói központi szerepet játszottak (...)
Ez annak volt köszönhető, hogy a IV. Internacionálé (CIR) ezen a tanácskozáson hívott fel először az adósságfizetés elutasítására” az imperializmussal szembeni egyszerű tiltakozáson túl első lépésként a nemzetközi szintű antiimperialista egységfront megvalósítása felé. Itt volt a „szinte virtuális megerősítése annak, hogy az imperialista agresszió elleni harc nem csak az elnyomott népek ügye, hanem kapcsolódik a nemzetközi proletariátus feladataihoz.”
Pierre Lambert a IV. Internacionálé újraproklamásának első vitáin: (az 1985-ös Általános (Fő-) Tanács decemberi ülésén) «Nem tudom, hogy valamilyen formában nem kellene-e egy év múlva kongresszust összehívni a rekonstruált IV. Internacionálé proklamációjára. Ha messziről is, de követem, hogy mi történik más országokban, és ha az általam jobban ismert francia feltételeket is nézzük, nagyon kell vigyáznunk, hogy ne maradjunk meg mindig ugyanabban a keretben, melyet már kezdünk meghaladni. Politikai és elméleti elégtelenséghez vezetne a különböző országbéli szekciók építésében.”
A kérdése felvetése vezetett a következő reflexióhoz: „Egy ilyen orientáció (mint amivel egyetértek én is) mennyiben erősítené a IV. Internacionálé harcát a független munkáspártok létrehozásáért? Azt gondolom, hogy ez központi kérdés. Nyilvánvalóan, ha ez a kezdeményezés a IV. Internacionáléért vívott harcot gyengítené, akkor nekünk, tockistáknak el kell hagynunk ezt a vonalat. Nyilvánvaló.”
Ez a vita azonban semmiképpen nem ultimátumként merült fel: „Összefoglalásul: én nem kérem, hogy még ma szavazzuk meg a határozatot a IV. Internacionálé rekonstrukciójának egy-két év múlva összehívandó kongresszusáról.”
(…) Ebben a keretben, tehát a IV. Internacionálé újraproklamációjának politikai irányával kapcsolatban, 1986 júniusában az Általános (Fő-) Tanács meghozta a döntést a nyílt világkonferencia útján való előrelépésről, ösztönözve olyan nemzetközi tanácskozás összehívására, mely kifejezi a különböző országok dolgozóinak egységét, azokét, melyek az imperializmus dominanciája alatt állnak és a fejlett kapitalista országokét az IMF elleni harcban, az adósság eltörléséért, a Közös Piac terveivel szemben.
Megegyezve a venezuleai MIR-rel és a perui PT-vel a IV. Internacionálé nemzetközi titkársága (CIR) 1986-ben a caracasi konferenciára intézett felhívást (...).
(...) A caracasi konferencia (1987 áprilisa) magasabb szinten testesítette meg a nemzetközi harcot az adósság ellen, az IMF terveivel szemben, melyeket az egész nemzetközi munkásosztály elleni általános offenzívaként ítélt meg. Alapvető jelzőcölöp lett a nyílt világkongresszus felé vezető úton, szervesen kapcsolódott a IV. Intenacionálé újjáhirdetéséért-rekonstrukciójáért vívott küzdelemhez.
/Nagyszámú kezdeményezés történt a következő években, melyek a IV. Internacionálé szekcióit és a különféle irányzatokhoz tartozó aktivistákat egy platformra hozták. Egészen az 1991 januári EIT (Dolgozók Nemzetközi Egyetértése) létrehozásáig/
(...) A IV. Internacionálé szekcióinak világkongresszusát (melyre meghívást kaptak csoportok, irányzatok és független szervezetek) követte a barcelonai nyílt, világszintű tanácskozás a Munkásinternacionálé létrehozásásért. Elsőként öltött testet állásfoglalásunk, melyet így összegezhetünk: a IV. Internacionálé létrehozott egy saját programmal rendelkező autonóm nemzetközi szervezetet. Az 1938-ban megalapított IV. Internacionálé újrahirdetése annak a ténynek a megállapítása, hogy a „trockizmust” hirdető irányzatok – különösképpen a pablista áramlat – a IV. Internacionálé programjától eltávolodtak, ahogy ez jelentésünkben megállapítást nyert. A IV. Internacionálé nemzetközi szervezete együtt harcol más országbeli szervezetekkel, irányzatokkal és független pártokkal, melyek a hivatalos munkásmozgalom szétesése okozta válságól ki akarnak lábalni, a barcelonai tanácskozás által létrehozott Dolgozók Nemzetközi Egyetértése keretében a Munkásinternacionáléért.”

A IV. Internacionálé 1993-as újrahirdetése

Nem Cannon- vagy Mealy-módra, azt gondolva, hogy a világpárt már létezik, s csak össze kell gyűlni zászlaja alatt. A IV. Internacionálé elválaszthatatlan a A Dolgozók Nemzetközi Egyetértése (EIT) létrehozásától.
Ahogyan Pierre Lambert magyarázza:
«A IV. Internacionálé, hogy segítse a felszabadító osztályharcot, szervezeti küzdelmébe illeszti eddig tapasztalt tanulságait. A IV. Internacionálé kimondja:
– annak abszolut szükségességét, hogy minden körülmények között harcolni kell a szervezetek osztályfüggetlenségéért;
– annak abszolut szükségességét, hogy segítse az osztályharcban kivívott reformok, szociális vívmányokat megvédését.

Jobban, mint valaha, meg kell védeni a szervezetek függetlenségét a spekulatív nemzetközi intézményekbe – az IMF, a Világbank, a Kereskedelmi Világszervezet, a Szakszervezete Európai Szövetsége (CES/ETUC), az Alena (Észak-Amerikai szabadkereskedelmi egyezmény), stb. - integrálódástól, melyek egyetlen funkciója a független osztályharban elért reformok, vívmányok, megszerzett jogok likvidálása.

Mindazoknak, akik a munkásosztály kereteiben opponálnak a privatizáció ellen, a deregularizáció ellen, a munkanélküliség ellen, a nemzetek tönkretétele ellen, azoknak, akik a reformokat akarják megvédeni, nem pedig megsemmisíteni, akik a szociális védelmet akarják megóvni, nem pedig eltüntetni, azoknak, akik az összes megszerzett jogot akarják védelmezni, azt mondjuk: helyzetünk kölcsönös tiszteletbentartása alapján dolgozzunk együtt, keressük az emberiség megmentését a bukástól.

Ezért vitatkozzunk demokratikus munkáskeretekben, melynek megjelenítése a demokratikus centralizmus. Azt mondjuk: számunkra, mint Lenin és Trockij számára, a demokratikus centralizmus a semmiféle hierarchiát nem ismerő gondolatszabadságot, a vita szabadságát jelenti, folyományával, a cselekvés egységével együtt.

A világ munkásosztályának jelenlegi szörnyű válságában a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértésében való részvételre feltételként semmi más nem kell, csak a szervezeti függetlenség megerősítése (...)

Ma a IV. Internacionálénak össze kell gyűjteni az előtte járók összes tapasztalatát. A IV. Internacionálé itt van, megvan a programja is, de ezt a programot, amit igaznak tartunk, amelynek elveit maga a történelem ellenőrizte, nem használjuk a többi áramlat ellen.

Mit jelent az Elsőtől kezdve az Internacionálék összes tapasztalatának integrálása ma? Valami nagyon pontosat jelent: a Nemzetközi Egyetértés felépítését. A világ munkásosztályának ezen rettentő válságában irányzatok, csoportok, aktivisták válnak le. Nem trockisták, de keresik a függetlenség útját s mi azt mondjuk: az osztályfüggetlenség a feltétel, s ha ez megvan, akkor készek vagyunk együtt szervezkedni. Ez a Nemzetközi Egyetértés.»

Az elvek melletti szilárdság és a revizionizmus elleni rendíthetetlen küzdelem lehetővé tették, hogy tartsuk magunkat, ellenálljunk, aztán előrehaladjunk a nemzetközi szintű szerveződésünkig: a Dolgozók Nemzetközi Egyetértése, a szélesebb keretű összefogás létrehozásáig és ebben a folyamatban a IV. Internacionálé proklamálásáig. A pablista árulás, az SWP, majd az SLL kapitulációja miatt, hogy jobban megértsük, vissza kell térni a francia szekció küzdelmére, mely biztosította a IV. Internacionáléért folytatott küzdelem irányítását.

A «Lambert-csoport» és a Munkás információk publikálása

Láttuk, hogy a PCI a pablizmusnak ellenálló többsége központi részében a munkásbizottság állt. A válságok és a demoralizáció a PCI-t 1958-re egy kis, mint egy 50 főből, de munkásaktivistákból álló csoporttá zsugorította.

«A szakítás után a trockista frakció nem szervezetként működött, hanem egy „csoportra” csökkent, amelyben a régi mag lépett a teljes szervezet helyébe és ragadta magával az aktivistákat a feladatok teljesítésére, nagyjából csak a saját felelősségére hagyatkozva kialakított politikai vonalon, az aktivisták minimális ellenőrzésével. Nem lehetett másképpen; csak ezen az áron lehetett a lényeget megőrizni: a franciaországi trockista aktivitás folyamatosságát.

A régi mag a szervezetet kénytelen volt „ölében vinni” a küzdelem irányítására főként a szakszervezetekben és a vállalatoknál. Mindez rossz, de elkerülhetetlen volt. Ahhoz, hogy belső felépítése megfeleljen a bolsevik elveknek, az kellett, hogy az aktivisták meg legyenek győződve ennek szükségességéről. A kétség elvégezte pusztítását és megritkította a trockisták sorait. Innen fogva a formális aspektusok másodsorba kerültek, messze a marxizmus elveinek megfelelő döntések politikai tartalma mögött. Ami nem jelentette azt, hogy önámította volna magát, örült volna neki, megszédült volna. Ha a trockista frakció nem értette volna meg ezt, a tartalom gyorsan megromlott volna. Érdeme többek között az volt, hogy megértette. (Történelmünk néhány leckéje)

Az 1953-as kelet-berlini események és az 1956-os magyar munkástanácsok forradalma alkalmat szolgáltattak a pablizmussal opponáló francia szekció számára a munkásmozgalommal és az értelmiséggel való kapcsolat keresésére. Trockista aktivisták kerültek, ha limitált mértékben is a munkásosztály szektoraiba, a Nemzeti Oktatási Szövetségbe, szervezték a harcot a magyar munkástanácsok forradalmának támogatására a PCF vezetése ellen, amely azt fasiszta próbálkozásnak minősítette.

A francia szekció egyezményeket hozott létre az algériai háború ellen, olyan egyezségeket, melyekkel a sorait szorító satut kívánta meglazítani, intellektusokkal lépett kapcsolatba, mint Edgar Morin vagy Jean Duvignaud (később szakított velük imperializmus-felfogásuk miatt), de Roland Barthes-t és néhány sartristát is ideértve, akik később engednek sztálinizmusnak.
Viszont André Bretonnal, a Szürrealista mozgalom alapítójával megmaradt a kapcsolat. Ő volt az, aki Trockijjal együtt publikálta a Kiáltvány a független művészetért c. hitvallást és aki 1956. ápr. 20-án felemelte szavát egy gyűlésen a trockistákat ért represszió, a La Vérité elkobzása miatt: „A La Véritét, most negyedik alkalommal kobozták el. Köszöntöm a lapot, mely megérdemli a hatalom egészen speciális gondoskodását, és rajta keresztül Lev Trockij igényes és maradandó emlékezetét”.

A trockista aktivisták a legváltozatosabb formákban próbálkoztak kilépni az elméleti formulák ismételgetéséből, kibújni ebből a „menedékből” és a gyakorlati cselekvés területén vállalni kötelezettséget. A trockista szervezet rekonstrukciója az osztályharc fejlődésének viszonyában kezdődött el az 1953-as általános sztrájk, az 1955-ös sztrájkmozgalom idején, melyben a trockisták aktívan közreműködtek.
Ez alkalommal a munkásosztály közvetlen területén, a nantes-i régió munkás és szakszervezeti aktivistáinak felhívása nyomán jött létre az „összekötőbizottság a cselekvésért és munkásdemokráciáért” (CLADO), melyben munkás- és szakszervezeti aktivák dolgoztak, közöttük trockisták és anarchoszindikalisták. Annak a próbálkozásnak lett egyik első eredménye, hogy a munkásosztály politikai függetlensége területén a különböző irányzatokhoz tartozó munkásaktivák egy keretben összetartva és összefolyva harcoljanak. Ez az 1948-as módosító indítványban található eszme tartalmának első megtestesülése. Egy gyakorlati lépés megtörtént. A második lépés 1958-ben, a Munkásinformációk megalapításával történt.
A Történelmünk néhány leckéjé-ben Pierre Lambert azt írta: „1952-től 1958-ig a trockisták soraiban két politikai áramlat létezett: az egyik a helyes irány, melyek kidolgozását a háború alatt és után kezdték meg, és igazi élő értelmét a pablisták veresége után és a franciaországi osztályharc révén nyerte el; a másik a kispolgári múltból örökölt hibákat örökítette meg, képtelen volt határozott szervezeti politika kidolgozására, különösen pénzügyi területen, hanyag volt, hiányoztak a módszerek, részleteit elhanyagolta a spontán folyamatokban. Ebben az utolsó pontban minden úgy történt, mintha az objektív körülmények nyomása alatt mechanikusan egy spontán mozgalom ruházta volna fel hatalommal egy valamilyen forradalmi párt kiizzadására.(La Vérité, 60-61-es speciális Pierre Lambert szám, 2008.márc.)
A fordulópont az a döntés volt, mely szerint meg kell jelentetni a Munkásinformációkat. Az SI-ben a kispolgári módszerek 1958-ig húzódtak. A La Vérité hetilap volt, de kereskedelmi és szervezeti politika nélkül, deficitet halmozva fel. 1958-ben Pierre Lambert abból a javaslatból kiindulva, hogy ezzel a helyzettel végezni kell, önfinanszírozási alapon elindított egy recto/verso sokszorosított nyomtatványt; ez módosította az egész csoportot. A Munkásinformációkat az „osztályharc szabad szószékének” szentelték, trockista kezdeményezésre, de nyitottan a különböző irányzatoktól érkező munkásaktivisták számára. A La Vérité módszertani kiadvány lett.
1960-ban a „trockisták elhatározták, hogy sajtóorgánumra szánnak az általuk létrehozottnál szélesebb élcsapat összegyűjtésének elősegítésére: a sokszorosított heti nyomtatvány, a Munkásinformációk így vált a kiszélesítés türelmes munkájának eszközévé, és tette lehetővé az aktívahálózat, a „baráti kör” vagy olvasói kör létrehozását, melyen keresztül az osztályharc gyakorolhatta befolyását (...).
1964 februárjától kezdve a stencilezett Munkásinformációk helyébe lép a nyomtatott havi publikáció, az „osztályharc szabad szószéke. Megerősödik, szélesedik, tervezi és rendszerezi megjelenéset, hogy központi szervezője legyen ennek az élcsapatnak, mely anélkül, hogy meg lenne győződve az Átmeneti program, a IV. Internacionálé programjának helyességéről, mégis elfogadja a munkás egységfront érdekében a közös küzdelemben való részvételt vitákon keresztül, s egyetért azzal, hogy erőit a trockistákkal együtt veti be.” (Történelmünk néhány leckéje)
A francia szekció 1962-ben elfogad egy határozatot az osztályharc 1953-58 közötti fejlődéséről és a CLADO létrehozása utáni, a munkásosztály szektoraiban limitált, de valóságos kapcsolatairól:
„A IV. Internacionálé építésének problémái nem oldhatók meg általánosságban, csak akkor, ha a nemzetközi trockista mozgalomban is felépül egy fontos szakasz. Alá kell húznunk az a bizonyosságot – a Kommunista Internacionálé tapasztalatainak megfelelően –, hogy a forradalmi munkásirányzatoknak más az eredetük és tapasztalataik, mint a mieink, sőt nem is mind marxista. Ennek ellenére hívni fogjuk őket is az új forradalmi Internacionálé felépítésére, melynek teljes jogú tagjai lesznek. E fejlődés megkönnyítésére ki kell dolgozni a szervezeti módszereket. A forradalmi Internacionálé alapprogramja természetesen érinthetetlen, ami nem jelenti azt, hogy a soraiban jelen lévő forradalmi munkásirányzatok kizáratnak, ha bizonyos dolgokkal nem értenek egyet. Az irányzatok megítélésében az elsőszámú kritérium mindenekelőtt kapcsolatuk a munkásosztállyal és viselkedésük az osztályok közötti csatában.”
A francia szekció nemzetközi szinten is ezt fogalmazza meg a „nyílt világkonferencia”, mint csoportalkotási eszköz javaslatával. Franciaországban 1968 májusát követően a Munkásszövetséggel ez lett az irány – keresve a trockista aktivisták és az anarchoszindikalista, a PCF-fel szakító, stb. aktivisták egyesülését. Az ezen erők munkásszövetségi bizottságokban (CAO) összefogása hozta meg az 1968-as általános sztrájk kezdetét.
Út a szervezetbe: az OCI és az átmeneti vonal
Szervezeti szigorúságban ezen a vonalon, az osztályharcba való beavatkozást és a nemzetköziséget kombinálva, a csoport 52 aktivistája 1958-ban munkásaktívákat és fiatalokat toborzott, s ezen a bázison a 14. kongresszusán deklarálta a szervezet megalakulását.
A Lambert-csoport útja a Nemzetközi Kommunista Szervezetbe (OCI) bizonyos elméleti, politikai és szervezeti kérdéseket vetett fel, nevezetesen azt, hogyan kell „lefordítani” a konkrét feladatok nyelvére a célokat és eredményeket, tehát a szervezeti politikát. Tisztán szakítást jelentett a francia szekcióval, amely hagyta magát irányítani a „dolgok menetétől”, ami kombinálva programunk „igazával” csak csodával határos módon érhette volna el célját a pártépítésben. Tehát a szervezetben az 1948-as módosításból kiinduló vita témája a pártépítés átmeneti vonalának megformálása volt.
A Forradalmi Munkásliga orientációs tengelye azt célozta, hogy megszerezze az aktivisták rétegét, mely politikai fejlődésében kereste az apparátustól való megszabadulást és az osztályfüggetlenség terepén való megszerveződését. Az irányzatok, aktivisták az ellenforradalmi apparátusoktól való szabadulást keresik, de nem magától értetődően csatlakoznak a IV. Internacionáléhoz. Céljuk, hogy olyan szervezeti formára leljenek, melyben a trockistákkal egyenlő módon tudnak szerveződni és együtt harcolni.
A kongresszus megszavazott egy határozatot, mely A Forradalmi Munkásliga (LOR) stratégiája címet viselte. Ebben kirajzolódott az a vonal, amelyen egyesülnek a trockisták a PS és a PCF válságának nyomán kiszakadt áramlatok, s megnyitotta a lehetőségét annak, hogy együtt hozzanak létre egy szervezetet a IV. Internacionálé programja előzetes elismerésének feltétele nélkül. A trockista irányzat nemcsak nem tűnt el, de hozzájárult ennek a csoportosulásnak kialakulásához és fejlődéséhez, munkásdemokrácia keretében, saját álláspontját megtartva.
Közel 40 évvel később azt mondhatnánk, hogy ez a jelenség nem jött volna létre, ha a PC és a PS egész áramlatai nem szakítottak volna az apparátusokkal és nem ebben a formában szerveződtek volna újjá. Ez a probléma formalista megközelítése. Az osztályharc fejlődése, a Szovjetunió összeomlása, a sztálinista apparátusok diszlokációja nemzetközileg és Franciaországban módosította a munkásosztály újjászerveződésének formáit új tengelyt alakítva ki. Sőt, ahogy a 17. kongresszus határozata aláhúzza, nem is egyfajtáról van szó, más lehetőség sincs kizárva. A határozat a végén pontosítja: „Más eshetőség is nyitott (...) A LOR távlata megadja számunkra a szükséges rugalmasságot, a feladatok teljesítéséhez szükséges összes hajlékonyságot”.
Pontosan ez, a XIV., XVII. és XVIII. kongresszus által megerősített határozatok vonala tette lehetővé, hogy nemzeti és nemzetközi területen előrehaladjunk és a IV. Internacionálé építésében új, átmeneti szakaszba lépjünk, mely a Dolgozók Pártja megalakulásához vezetett, s lehetővé teszi a mai fejlődést a különböző eredetű aktivistákkal egyenjogúan a Független Munkáspárt (POI) építésében.
Ugyanabban a mozgalomban, ugyanabban a periódusban (1991) alakult meg a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése és a Dolgozók Pártja. Ténylegesen az 1970-es évek végétől a Szovjetunió bukásáig, a IV. Internacionálé számos nemzetközi kezdeményezésben vett részt olyan témákban, mint az IMF által kötelezett adósság, melyben nem csak trockista, hanem más politikai eredetű munkásaktivisták is részt vettek.
Ez a folyamatosság eredményezte az első Golf-háború előestéjén, 1991 januárjában Barcelonában azt a nemzetközi tanácskozást, mely kihirdette a Dolgozók Nemzetközi Egyetértését (EIT) minden irányzat aktivistáinak részvételével. Azonban, megismételjük, ez csak a IV. Internacionálé és a bolsevizmus talaján álló OCI szervezeti kiépítésével volt lehetséges.