Tunézia, Egyiptom: a IV. Internacionálé szerint igenis proletárforradalom

La Vérité (676.sz.)
A IV. Internacionálé elméleti folyóirata


«Az egyiptomiak megváltoztatták országukat. Ezzel megváltoztatták a világot» – nem egyszerűen Obama 2011. febr. 11-i demagóg kijelentéséről van szó, hanem az új világhelyzet elismeréséről is.
A Tunéziában kezdődött forradalom elzavarta Ben Alit, azután Egyiptomban a forradalmi folyamat előidézte Mubarak bukását, mindkettő az amerikai imperializmus világuralmára mért csapást.
A nemzetközi sajtó, a «szakértők» és más specialisták, mindenféle politikai vezető megpróbálja ezeket a mozgalmakat a «demokratikus» forradalom kereteibe szorítani. Az «arab népek tavaszáról» beszélnek – mintha az «arab világnak» törvényszerűen a diktatúra igájába kellett volna hajtania fejét és csak az Internet, a Facebook és a globalizáció kegyelméből a «tanult ifjúság» pattinthatta volna fel ennek zárait.
Ez a rasszizmussal és posztkolonialista vonásokkal színezett vízió a valóságban egy nemzetközi mozgalmat próbál elmaszkírozni, az imperialista dominancia elleni proletárforradalmat, egyedül az «arab országokra» szűkítve.
Nyilvánvalóan a tunéziai forradalom sokkhulláma, majd az egyiptomi kibontakozás a térségben jelentős felfordulást okoz a líbiai, bahreini, jemeni, stb. tömeges megmozdulásokkal együtt ugyanolyan módon, ahogyan a venezuelai és brazíliai előforradalmi jelenségek a ’90-es években az egész földrészen, nevezetesen Bolíviában és Ecuadorban fontos hatással jártak. Ugyanakkor nem latin-amerikai forradalomról volt szó, nem jobban, mint ma egy «arab forradalomról», mely különbözik a világforradalmi folyamatoktól. Ami ezeket a fejlődési formákat egyesíti, az az amerikai imperializmus berendezkedésének megrendítése. A világon új korszak kezdődik.

Az osztályharc világegysége

Ténylegesen a tunéziai és egyiptomi eseményeket lehetetlen elválasztani a Latin-Amerikában vagy Európában zajló folyamatoktól, melyek a dolgozók, a fiatalok mozgalmaiban fejeződnek ki, felegyenesedést keresve az osztályharcban elért összes vívmányt a válság nevében megsemmisítő imperializmussal és intézményeivel szemben (Világbank, IMF, Európai Unió, stb.).
Az európai tömegmozgalmakban a dolgozók próbálkoztak szervezeteikre támaszkodni, és beleütköztek a vezető apparátusok politikájába, mint Görög- vagy Spanyolországban, ahol utóbbiak alávetették magukat kormányaik és az Európai Unió követeléseinek. Az e szervezetek visszaszerzésére törekvő mozgalom Franciaországban ment legmesszebbre, mégha nem is győzött.
A múlt évi európai tömegmegmozdulások Görög-, Ír-, Spanyolországban, Portugáliában, Nagy-Britanniában, Franciaországban közös tartalommal bírtak. A 2008-09-es „válság” idején a közpénzekből jobb- és baloldali kormányok a bankok és spekulánsok megmentésére százmilliárdokat áldoztak. A 2010-es év – és a 2011-es eleje – meghozta az Európai Unió, az IMF és a kormányok terveit a munkásjogok megsemmisítésére: nyugdíjreform Francia- és Spanyolországban, szociális likvidáció Görög- és Írországban, stb., minden esetben olyan politika kíséretében, mely megpróbálja integrálni a szakszervezeteket ezen tervek megvalósításába. Így kerülhetett Spanyolországban aláírásra a „szociális paktum” a „szocialista” kormány és az UGT, valamint a Munkásbizottságok szakszervezeti vezetése között.
Pontosan ugyanennek a „válságnak” a nevében a Magreb-országokban és a Közel-Keleten is kihegyezte követeléseit a tőke, ahogy a világon mindenütt. Ez a brutális globális offenzíva váltotta ki az európai mozgalmakat, de a tunéziait és egyiptomit is.
Utóbbi két esetben a térség és ország sajátos formáival kombinálódtak. Az 1990-es évek elejétől a tunéziai és egyiptomi rezsimek rendőrállami és diktatórikus jellegüket megerősítették, hogy az imperializmushoz feudális hűségű politikájukkal szembeni az ellenállást kordában tarthassák és megvalósíthassák az IMF-fel és az Európai Unióval kötött szerződéseket, a szociális likvidálást és a deregularizációt.
Az utóbbi 10 évben ezek a kérdések különös jelentéssel bírnak. A 2001. szept. 11-i fordulat az amerikai imperializmus a „terrorizmus elleni küzdelem” jegyében a világ minden táján szinte háborúra kötelezte magát az elért eredmények ellen, megpróbálja a népeket legázolni, még imperialista szövetségeseit is kisemmizni, kiegészítő feladatokra redukálni.
Az afganisztáni háború kirobbantásával, majd a második iraki háborúval az amerikai imperializmus, hogy őrizze az ellenőrzése alatti „rendet”, a világon a legnagyobb rendetlenséget idézte elő. Irak diszlokációjának következményei a Közel-Keleten jelentősek. Az intervenciós fenyegetések körében most Irán következik.
A „terrorizmus elleni háborúval” az amerikai imperializmus ellenőrzése alá akarta vonni az összes kormány együttesét, beleértve az imperialista országokét is. A 2000-es években fejlesztette ki a Nagy Közel-Kelet megteremtésének ötletét Machrek (Irak, Szíria, Libanon, Jordánia, Izrael, Palesztina és Kuvait) és Magreb összevonásával. 2005 februárjában Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter kijelentette:
„Összegyűjtjük minden erőnket a politikai pluralizmus, a gazdasági nyitás, a civil társadalom fejlesztésének bátorítására a Nagy Közel-Kelet kezdeményezése által.”
A „demokratizálás” leple alatt a Nagy Közel-Kelet célja az volt, hogy minden vámhatárt megszüntessen, dereguláljon, privatizáljon és integráljon egy amerikai katonai ellenőrzésű védelmi rendszerbe. Valójában ez a térség összes országa feldarabolásának terve. Az US-vezérkari főnök honlapján közzétett „új Közel-Kelet” térkép Pakisztántól Mauritániáig mutatja minden ország feldarabolását. A 2001. szept. 11. után az USA keblére megtért Kadhafi ezredes „Targisztán” létrehozását javasolta (a targuis-k a tuaregek), a Szahara és a Száhel minden országa (közöttük Algéria) szétszabdalásával... egész pontosan, az olajban, urániumban és aranyban gazdag vidékekből. Ugyanakkor felhívott arra, hogy újra állítsák fel a Fatimidek kalifátusát Iraktól Szenegálig.
Egy évvel később ugyanaz a Condoleezza Rice nyilatkozta a Libanon elleni izraeli agresszió kellős közepén: „Amihez itt asszisztálunk, az olyan, mint az új Közel-Kelet szülési fájdalma”.
A „szülés” Palesztina és Libanon ifjúságát bombázta. 2008. dec. elején ugyanez történt a Gázai övezetben az amerikai támogatottságú izraeli támadás folyamán.
A helyzet kezdőpontját az 1970-es évek végén kell keresni. Ebben a korszakban több elem kapcsolódott össze és egymást táplálták: az amerikai imperializmus drasztikus válságának hatásai – a dollárkrízis és 1971-ben a Bretton Woods-egyezmény megkérdőjelezése a válság megfizettetésére az egész világgal –; az európai forradalmi folyamat (a ’74-es portugál forradalom); az amerikai kudarc Vietnamban; a Szovjetunió meggyengülése az amerikai nyomás hatására (testet öltött az 1976-os Helsinki-egyezményekben). Ezeknek a faktoroknak egyedi és együttes kombinációja, fejlődése olyan helyzetbe torkollott, melyben az amerikai imperializmus nem elégedhetett meg az állandóan patronálandó Izrael állammal, mint a térségben létező egyetlen támaszával.
Egyiptomban az uralkodó katonai rezsim Nasszer 1970-ben bekövetkezett halála után fokozatosan lemond minden szocializáló és pánarab retorikáról, aztán szakít a Szovjetunióval és az USA felé fordul. 1974-től Egyiptom csatlakozik az IMF-programhoz és kiigazítási terveket fogad el, melyek kivéreztetik az országot, mára összeszedett 29 milliárd dollár adósságot. Az IMF által torkon ragadott egyiptomi hatalom ezentúl meghajlik minden amerikai követelés előtt.
Az amerikai gyámság alatt több évig tartó titkos tárgyalások után a Camp David-i egyezményeket 1978-ben Egyiptom és Izrael állam aláírta. Új korszak kezdődik. A történelemben először egy arab ország, mégpedig a legnagyobb, elismerte a „cionista entitást”. Csapás a palesztin nép küzdelmére. Sőt, Egyiptomot az USA olyan helyzetbe hozta, hogy annak az Arab Liga keretében domesztikálnia kellett a héber állammal való együttműködésben a többi arab rezsimet is.
De az amerikai imperializmus nem tud terve szerint az út végére érni, változtatni kell rajta. Egy évvel később a régió másik amerikabarát rendszere, az iráni sahé omlik össze valódi munkás-, paraszt- és népi forradalom hatására, mely aztán a mollahok rendszerének felállításába torkollik.
Az imperializmus felméri a térség destabilizációs veszélyét. Még ha a forradalmi folyamatot el is tudja nyomni, a mollahok rendszere már az amerikai offenzívából kifolyólag sem normalizálhatja viszonyát az USA-val. A Közös Piac által támogatva, dollárjaikra támaszkodva Szaddam Husszein offenzívája mellé állnak Irak és Irán háborújában.
Az arab rendszerek az iráni helyzettől, az öbölbéli olajmonarchiáktól fenyegetve közelednek Egyiptomhoz – a Camp David után megszakított kapcsolatokat helyreállítják. Azután elfogadják az amerikai tervet, mely 1993-ban az Osloban aláírt egyezmény révén a palesztin vezetők részéről véglegesen lemond a szabad, világi és demokratikus Palesztináért vívott küzdelemről.
A felfordulás az amerikai imperializmus 1991-es döntése alapján jöhetett létre, mely az úgynevezett „új világrendet” célozta meg szövetségese, Szaddam Husszein Irakját megtámadva. Erővel és háborúval az amerikai imperializmus a többi imperialista hatalom kormányára és az agonizáló Kreml bürokratáira is ráerőltette dominanciáját a világban, az „új világrend” bevezetését a Szovjetunió összeomlása bázisán és a Kreml bürokratáinak nemzetközi szintű ellenforradalmi szerepe okán.
Ez a „rend”, a haldokló amerikai tőke csak a legnagyobb káoszt provokálva képes magát fenntartani: háborúkkal, a nemzetek felszabdalásával és a barbárság felé meneteléssel. Az amerikai imperializmus képtelen a világban a fejlődést biztosítani, a legveszélyesebb kalandokba menekül, erről szól XXI. századi történelme a szept. 11-i fordulattal és a „terrorizmus elleni harccal” kezdve.

A „terrorizmus elleni harc”

Ennek a „terrorizmus elleni háborúnak”, az iszlám elleni harcnak a bajnokaként lett feltüntetve Ben Ali és Mubarak rendszere. Pontosan ezen a címen kaptak mintegy harminc éven keresztül az USA és az Európai Unió mindenféle politikai színezetű kormányától támogatást.
De ha az amerikai imperializmus támogatja és védelmezi ezeket a rendszereket, saját válsága és tőkeexport-szükséglete megköveteli ugyanakkor, hogy a fennálló kormányok lerombolják a gátakat, a védelmet, a szabályozást és privatizáljanak... Röviden, nyissanak az amerikai tőke előtt:
„Bush letette az asztalra a Nagy Közel-Kelet tervét Irántól Szíriáig, Szaud-Arábiát is magába foglalva, Egyiptomot és Tunéziát, felszólítva, hogy nyissanak a valódi demokratikus reformok előtt. Vádbeszédében semmi diplomácia: gyakorlatilag parancs arra, hogy csatlakozzanak a végrehajtásban”. (az algériai Liberté, 2005.febr.)
Ez időponttól kezdve Ben Ali és Mubarak rendszerének a hangsúlyt erre a „nyitásra” kellett helyezze felgyorsítva a privatizációt és deregularizációt. És ez az óriási korrupció alapja is.
Marokkó 2005-ben aláírt egy «szabadkereskedelmi egyezményt» az USA-val, mely tartalmazza a deregularizálást és privatizációt csakúgy, mint a munkatörvénykönyv hatályon kívül helyezését. Tunézia követte, Algéria felszólítást kapott ugyanerre.
Tunézia esetében az amerikai imperializmus egyenesen a textil- és ruházati termelési kvóták megszüntetését célozta, mivel a delokalizáció okán a francia termelés jelentős része ideköltözött. Tunézia és Marokkó ekkor már aláírója volt az Európai Unióval kötött „együttműködési szerződésnek”.
Az algériai kormány engedett a nyomásnak és aláírta az együttműködést az Eu-val. A Tunézia és az EU között kötött szerződés célként rögzíti: „a kereskedelem fokozatos libaralizálását” az összes vámjog megszüntetésével (11-es cikk).
A 34-es cikk pontosítja „A tőke mozgását (...), a befektetések termékei és az összes haszon kivitelét.” A 36-os cikk kimondja, hogy „jelen szerződéssel összeegyeztethetetlen minden közpénzből származó segítség, mely befolyásolhatja vagy ezzel fenyegeti a szabad versenyt.” Ez az egyezmény ad szabad utat a multinacionális vállalatoknak és tiltja meg a tunéziai államnak a köztulajdonú vállalatok szubvencionálását.
Ezen felül, az amerikai tőke számára lehetővé teszi az egyezmény, hogy Tunéziából az Európai Unió felé mintegy ugródeszkát csináljon.
2005 óta az amerikai nyomás Algériára összpontosul, hogy a vámokat helyezze hatályon kívül, nyissa meg gazdaságát, privatizáljon, fogadja el a szabadkereskedelmi egyezményeket, integrálódjon az „Africom” amerikai katonai védelmi rendszerbe.
2010-ben az IMF delegációja érkezik Egyiptomba. Megállapítja, hogy a 29 milliárdos külső adósság és 9 milliárdos költségvetési deficit miatt „reformokra„ van szükség, ezeket csökkenteni kell. Júniusban Mubarak új kormányt nevezett ki, mely a vámok lágyítását, bizonyos vámok eltörlését, a külföldi befektetők terheinek eltörlését, a közszolgáltatásban megnyirbálásokat, a köztulajdonú vállalatok privatizálásában pedig újabb fázist jelentett be.
Tunéziában és Egyiptomban a szigorítási politikát a népességre nézve azonnali következmények kísérték – az állami kompenzáció nélkül a költségvetési hiány csökkentése nevében – a világpiaci árakkal, nevezetesen az élelmiszerárakkal. Egyiptomban még a bérek és nyugdíjak is csökkentek.
A forradalmi folyamat egyenesen az imperializmus, pontosabban az amerikai imperializmus ellen támadt a hozzá hű rendszereken keresztül. Vagyis a jelentős magrebi és afrikai amerikai védelmi rendszer ellen (Tunisz a székhelye a ”demokrácia elérése az arab világban” feladattal megbízott amerikai szervezetnek!).
Egyiptom esetében az amerikai katonai védelmi rendszer közel-keleti központi része vált hatástalananná: az egész közel-keleti amerikai politika az Egyiptom-Izrael állam közötti „egyezségeken” alapult. Az egyiptomi rendszer összeomlása tehát az amerikai „rendet” fenyegeti a térségben – következményeivel pedig világszerte. Nem magrebi „esetről” van szó, sem pedig közel-keletiről.
Fölkelve, összeforrva a „kenyeret, vizet, Ben Aliból nem kérünk” jelszó jegyében, a tunéziai nép társadalmi és demokratikus követeléseket köt össze a szuverenitás kérdését felvetve: a népi szuverenitást, tehát a nemzetét az imperializmus ellen, az azzal való szakításért. Ugyanúgy az egyiptomi tömegek is megvalósították a rendszer elleni mozgalmukban egységüket ezzel a jelszóval: „keresztények, muzulmánok egyesülve Mubarak elkergetéséért”; Bahreinben ezt kiáltják a tüntetők: „siiták, szunniták a rendszer ellen”. A dolgozók és a fiatalok mozgalma a társadalom minden rétegét hozzájuk vonzotta felülemelkedve a megosztottságon, melyet az imperializmus hozott létre és használt fel. Ebben az értelemben a forradalmi tömegmozgalom felkelt a szerveződő imperialista diszlokáció ellen is (Szudán), vagy próbálkozása ellen (Algéria).
A világról van szó, a világrendről, melyet a válságban levő amerikai imperializmus nem képes kezében tartani. Hogy elérhesse, ahhoz nem csak magában az USA-ban kellene diktatúrát létrehoznia, hanem vascsizmával kellene taposnia az egész Földet.
Attól pedig messze van, hogy diktatúrát kényszeríthessen az amerikai népre. Obama megválasztása óta az imperializmus politikai domináns rendszere korábban sosem látott válságba került, az amerikai dolgozók és fiatalok keresik jogaik érvényesítését követelve pl. az AFL-CIO kongresszusán a single payer javára voksolást – melyen a szakszervezeti vezetés erőszakot tett.
A tunéziai és egyiptomi forradalmi folyamat a nemzetközi életben új szakaszt nyitott meg.

A forradalom Tunéziában kezdődött

Forradalmi robbanáshoz vezetett az élet- és munkafeltételek brutális súlyosbodása, a tömeges munkanélküliség – különösen a fiatal diplomásoknál, akik kénytelenek elviselni a túlzott mértékű kizsákmányolást az Európából kiszervezett vállalatoknál –, az alapvető termékek árának emelkedése, mindezek kombinálása a vég nélküli elnyomással és a megtorlással.
A rendőri zaklatástól elkeseredett árus önfelgyújtását követöen a dühös fiatalok tüntetését a rendőrség keményen megtorolta. Itt a véletlen kezdet a Ben Alit elkergető népfelkelésbe torkollott.
A mobilizáció több hét alatt fejlődött, újabb társadalmi régekkel bővült s nem állt meg a demokratikus követeléseknél. Kombinálja a demokratikus és társadalmi követeléseket. A jelszavak, melyet ezt a mozgalmat egyesítik: „Kenyeret, vizet, Ben Aliból nem kérünk!” és „Távozz, Ben Ali!”. A forradalmi mozgalom nem csak a rendszer ellen fordul, hanem az imperializmussal szembe is, mely az ahhoz hűséges rendszer politikájának forrása. Az IMF-tervek keretei, az együttműködési szerződések vezetnek a deregularizációhoz és privatizációhoz, ahhoz, hogy a klánok a gazdaság egész ágait elbirtokolják és egeket verő korrupció alakuljon ki. De ezek csak az „imperialista ünnepi ebéd morzsái”. Ezért támogatta ezt a diktatúrát feltétel nélkül pénzügyileg, anyagilag és politikailag az USA, Franciaország és az Európai Unió.
Az ország városainak többségét érinti ez a mobilizáció, a dolgozók megmozdulnak: az UGTT aktivistái az osztályharc első sorában állanak.
2011. jan.12-én, míg a belügyminiszter arra utasítja a rendőrséget, hogy lőjön Sfaxban, az ország második legnagyobb városában, az UGTT 30 ezres tüntetést hirdet. Az egész országban tüntetnek. A rendőrségi és az uralkodó párt, az RCD-milicisták túlkapásaitól tartva a negyedekben a lakosság saját védelmére őrosztagokat szervez.
Ben Ali előző napi engedményei ellenére jan. 14-én óriási a mozgósítás. A hadsereg kezd felvonulni. A rendőrség eltűnik. A katonákkal megkezdődik a barátkozás. Az amerikai adminisztráció keményen bírálja Ben Alit. Jan. 14-én este Ben Ali elmenekül. Az RCD milicistái káoszt provokálnak. 15-én a hadsereg bejelenti a rendkívüli állapotot és azt, hogy a népet megvédi.
A védelmi bizottságok a rendőrség és a közigazgatás egy része eltűnése után kezdenek más funkciót betölteni. Kasserine-ben a rendőrségen túl az egész adminisztráció is elmenekült, városban az ügyek vitelét a védelmi bizottság veszi kezébe. Máshol is így történik. Az UGTT aktivistái központi helyet kapnak bennük. A védelmi bizottságok székhelyei az UGTT helyiségei.
A kasserine-i bizottság nyilatkozata:
„A kormányzó párt és intézményei megszüntetését, a javak zárolását és a visszaszolgáltatását a nép számára, amelytől ellopták (...) Köztiszteletnek örvendő kormányt, melynek legfőbb feladata az alkotmányozó nemzetgyűlési választások lebonyolítása új, a régi rendszerrel szakító Alkotmány elfogadásáért”.
Más városokban ugyanilyen bizottságok keletkeznek. A megmozdult tömeg az UGTT-vel bizottságokat alkotva likvidálni akarja a volt rezsimet. Velük szemben az imperializmus a „demokratikus átmenetet” erőlteti. Az USA, Franciaország, az Európai Unió beavatkozik. Kormány jön létre az RDC tisztviselőiből és néhány „ellenzéki” (a diktatúra alatt legálisan működő) párt képviselőiből jan. 17-én.
A megmozdulások folytatódnak. „Az RCD feloszlatását!” A „Kenyeret, vizet, nem kérünk Ben Aliból!” jelszó megváltozik: „Kenyeret, vizet, nem kérünk az RCD-ből!”. Több városban és régióban az UGTT felelősei elutasítják, hogy az UGTT-hez tartozó vagy az ahhoz közelálló 3 személy részt vegyen a kormányban.
Jan. 18-án az UGTT nemzeti adminisztrációs bizottsága sürgősséggel összeül és elfogad egy határozatot:
„Tekintetbe véve, hogy a koalíciós kormány nem felel meg sem eszméinknek, sem követeléseinknek, sem pedig a dolgozók, a nép elvárásainak, úgy döntöttünk, hogy visszahívjuk képviselőinket a kormányból, nemzetgyűlési (országgyűlési) és helyhatósági választott szakszervezeti felelőseink lemondanak, az UGTT pedig felfüggeszti részvételét a Gazdasági és Társadalmi Tanács munkájában.„
Ebben a határozatban az UGTT adminisztrációs bizottsága követeli:
„Az RCD feloszlatását (...), minden külföldi intervenció elutasítását népünk belügyeibe, mivel egyedül a nép tudta elkergetni az őt elnyomó elnököt; a népnek kell dönteni sorsáról külső beavatkozás nélkül.”
A szakszervezeti szövetség egyaránt követeli a Ben Ali-klán vagyonának államosítását, vagyis a Tunéziai Köztársaság gazdasága jelentős részének ellenőrzés alá vételét.
Ezen az úton az UGTT felhív „a népakaratot kifejező Alkotmányozó Nemzetgyűlés szabad és demokratikus választására”.
Egy órával később a kormány három UGTT-s ill. ahhoz közelálló tagja lemond. Az RCD feloszlatását követelő mozgalom növekszik. A kérdés a hatalom megragadásának kérdése. Az RCD rendszerével való leszámolásért tovább lépve a dolgozói, paraszti tömegek felegyenesedve saját követeléseiket fogalmazzák meg (a vállalatok államosítása, agrárreform). Az ország újfajta megszervezését követelik a már létrejött bizottságokkal és szakszervezeti szövetségükkel. Munkás- és paraszti tömegeket képviselő hatalmat akarnak, mely a világimperializmus helyi hatalmával szemben áll.
Mindez aláhúzza, hogy a tunéziai forradalmi folyamatban a munkásosztály történelmi szakszervezetére támaszkodva megkezdte az RCD-nek opponáló hatalmi embriók létrehozását, melyről Trockij beszélt A permanens forradalomban.
Ennek a tézisnek első tanulsága, hogy az imperializmus szakaszában egyedül a munkásosztály képes forradalmi mozgalmában a nemzeti és demokratikus feladatok megvalósítására, az imperializmusnak behódolt komprádorburzsoázia nem képes rá.
Már a kezdetektől a „Kenyeret, vizet, Ben Aliból nem kérünk” jelszóval aktivizálódva a dolgozók és az ifjúság társadalmi és demokratikus követelésekhez kötődtek, érintve a a termelési eszközök tulajdonának kérdését, a multinacionális vállalatokét, eljutva az imperializmussal szemben a nemzeti szuverenitás követelményéig.
A második tanulság, hogy a forradalom és ellenforradalom világszinten ütközik. Az a tény, hogy a népfelkelés kezdete óta az amerikai és francia imperializmus, és az EU, az IMF is a rendszer megmentésére sietett, mert összeomlása olyan helyzetnek nyitna utat, melyben egy más hatalom, a munkás-paraszt tömegek hatalma keletkezhet. Először Ben Ali „reformokat” ígérő nyilatkozataira támaszkodtak, aztán, a forradalmi folyamat kiszélesedése folytán annak elkerülhetetlen elmenekülése után az úgynevezett „demokratikus átmenet” nevében vittek segítséget az RCD-rendszernek és az átmeneti kormány felállítására ösztönöztek. Sürgették annak szükségességét, hogy elnökválasztást tartsanak néhány hónap múlva.
Az elnökválasztás perspektívája, vagyis a „renovált” rezsim kereteiben vitt választások a tunéziai tömegek Alkotmányozó Nemzetgyűlést követelő, a rendszerrel végleg leszámolni kívánó igénye ellenében hat.
Magában Tunéziában a támadás sok formát vett fel. A hadsereg csatasorba állítása a nép megvédése nevében szintén arra szolgált, hogy mederbe tereljék az osztálymozgalmat. Ezért jöttek a Kasbah, a kormány székhelye elé a kasserine-i bizottság felhívására a dolgozók, fiatalok, más bizottságok százai tüntetni, ahol addig akartak maradni, míg a kormányból el nem tűnnek az RCD képviselői.
A hadsereg a tüntetők „védelmének” ürügyén kordont húzott a tér körül, megakadályozva, hogy a Kasbah-hoz vonuljanak. Ezalatt pedig az RCD-milicisták több városban megtámadták az UGTT székházait. Kasserine-ben a támadás után katonák jöttek a székház elfoglalására, annak „megvédéséért”, a kasserine-i forradalmi védelmi bizottság azonban nem használhatta a helyiségeket.
Alá kell húzni egy központi kérdést: mindenki többé-kevésbé semleges intézményként mutatja be a hadsereget, mintha Ben Ali ellenzéke lett volna. A tunéziai hadsereg, mint minden hadsereg, az állam gerince, mégha a forradalmi folyamatnak engedett is – mint a fraternizálásokban láttuk. De a vezérkar világosan a rendszer megmentéséért állt ki, még Ben Ali eltávolítását sürgetve is.
Az UGTT pedagógusszövetsége az oktatásban általános sztrájkra szólított. A kormány és az RCD ellentüntetést szervezett. Az UGTT vezetésére óriási nyomás nehezedett.
Az imperializmusra támaszkodva Ganussi miniszterelnök cseréket jelentett be kormányában. Csak három RCD-miniszter maradt. A helyekre korábbi pártkötődés nélküli technokratátakat neveztek ki. De a miniszterelnök, Ben Ali volt minisztere, a Világbank programvezetője a helyén maradt.
Ebben a helyzetben az UGTT végrehajtó bizottsága többségi szavazataránnyal döntött, hogy elismeri a kormány anélkül, hogy részt venne benne. A Bizottság egy része ellene voksolt. Az alsófokú oktatás szakszervezeti felelőse szerint az UGTT tagjainak több mint 50 %-a szavazott volna ellene. A szakszervezetben óriási vita kezdődött ebben a kérdésben.
Az új kormány felállása után a hadsereg a rend helyreállítására szólított fel és a Kasbah előtti tér elhagyására. Csapatait kivonta a térről. Néhány órával később az RCD milicistái és rendőrök támadtak kegyetlenül a még jelen lévő tüntetőkre. Három halott. Ugyanakkor sztrájkhullám indul, béremelési mozgalmak, a közszférában az ideiglenes munkák határozatlan időre szóló átalakításáért, a vállalatok államosításáért, s a munkabeszüntetések szépen terjednek az országban.
A Ben Ali bukása nyomán támadt tátongó rések lehetőséget adnak, hogy a dolgozók tovább menjenek az imperializmust és a multinacionális vállalatokat sértő követeléseikben. A rendszerre koncentrálva folytatják. A Ben Ali-Trabelski klán által elrabolt és kifosztott javak elkobzása a gazdaság nagy részének államosítását jelenti.
A csúcsokon található akadályokkal magukat szembetalálva lent folytatják a tömegek az RCD-rendszer elleni küzdelmet. Bizonyos kormányzóságok elöljáróinak kinevezése újabb tiltakozási hullámot váltott ki az RCD-ből származó állami tisztviselők ellen. Egész sor vállalatnál, minisztériumnál, a közszolgáltatásban a dolgozók egyszerűen elkergetik az RCD-s vezetőket, igazgatást. A forradalmi folyamat új szakasza készülődik, melyet a Tunéziát elöntő sztrájksorozat jelez.

Egyiptomban szintén a rendszer eltűnése fenyeget

Egyiptomban ugyanez a rendszer-kérdés merül fel, az imperializmushoz totálisan hűséges rezsim és terveinek eltüntetése. Hetekig tartó, egyre szélesedő mobilizáció alatt egyre több társadalmi réteg kapcsolódott be fokozatosan. A rendszer mindenre brutális megtorlással válaszolt, hivatalosan is 300 halott. De a megmozdulás mégis terjedt, Egyiptomban milliók és milliók csatlakoztak.
Az amerikai imperializmusnak egy célja volt: Mubarakkal vagy anélkül, de a rendszer fenntartása. Több amerikai felelős vezető nyiltakozata alapján felmérhető az a válság, mely az amerikai adminisztrációban bontakozik ki ugyanekkor, a pánikban nemritkán egymásnak ellentmondó nyilatkozatokkal. Az amerikai imperializmus számára a rendszer fenntartásának igénye a hadsereg kérdéséhez vezetett. Emlékeztetőül: Tunéziában a rezsim az RCD apparátusára támaszkodott a rendőrséget felhasználva (melynek eszközei kétszeresen múlták felül a hadseregét), Egyiptomban pedig 30 éve hadseregé a hatalom. A rendszer elválaszthatatlan a hadseregtől, a hadsereg maga a rendszer.
Mubarakot, a hadsereg tábornokát Szadat meggyilkolása után nevezte ki a vezérkar elnökké. Az összes miniszterelnöki, de még a jelentősebb miniszteri posztokat is katonák foglalták el. Sőt, Egyitom és Izrael állam között megkötött camp-davidi szerződések után az Egyesült Államok közvetlenül finanszírozta a hadsereget minden évben 1,3 milliárd dollárral. Az ország első vállalkozója a hadsereg lett. Fegyvergyártása is van, de a közmunka-építkezésekben, az élelmiszeriparban, a turizmusban, szolgáltatásokban, stb. is vállalkozik.
Nem létezik tehát a «semlegesség» a hadsereget illetően, olyan intézményről van szó, mely gerince az egyiptomi rendszernek. A Mubarakra gyakorolt megsokszorozódott nyomás – ahogy az USA mondta, az engedményekre és «demokratikus átmenet» melletti elkötelezettségre – valójában a hadsereg óvására vonatkozott. Egyébiránt pedig ez utóbbi is igyekezett gondoskodni magáról biztosítva, hogy védeni fogja a népet, kinyilatkozva bármilyen népellenes erőszak ellenzését.
A katonai apparátus félelmének terméke volt a forradalmi folyamattal szemben, mely során a tömegek minden elsöpörhettek volna – ahogy a fraternizálási jelenetek is mutatták.
Ebben a keretben amerikai politikai megbízottak találkoztak a rendszer tisztviselőivel, de ellenzéki pártokkal is, ideértve a Muzulmán Testvériséget. Mubarak egyik utolsó „engedményében” harminc év óta először alelnököt nevezett ki, Szulejmán tábornokot, a titkosszolgálat főnökét, az Izrael állam és a palesztinok közötti összes tárgyalás felelősét.
Garanciát az USA és Izrael számára kellett nyújtani, mert ezek követelték az Egyitom által Camp Davidban aláírt szerződések betartását. De a tömegmozgalom folytatódott.
A legtöbb ellenzéki párt, mint a Muzulmán Tesvériség, mely korábban jelezte, hogy amíg Mubarak hatalomban van, semmilyen tárgyalásba nem megy bele, elfogadta, hogy találkozzon Szulejmán tábornokkal. Tüntetések öntötték el Kairó és a nagyvárosok utcáit, közöttük a febr. 4-iek.
Február elején a munkásosztály egész szektorai kezdtek munkabeszüntetésbe. Ennek a helyzetnek a termékeként több kis független szakszervezet együtt létrehozta jan. 30-án a Független Szakszervezetek Szövetségét, mely ezt a nyilatkozatot tette:
„A jelenleg folyó népi forradalmat útját a munkásharcok kövezték ki. Ezért az egyiptomi munkások és alkalmazottak teljes mértékben elutasítják, hogy a „kormányzati” Szakszervezeti Szövetség képviselje őket és nevükben beszéljen, mert az ritkán képviselte érdekeiket, jogaikat és követeléseiket visszautasította, még a hírhedt jan. 27-i nyilatkozatában is jelezte, hogy nem támogatja ennek az időszaknak a tiltakozó akcióit.
Ezért a független szakszervezetek és bizottságok (RETA, a nyugdíjas dolgozók szakszervezete, az egészségügyieké, , a független pedagógus-szakszervezet) az ipari munkásság független csoportjai oldalán létrehozzák a Független Szakszervezetek Szövetségét és végrehajtó orgánumát 2011.jan. 30-án és a következőket követelik:
1./ Az egyiptomi állampolgárok munkához való jogát (...).
2./ Minimálisan 1200 egyiptomi font béreket (...).
3./ Minden egyiptomi állampolgár számára igazságos társadalombiztosítást (...).
4./ A munkások és tisztviselők szabad szervezkedési jogának biztosítását (...).
2./ Minden jan. 15. utáni bebörtönzött szabadon engedését.”
Ugyanúgy, ahogyan Tunéziában a munkásosztály keresi szervezetét, hogy küzdjön. De Egyiptomban nincs olyan szakszervezet, mint az UGTT. Az UGTT ugyan félig beintegrálódott a tunéziai rendszerbe, mégis megmaradt olyan szervezetnek, melyet a tömegek visszaszerezhettek. Egyiptomban a szakszervezet állami szervezet volt, vezetői miniszterek, képviselők. Ilyen körülmények között csak soktípusú, szakszervezeti vagy civilszervezet szerveződhetett. Ilyen folyamatban jött létre a Szövetség is.
Azt a játékot sem kell feledni, amit az AFL-CIO játszott, hogy „segítsen” bizonyos szakszervezeti struktúrákat vagy a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetségét, mely kereteibe akarta foglalni ezt a szövetséget.
Febr. 9-én fordul minden: Mubarak ragaszkodik hatalmához, az amerikai nyomás hangsúlyosabbá válik, a sztrájkok pedig elérik a stratégiai ágakat. A vezérkari főnökség tulajdonában levő több fegyvergyártó üzemben a dolgozók beszüntetik a munkát. A textilüzemekben is. Port Szaid kikötői munkásai sztrájkolnak. A Szuezi-csatorna 6 ezer dolgozója sztrájkol. Mindez előre viszi az ügyeket, a tüntető munkások azt kiáltozzák: „Mi vagyunk a nép, miénk a hatalom!”
Az USA az egyiptomi vezérkarral együtt megszabadul Mubaraktól febr. 10-i beszéde másnapján, melyben még azt közölte, marad. Febr. 11-én közölték a hírt, hogy Mubarak a hatalmat nem a Szenátus vezetőjének – az Alkotmányban előírtak szerint –, hanem a Nemzeti Biztonsági Bizottságnak, vagyis a vezérkarnak átadta.
Az amerikai adminisztráció az egyiptomi vezérkarral vetélkedve nyers államcsínnyel megszabadult Mubaraktól, mivel a rendszer egésze került veszélybe. Az az elem, mely ezt a fordulatot előidézte, a sztrájkok egyre tömegesebb terjedése és tízezrek megjelenése a tüntetéseken most már a szakszervezetekkel együtt. Ez az egyiptomi tömegmozgalom nyitott újabb rendszerválságot, mely Mubarakot ejtette.
Tunéziában a forradalom Ben Ali bukását hozta, és azután megkezdte lebontani az RCD államapparátusát. Egyiptomban még csak addig jutott a forradalmi folyamat, hogy Mubarakot elzavarta, mélységes krízist idézett elő, de még nem kezdte el az államapparátus, vagyis a hadsereg lebontását.
Az Egyesült Államok rögvest közli, hogy kész az együttműködésre az új egyiptomi partnerekkel, azzal a kikötéssel, hogy azok a megkötött nemzetközi szerződéseket elismerjék. A Védelmi miniszter, az egyiptomi vezérkari tábornok azon nyomban megerősíti, hogy Egyiptom betartja minden nemzetközi szerződését. Izrael állammal. Ugyanezt mondja az „ellenzéki” El Baradei, aki lehetséges alternatívaként számít a rendszer bukása esetén. A Muzulmán Testvériség is megerősíti. Mindnyájan egyetértenek abban, hogy a héber állammal kötött „egyezményeket” betartják.
Ciszjordániában a Palesztin Hatóság minden Egyiptom melletti szimpátiatüntetést megtiltott Mubarak bukásának bejelentése után.
Az egyiptomi katonaság közölte, hogy átveszi az ország ellenőrzését, feloszlatja a parlamentet, felfüggeszti az Alkotmányt, rendkívüli állapotot vezet be és levezényeli a demokratikus átmenet folyamatát a néhány hónapon belüli választásokkal. Felhívta az egyiptomiakat, hogy vegyék fel a munkát és állítsák helyre a rendet.
Febr. 13-án a hadsereg beavatkozott a Tahrir téren és a hetek óta itt tartózkodó tüntetőket, akik nem elégedtek meg csak Mubarak távozásával, erővel szétszórta. El kell mondani, a Tahrir téri bizottság ezt a határozatot adta ki:
„Megerősítjük békés forradalmunk folytatását a győzelemig és összes kérésünk megvalósulásáig: a rendkívüli állapot azonnali megszüntetése; a politikai foglyok szabadon bocsátása; a jelenlegi Alkotmány összes cikkelyének hatályon kívül helyezése kiegészítésével együtt; a Nemzetgyűlés, a Szenátus és a kormányzóságok feloszlatása; alkotmányozó nemzetgyűlés felállítása, új alkotmány megalkotása a nagy demokratikus alkotmányok, az emberi jogok nemzetközi chartái mintájára; az alkotmány 3 hónapon belül népszavazás alá bocsátása; állampolgári, demokratikus és békés alapokon működő pártok szabad létrehozásának joga akadályok és feltételek nélkül, legalizációjuk egyszerű bejelentéssel; sajtószabadság és információáramlás; az összes katonai bíróság feloszlatása, a civil lakosságot illető ítéleteik megsemmisítése.”
Minden „rendpárti” erő a dolgozók mozgalma ellen fordult. Számos „ellenzéki” bejelenti a hadsereg támogatását. De febr. 15-én elképzelhetetlen jelenetet láthattunk az állami televízióban: Essan el-Eriane, a Muzulmán Testvériség egyik felelőse, akinek a hadsereg rendszeres megtorlását kellett elviselnie, bejelenti, hogy „bízunk a hadseregben és ígéretében, hogy a hatalmat átadja” és támogatja „a demokratikus rendszer felé lépés érdekében a nemzeti konszenzust”.
Miközben a hadsereg a több nap óta tartó sztrájkok befejezésére szólít fel, febr. 16-án Mehalla Al-Kubra városban (a Nílus deltája) az egyik legnagyobb egyiptomi textilüzemben a dolgozók sztrájkba lépnek béremelésért és vizsgálóbizottság felállításáért az üzemi vezetés korrupciójának felderítésére. Ugyanezen a napon a kairói repülőtéri dolgozók is sztrájkba kezdenek béremelésért.

Az ellenség a világimperializmus

A tunéziai és egyiptomi forradalmi folyamat újból megmutatja, hogy a munkás- és paraszttömegek a helyi rendszerek elleni lázadása a világimperializmus érdekeit sérti, mely próbálja megmenteni a neki behódolt rezsimeket.
Ahogyan Lev Trockij aláhúzza, «a gyarmati és félgyarmati országokat nem a bennszülött tőke, hanem a világimperializmus dominanciája alá vetették».
Ezek a rendszerek nem tudnak kibújni a tőke uralta világpiac törvényei alól anélkül, hogy ne ütköznének az imperialista hatalmakba. Ebből a szempontból van különbség azon rendszerek között, melyek próbálkoznak ellenállni az osztályharc fejlettsége mértékében – ha csak részlegesen is -, és azok között, melyek teljes egészében elfogadják az imperialista követelések egészét.
Akkor is, ha ez az ellenállás nem csinál munkás-paraszt kormányt belőlük. Ehhez az kellene, hogy elszánják magukat az imperializmussal való végső, konzekvens szakításra. A munkás-, paraszttömegek és harcuk számára azonban van különbség, amit egy forradalmárnak tudnia kell, mert abból az alapvető megítélésből kell kiindulnia, hogy a tömegeknek saját erejükből, saját osztályharcukkal kell megtalálniuk a kivezető utat, ahogyan a tunéziai bizottságok létrehozása is kifejezi ezt.
Az osztályharc eredményét az osztályharc fogja meghozni. Ezért erősíti meg a IV. Internacionálé alapítási programja: „Lehetetlen kategorikusan előre tagadni az elméleti lehetőségét annak, hogy a körülmények (háború, vereség, pénzügyi csőd, forradalmi tömegnyomás, stb.) teljességgel kivételes összejátszásának hatására a kispolgári pártok, ideértve a sztálini pártot is, messzebbre jutnak a burzsoáziával való szakítás útján annál, mint maguk akarnák. Mindenesetre egy dolog kétségtelen: mégha ez a kevéssé valószínű verzió be is következne valahol és valamikor, s egy (…) «munkás-paraszt kormány» létrejönne, tényként megszilárdulna, csak egy rövid epizód lenne a proletariátus valódi diktatúrája felé.”
A Permanens forradalomban az imperialista hatalmak által uralt országok apropóján Trockij ezt magyarázza:
„a felszabadulás nemzeti és demokratikus feladatainak valódi és teljes megoldása csak az elnyomott nemzetet vezető proletariátus diktatúrájával érhető el”.
Az imperializmus időszakában valóban illuzórikus azt képzelni, hogy az afrikai, ázsiai vagy latin-amerikai országok erőtlen komprádorburzsoáziája elérheti a nemzet szuverenitását, ahogyan a polgárság azt elérte a XVIII. és XIX. században.
A Vita Latin-Amerikáról (Művek, 19. kötet) Trockij ezt mondja:
„Minden kormány tud produkálni bizonyos helyzetekben olyan állásfoglalást, mely ingadozik, a nemzeti burzsoázia és a munkásság felé hajol, aztán a külföldi tőke felé. Hogy a munkásokat kézben tartsa, a szakszervezeteket integrálja az államba.”
Ezért van, hogy Trockij aláhúzva a munkásosztály szerepét kitart a szakszervezetek függetlensége mellett, mert a proletariátus fog meghatározó és döntő szerepet játszani. Trockij hozzáteszi:
„Minden szervezet, minden párt, minden frakció, mely a szakszervezetek felé ultimátumszerű viselkedést enged meg magának, egyszerűen azért, mert nem tetszenek neki ezek a szervezetek, tényként hátat fordít a munkásosztálynak, és pusztulásra van ítélve. És meg kell mondani, megérdemli sorsát.
Ha az elmaradott országokban a fő szerepet a külföldi tőke játsza, a nemzeti burzsoázia társadalmi helyzete az ipari fejlődéshez viszonyítva alsóbbrendű pozíciót foglal el. Ha a külföldi tőke nem importál dolgozókat, hanem a bennszülött lakosságot proletarizálja, hamarosan a munkásság játssza a legfontosabb szerepet az ország életében. Ilyen körülmények között a nemzeti kormány, ha megpróbál ellenállni a külföldi tőkének, kénytelen többé-kevésbé a munkásságra támaszkodni.
Ellenben ezen országok kormányai elkerülhetetlennek és maguk számára hasznosabbnak ítélik kéz a kézben andalogni a külföldi tőkével, a munkásszervezeteket tönkreteszik és többé-kevésbé totalitárius rendszereket vezetnek be. Így a nemzeti burzsoázia gyengesége, a belső kormányzás tradicióinak hiánya, a proletariátus többé-kevésbé gyors kifejlődése megrendíti minden stabil demokratikus rendszer alapjait. Ezen fejletlen, gyarmati vagy félgyarmati országok kormányai bonapartista vagy félbonapartista jelleget öltenek, eltérnek egymástól abban, hogy egyesek megpróbálnak demokratikus irányba fordulni keresve a munkások-parasztok támaszát, mások pedig rendőri-katonai diktatúrát vezetnek be.
Mindez meghatározza a szakszervezetek sorsát is. Vagy az állam protektorátusa alatt találják, vagy kegyetlen üldöztetésnek teszik ki magukat. Az állam főnöksége problémát jelent: elsőként közeledést az egész dolgozó osztályhoz és így támpont nyerését az imperializmus szélsőséges követelőzései felé; másodszor pedig a dolgozókat meg kell fegyelmezni egy bürokratikus vezetés ellenőrzése alá helyezve». (A szakszervezetek az imperialializmus hanyatlása alatt c. műben)
Ez az idézet Trockijtól lehetővé teszi, hogy a tunéziai, egyiptomi és algériai munkásmozgalom fejlődését szemügyre vegyük és a proletárforradalmárok számára akciókeretet rögzítsünk.
Trockij emlékeztet:
«A Kommunista Internacionálé támogat minden nemzeti forradalmi mozgalmat, mely az imperializmus ellen irányul, anélkül, hogy szem elől tévesztené, csak a konzekvens, a nagy tömegek aktív harci részvételén alapuló forradalmi vonal és az imperializmussal együttműködő erőkkel való fenntartások nélküli szakítás tudja elvezetni a tömegeket a győzelemhez.”
Hozzáteszi:
„Minden esetben, melyben (a nemzeti burzsoázia) közvetlenül szembetalálja magát a külföldi imperializmussal vagy reakciós fasiszta ügynökeivel, megkapja teljes forradalmi támogatásunkat, ugyanakkor megőrizzük szervezetünk, programunk és pártunk teljes függetlenségét.”
Hogy jól megértsük, az imperializmus kérdése központi kérdés, hogy a helyi rendszerek ezek hűbéresei, Trockij egy példát idéz:
«Jelenleg Brazíliában félfasiszta rendszer létezik, melyre bármilyen forradalmár csak gyűlölettel tud tekinteni. Tételezzük fel, hogy holnap Anglia katonai konfliktusba lép Brazília ellen. Melyik oldalra áll a munkásosztály? Azt mondom, ez esetben én a „fasiszta” Brazília oldalán állnék a „demokratikus” Angliával szemben. Miért? Mert a két ország közötti konfliktus nem a demokrácia vagy fasizmus kérdése lenne. Ha Anglia győzne, egy új fasiszta rendszert emelne hatalomba Rio de Janeiroban és megerősítené Brazília feletti ellenőrzését. Ellenkező esetben, ha Brazília győzedelmeskedne, a nemzeti és demokratikus tudat óriási lendületet kapna és a Vargas-diktatúrával való összeütközéshez vezetne.
Anglia veresége ugyanakkor a brit imperializmusra mérne csapást, az angol proletariátus forradalmi mozgalmának adna lendületet. Nem kell, hogy a világ antagonizmusait és a katonai konfliktusait redukáljuk a fasizmus és demokrácia közötti harc kérdésére. Fel kell tudnunk ismerni a kizsákmányolókat, a rabszolgatartókat és a tolvajokat, akármilyen maszkot is viseljenek! (Beszélgetés Lev Trockijjal, Marco Fossa, 1938.szept.23.)
Ekkor hatott még a pszeudoforradalmi, imperialista és sztálinista nyomás a IV. Internacionálé soraiban.
Ezen a ponton Trockijnak polemizálnia kellett a IV. Internacionálé mexikói szekciójának vezetőivel – abban az országban, ahol menedéket talált –, akik úgy találják, hogy Trockij „opportunizmusa” a Cardenas-kormány iránt (együttműködött vele a kőolajkincs államosítására irányuló törvény kidolgozásában) annak jele, hogy Trockij védi menedékét…
Az 1938. nov. 4-i beszélgetésben így válaszol a mexikói elvtársaknak:
«Azt hiszem, hogy mexikói elvtársaink, és másutt is egyébként, a munkásosztályt, sőt általában a történelmet illetően megpróbálnak absztrakt módon, a tömegek nélkül átugrani bizonyos szakaszokat, általában a történelmet és főként a proletariátus fejlődését mellőzve (…).
Olyan időszakban élünk, melyben a nemzeti burzsoázia a külföldi imperialistákkal szemben egy kicsivel több függetlenséget akar. A nemzeti burzsoáziának flörtölnie kell a munkássággal, parasztsággal és akkor meglesz az ország balra orientálódott erős embere, mint most Mexikóban. Ha a nemzeti burzsoáziának le kell mondania a külföldi tőke elleni harcról és közvetlen gyámsága alatt dolgoznia, akkor fasiszta rendszerünk lesz.»
De az első esetben Trockij hangsúlyozza:
«A IV. Internacionálé mexikói szekciója versenyben áll a nemzeti burzsoáziával a munkások, parasztok előtt. Örök versenyben vagyunk a nemzeti burzsoáziával, úgy is mint az egyetlen vezetés, mely képes a tömegek győzelmét biztosítani a külföldi imperialisták elleni küzdelemben.»

A demokratikus és nemzeti feladatok és a proletárforradalom

A nemzeti függetlenség megteremtése a gazdaság ellenőrzését feltételezi és az imperializmussal minden szál elszakítását a munkások és parasztok hatalommegragadása révén. Ezért határozzák meg a Kommunista Internacionálé IV. kongresszusának „az irány kérdése” tézisei a nem imperialista országokban a küzdelem különleges formáját az egységfrontért: az antiimperialista egységfront «annál inkább szükséges, mert a vezető bennszülött osztályok a külföldi tőkével hajlamosak a kompromisszumot kötni és ezek az egyezségek a népi tömegű bázis érdekei ellen hatnak.
Ahogy a FUO jelszava segített és segít ma is a szociáldemokrácia a proletariátus érdekei ellen elkövetett árulásának leleplezésében, ugyanúgy az antiimperialista egységfront jelszava hozzájárul majd a burzsoá nacionalizmus különböző csoportjai habozása és bizonytalansága leleplezéséhez.»
Trockij kitart amellett, hogy az imperialista korszakban egyedül a proletariátus képes elvégezni nemzeti és demokratikus feladatokat:
«Szélesesen értelmezett történelmi mértékben ezek a demokratikus feladatok polgári demokratikus feladatok, de a burzsoázia nem képes azokat megoldani (…). A demokratikus feladatokért vívott harc folyamán mi szembeállítjuk a proletariátust a burzsoáziával.»
Trockij szerint nincs kötelező «demokratikus szakasz» az elmaradott országok számára. Az antiimperialista egységfront nem csak a «demokratikus feladatokat» tartalmazza, hanem kombinálja a demokratikus-nemzeti-proletár feladatokat.
Egyébként ezt illusztrálja a tunéziai és egyiptomi forradalmi folyamat, melyben a munkásosztály megerősíti társadalmi helyét. Nincs lehetőség «szakaszos forradalomra». Egyedül a proletariátus tudja garantálni a nemzeti és demokratikus feladatok elvégzését a politikai hatalom megragadásával és a tőke kisajátításával.
Ezért «demokratikus» a szuverén Alkotmányozó Nemzetgyűlés jelszava szemben az imperialista dominanciát garantáló rendszerekkel.
A leigázott országokban pedig ez a forradalmi demokrácia jelszava, mert kombinálja a nép nemzeti és demokratikus törekvéseinek centralizálását a munkások, parasztok társadalmi szándékával, ezek kielégítése kérdését a hatalomra kihegyezve.
Ez tehát átmeneti jelszó. A IV. Internacionálé alapító programja pontosít:
«A demokratikus program nem hajítható egyszerűen félre: az kell, hogy maguk a tömegek harcban haladják meg a programot. A nemzetgyűlés (vagy alkotmányozó gyűlés) jelszava teljességgel őrzi érvényét olyan országokban, mint Kína és India. Elválaszthatatlanul össze kell kapcsolni ezeket a jelszavakat a nemzeti felszabadítás feladatával és az agrárreformmal. Mindenekelőtt ezzel a demokratikus programmal kell felvértezni a munkásokat. Csak ők képesek a parasztság felemelésére és összefogására. A forradalmi demokratikus program alapján kell szembeállítani a munkásokat a «nemzeti» burzsoáziával. A tömegmozgalom egy bizonyos szakaszában a forradalmi demokrácia jelszava alatt a szovjetek megjelenhetnek és meg is kell jelenjenek. Minden adott periódusban történelmi szerepüket, különösen a Nemzetgyűléshez való viszonyukat a proletariátus politikai szintje, a parasztsággal kiépített kapcsolata és a proletár párt politikai arculata határozza meg. Előbb vagy utóbb a szovjeteknek a burzsoá demokráciát meg kell dönteniük. Egyedül ők képesek a demokratikus forradalmat végigvinni és így a szocialista forradalom éráját megnyitni.»
A proletárforradalom az egyetlen konzekvens «demokratikus» forradalom, a munkásosztálynak a tanácsokon keresztül a politikai hatalom megragadásával a tőke kisajátítására.
1940 májusában a IV. Internacionálé rendkívüli tanácskozása elfogadta a Riadó! Manifesztum alapdokumentum mellett a «Gyarmatosítók világa és az imperialista háború» c. határozatot. A határozat aláhúzza a demokratikus és átmeneti jelszavak forradalmi jelentőségét mint olyanokat, melyek a paraszti és népi tömegeket segítik a munkások köré gyűjteni, hogy így független szervezeteik útját megtalálják bizottságaikban, a tanácsok (szovjetek) előképeként és létrejöhessen a kettős hatalom.
«A Nemzetgyűlés vagy Alkotmányozó Nemzetgyűlés jelszava a leghatalmasabb mozgatóerő ahhoz, hogy a tömegeket küzdelembe vigye. De a dolgozók forradalmi pártjának ebbe a jelszóba bele kell foglalnia az agrárforradalom és a nemzeti felszabadításért vívott harc teljes tartalmát (…). A demokratikus harcot nem a nemzeti burzsoázia kezében kell hagyni, hanem a tömegmozgalom emelkedésének pillanatában a helyi, térségi és nemzeti munkás-, paraszt- és katonatanácsok létrejöttében kell kifejeződnie a tömegharc orgánumaként és előbb vagy utóbb a dolgozók hatalmának szerveként.»
Így a proletariátus saját, bizottságokban szervezett mozgalma által magával ragadja a tömegeket, átlépi a politikai demokrácia kereteit, a tanácsok munkáshatalmának bevezetésével a demokrácia legmagasabb formáját teremti meg.
Vajon nem ez a Tunéziában és Egyiptomban, Algériában és másutt elkezdődött folyamatok általános irányvonala? Nem ez a gyakorlati és konkrét küzdelem útja, sokkal inkább mint a «forradalmi» viták és az imperializmussal vállalt cinkosság?
Küzdelem az algériai nép védelméért
A tunéziai forradalom és az egyiptomi felkelés kellős közepén, jan. 31-én az IMF deklarálta, hogy Algériának el kell kezdenie strukturális reformjait, abba kell hagynia a bérek emelését és deficitjét csökkentenie kell. Az IMF hozzáteszi, hogy a külföldi befektetők nagyon aggódnak Algériának az állami ellenőrzés bevezetésére tett intézkedései miatt.
Az 1999-ben megválasztott Buteflika elnök – elődei kontinuitásában – tényleg strukturális terv megvalósításához látott hozzá, 2008-ban azonban be kellett látnia a privatizációs politika csődjét.
2009-ben a kormány kiegészítő költségvetési törvényben visszaállította a gazdaság állami felügyeletét és döntött, hogy a külföldi partneriátussal létező vállalatokban az algériai részesedésnek legalább 51 %-nak kell lennie. A Parti des travailleurs (PT, Dolgozók Pártja) azt mondta, az első lépésről van szó. Két hónappal később a költségvetési törvény vitájában a PT képviselői egész sorozat módosítást nyújtottak be, nevezetesen a munkanélküli ellátásról, a minimálbér emeléséről, a bezárt vállalatok megnyitásáról, a privatizált vállalatok újraállamosításáról, a külföldi tőkének eladottakkal kezdve(pl. Arcelor Mittal, Lafarge, Lindt). Ezeket a módosításokat az elnöki többségi parlamenti csoport (Front de libération nationale, szocialista párt) és az RCD (Rassemblement pour la Culture et la Démocratie – Kultúráért és Demokráciáért Tömörülés) képviselői együttesen elutasították.
Figyelembe véve, hogy az 51 % csak az első lépés, a PT képviselői megszavazták ezt a törvényt. A PT 2010. augusztusi kongresszusi előkészületein vita folyt arról a központi kérdésről, melyet egyébként később általános politikai állásfoglalásként el is fogadott a kongresszus, hogy ha az „51 - 49 %” az első lépés volt és az 51 % csak köztulajdon lehet, a PT a „100 %”, vagyis a gazdaság újraállamosítása mellett áll ki.
Az Európai Unió, a külföldi, nevezetesen amerikai befektetők, a Medef (a francia munkáltatói szövetség) virulensen tiltakozott a költségvetési törvény ellen. Annál is inkább, mert a 2009-es és a 2010-es kiegészítő költségvetési törvények a nemzetgazdaság védelméről szintén intézkedéseket hoztak. A nemzeti preferenciának köztulajdonú vállalat felel meg, így megtiltják pl. az Algériában is előállítható gyógyszerek importját; bizonyos pontokon felülvizsgálják az EU-val kötött együttműködési szerződéseket a helyi termékek védelméről. A 2010-ben, az ipartámogatással kiszélesített intézkedések lehetővé tették 200 köztulajdonú vállalat rekonstrukcióját és a közszféra 50 - 115 %-os béremelését. A közelmúlt IMF-nyilatkozata beleillik ugyanabba az offenzíva-együttesbe, amely Algéria 2009-ben elhatározott irányát akarja hatályon kívül helyezni, hogy az országot megnyissa a külföldi tőke fosztogatása előtt. Tökéletesen igaz ezért az, amit Louisa Hanoune, a Dolgozók Pártja nevében felelt: „Algéria nem Ben Ali Tunéziája és nem is Mubarak Egyiptoma. A rendszer más, nevezetesen a gazdaságpolitikát és a külpolitikát illetően”.
Az algériai nép nemzeti harca gyümölcseként az ország 1962-től függetlensége megszerzése után a gazdaság nagy részét, az összes kulcságazatot államosította. Az algériai forradalom eredményét elfojtva az FLN vezetése kispolgári nacionalista jellegű egypárti rendszert vezetett be.
Az imperializmus soha nem bocsátotta meg ezeket az államosításokat. Az 1980-as években, a strukturális kiigazítási tervek igazi aktivizálódásának időszakában fokozta nyomását az algériai rendszerre. Az 1992-es választási folyamat államcsínnyel történt megszakítása, a FIS (Front islamique du salut – Iszlám Üdvösség Frontja, az iszlamista állam megalapítását célul tűző párt) vezetőinek letartóztatása és betiltása után 150 ezer áldozatot követelő „polgárháború” tört ki. A diszlokatív háború egyik rugója világosan a francia és amerikai imperializmus közötti konfrontáció, utóbbi kereste az alkalmat az előbbi eltávolítására.
Egyébként ebben a periódusban történt, hogy az amerikai vállalatok kerültek az algériai szénhidrogén-kiaknázás élére, Franciaországot alárendelt helyre szorítva. A privatizáció-likvidáció imperialista politikája és az imperialista hatalmak közötti ellentmondások Algériát létében fenyegették.
Az ország kezdett olyan helyzetbe kerülni, mint amilyenbe az afrikai országok legtöbbje az akkori időkben. A PT volt az egyetlen párt, mely denunciálta a választási folyamat megszakítását, már ekkor küzdött a diszlokációs háború ellen a békéért és egyszerre a kiigazítási tervek ellen. 1995-ben a PT San Egidio település kezdeményezésére az FIS-szel, az FFS-szel (Front des Forces Socialistes – Szocialista Erők Frontja) és Ben Bellával részt vett a nemzeti szerződés aláírásával végződő római konferencián. Az RCD részvételével tábornokok vezette algériai rezsim, a terrorizmus gyökeres kiirtásának és az ellene vívott háború ádáz híve a PT más pártokkal megkötött nemzeti egyezményét erőszakosan mellőzte.
1998-ban a Parti des travailleurs széles kampánya bázisán országos tanácskozást tartott Algériában a béke érdekében. 1999-ben került sor Buteflika elnök megválasztására. Ő lett az, aki kifejleszti a „nemzeti kiegyezés politikáját”, amnesztia fejében a „terroristáknak” fegyverletételt, az eltűnt személyek dossziéinak elismerését és az áldozatok utáni kártérítést javasolva.
A PT, mely hosszú időn keresztül harcolt a békéért, támaszkodott erre az előrelépésre, mely valóban véget vetett a ’90-es fekete évtizedet jellemző pokoli spirálnak. Az imperializmus azonban nem mondott le Algéria felosztásáról. 2001-ben a fiatalok és a kabil népesség egy csendőr által megölt fiatal halálát követően kitört legitim mozgalmának kihasználásával próbálkozott.
Az imperializmus egyik aktív ügynöke maga a sztálinisták és pablisták támogatta RCD. Ez a párt élesztette fel a törzsi hagyományokat segítve az „arouch” (kabil civilmozgalom, jelentése ”törzsek”) létrejöttét, hogy a népességet korporatív és etnicista keretekbe zárja a pártok és szakszervezetek létezése helyett. Sőt, mikor Kabilia ifjúsága és népe a rendszer megtorlásával szembe fordította mozgalmát jogainak elismerését kérve, az RCD próbálkozott a mobilizációt Algéria felosztására irányítani Kabília elszakításával. A manőver azonban beleütközött a francia gyarmatosítókat forradalommal elkergető, Kabíliában is súlyos árat fizető (1,5 millió halott) algériai nép létezésének tényébe.
2001-ben az UGTA szakszervezeti tömörülés országos sztrájkra szólított a bankok magánkézre adásának terve ellen és 2003-ban újabb általános sztrájkra, melyet tömegesen követtek az egész országban, Kabíliában is. Ez fejezi ki azt a tényt, hogy csak egyetlen nép létezik Algériában, ha az berber és arab nyelvű komponensekből áll is; egyetlen, az UGTA-ban szerveződő munkásosztály van, szektorokban, mint az oktatás és az egészségügy, és az utóbbi 20 év válságtermékeként létrejött autonóm szakszervezetekbe tömörülve.
Az egypártrendszerbe félig integrálódott UGTA szakszervezeti szövetség a munkásosztály teljességét szervezi nyelvi hovatartozás tekintetbevétele nélkül. Ténylegesen az algériai forradalom a gyarmati dominanciát megfékezve széles rétegek számára lehetővé tette, hogy felülkerekedjenek a kolonializmus velejáróján, az elmaradottságon. Algéria és népe a forradalom vívmányainak bázisán jelentős fejlődésen ment keresztül. Az ország köztulajdonra alapozott iparosítása, a földek feletti ellenőrzés és a nemzeti szerzett jogok, vívmányok intézménye az UGTA állásfoglalásának alapköve.
Ebben az időben bontja ki és növeli a PT privatizációval szemben álló politikáját. 1 millió 300 ezer állampolgár írta alá petícióját a tamazigt (berber) nyelv nemzeti és hivataloskénti elismerése érdekében. 2002 februárjában Buteflika elnök fogadta a pártok vezetőit a választási előkészületek során. A Parti des travailleurs nevében Louisa Hanoune kérte a tamazigt elismerését és alkotmányossá tételét.
2002 áprilisában Buteflika elnök bejelentette a Kongresszus, a szenátus gyűlésének összehívását a tamazigt bevezetésére nemzeti nyelvként. A PT jelezte, hogy megszavazza, az RCD bojkottálta az eseményt.
2005-ben Algéria együttműködési szerződést írt alá az Európai Unióval. Tudjuk, hogy ez az egyezménytípus volt Tunéziában a szociális jogok likvidálásának egyik eleme. Még ha az Algériával kötött egyezmény kevesebb drasztikus záradékot is tartalmazott a tunéziainál, ez sem volt a munkás- és népjogok szempontjából kevésbé destruktív. Az együttműködési szerződést aláírásának napján, 2005. márc. 14-én történt a szénhidrogének állami tulajdonának megszüntetésére vonatkozó törvényjavaslat benyújtása, javaslat a szavazásra ... márc. 19-én, az 1962-es forradalom évfordulóján! Egyedül a PT szavazott ellene.
2005-ben a PT volt az egyetlen párt, mely az Európai Unióval kötendő együttműködési szerződés ellen foglalt állást, és intenzív kampányt folytatott a mögöttes szándékok leleplezésére. Ugyanekkor az amerikai imperializmus megpróbálta az algériai kormányt belépésre kötelezni az ellenőrzése alatt álló Africom katonai védelmi rendszerbe. A kormánynak vissza kellett utasítania az algériai nemzeti szuverenitás megsértését. A belső háború és a kabíliai események általi diszlokációs kisérletek kudarcot vallottak, a PT megerősítette kampányát minden privatizációs-likvidációs terv félbeszakítása érdekében. 1 millió 200 ezer aláírást gyűjtött a szénhidrogénipar újraállamosítása és az EU-val kötött együttműködési szerződés felmondása követelésére. 2006-ban Buteflika elnök döntött a szénhidrogénipar visszaállamosítása ügyében.
2008-ban az elnöknek be kellett látnia, hogy a privatizációs politika kudarcot vallott. Meg kell jegyezni, ezt megelőzően a munkásság óriási mobilizációs és sztrájkhulláma bontakozott ki, és a 2011. szept. 11-i fordulat óta az amerikai imperializmus az Európai Unió segédletével Algériára helyezte nyomásgyakorlása hangsúlyát. De 2004-ben az LMD (Licence-Master-Doctorat reform) bevezetésére került sor hatályon kívül helyezve az 1998-as, a felsőoktatás klasszikus rendszeréről szóló törvényt, megkérdőjelezve a diplomákat és az egyetemek privatizációja előtt megnyitva az utat. A PT ellene szavazott. Azóta minden évkezdéskor az egyetemi hallgatók tiltakoznak az LMD ellen az OJR aktivistái (Organisation des Jeunes pour la Révolution – Fiatalok Szervezete a Forradalomért) támogatásával. Ezév februárjában minden egyetemi városban tüntettek az LMD-rendszer ellen, s a tüntetők elutasították, hogy az RCD-vel együtt meneteljenek.
A Parti des Travailleurs küzdelme
2009-ben a kormány a parlament elé tárta a költségvetési kiegészítő törvényjavaslatot az állami ellenőrzést visszaállításáról a gazdaságban. Az algériai kormány 286 milliárd dolláros közmunkatervet jelentett be. Ugyanebben a keretben 2010 végén intézkedéseket hozott a spekuláció és az informális szektor (feketemunka) ellen, mely Algéria kb. 17 %-os export-importját képviseli. Az informális szektor élén nagy algériai spekulánsok állnak, akik munkanélküli fiatalok ezreinek adnak megélhetést a «fekete» munka képében.
A PT egy sürgős felhívásában megmagyarázza:
„bizonyítékok vannak arra, hogy ez a veszélyes szituáció a világpiaci spekuláción túl az EPE (köztulajdonban levő gazdasági vállalatok) bezárása, a strukturális kiigazítási tervek, a privatizáció és az államnak a bel- és külkereskedelmi piacokról való kivonulásának egyenes következménye. A PT szerint a spekuláció leállítására szolgáló megoldás:
– az érintett termékek, vagyis a cukor és olaj árának azonnali maximalizálása
– az árak ellenőrzése végett az állami monopólium ideiglenes helyreállítása a kül- és belkereskedelem területén
– a köztulajdonban levő, államilag szubvencionált és hazai termék számára fenntartott nagy bevásárlóközpontok újbóli megnyitása
– a köztulajdonban volt és bezárt élelmiszeripari vállalatok újbóli megnyitása. (…) Mivel nehéz órákat élünk és semmi nem lehet a nemzeti érdekeknél erőrébbvaló, a Politikai Iroda úgy értékeli, hogy a fiatalok eme haragja a munkanélküliség problémájának sürgős és tartós megoldását igényli valódi munkahelyteremtési megoldások alkalmazásával a reménytelenség, vagyis a szociális prekaritás leküzdésére.”
Ezután az UGTA-val közös nyilatkozat megerősíti:
«A bázistermékek árának felszökése és különféle szóbeszédek a fiatalok erőszakos zendülését idézték elő az országban több vilayában. Az UGTA és a PT elítélik a világpiac fedezéke alatti spekulatív aktusokat, melyek a széles körben fogyasztott termékeket érintő áremelkedéseket provokálták, s e helyzet kialakulásához vezettek. (...)
Az UGTA és a PT szolidáris a fiatalok legitim szociális aggodalmaival, de úgy ítéli meg a fosztogatásokat a közszolgáltatásban, a magántulajdonban, az iskolaépületekben, az egészségügyi, szociális és termelőegységekben, mint a nemzeti tulajdon megkárosítását és a fiatalság gondjait kifejező demokratikus tüntetésekkel való visszaélést.”
A kormány – messze attól, hogy ezeket az igényeket kielégítse – engedett a spekulánsok követelésének, befagyasztva sürgősségi intézkedéseit, csökkentette a vámokat és a munkáltatókat 8 hónapra felmentette a szociális terhek fizetése alól.

Louisa Hanoune egy sajtókonferencián elítélte a spekuláció javára hozott rendelkezéseket és arra hívott fel, minél előbb történjék előrelépés a fiatalság érdekében. Három héttel ezután a kormány bejelenti, hogy helyreállítja a kereskedelem állami ellenőrzését. Ezután közli, hogy ebben a szektorban az állam 50 %-ra növeli részesedését (a jelenlegi 5 % helyett), intézkedéseket tesz a spekuláció ellen és a Nemzeti Kereskedelmi Hivatalt újra meg fogja nyitni. Szintén bejelenti az árak maximalizálását.

A Fratenité szerkesztőségi cikkében (2011. jan. 18.) Louisa Hanoune ezt írja:
„A tunéziai forradalom védelme számunkra magába foglalja – a tunéziai testvérnéppel való szolidaritás összes létező formáján túl – azt, amit a történelem és a nemzeti függetlenség elérésére hozott közös áldozatvállalásunk diktál: a harc intenzitásának növelését Algériában, hogy őszintén szakítsunk a PAS politikai örökségével, az EU-val kötött társulási egyezménnyel, melynek tunéziai megfelelője romba döntötte az országot, a nemzet közösségi tulajdonának visszaszerzését újraállamosítással és a privatizált vagy bezárt üzemek újbóli megnyitásával, a külkereskedelem állami monopóliumának visszaállítását a kriminális spekulációért felelős export-import bárók lefegyverzésére, és valóban olyan politikát, mely az algériai népnek visszaadja a szót, hogy az maga határozzon a szuverenitása gyakorlásához szükséges intézményeinek formájáról és tartalmáról.
Mi úgy ítéljük meg, ehhez a távlathoz a szuverén Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívása szükséges avégett, hogy a demokráciának a szuverén nép adjon politikai, társadalmi tartalmat, hogy megválaszthassa, ellenőrizhesse és visszahívhassa reprezentánsait. Az Alkotmánynak kell mindezt tartóssá tennie.
Ezt megvalósítva a nemzeti tragédiát zárójelbe kell tenni, az egypártrendszer nyomait viselő intézményektől meg kell szabadulni és ezzel is táplálni a tunéziai forradalmat az ENA (Észak-Afrika Csillaga, az első algériai forradalmi politikai párt) hagyományainak megfelelően.”

Ekkor az IMF újból fokozza nyomását Algériára. Az éveken át Ben Ali RCD-jéhez kötődő algériai RCD hirtelen felfedezte a «demokratikus átmenet» értékét Tunéziában. A «gyilkos hatalom» elleni tiltakozási menetre hívott a rendszer megdöntéséért. Nagyon jól tudta, hogy ezek a menetek be lesznek tiltva a rendkívüli állapot – mely ellen a PT 20 éve harcol – miatt. Csak azért hirdette meg, hogy megtorlást provokáljon, hogy az imperializmus felé fordulhasson az algériai belügyekbe beavatkozás kérésével.
Ez a párt látogatta sorba korábban az európai és amerikai kancelláriákat. A francia kormány kommünikét is adott ki:
«A szólás szabadságát tisztelni kell és a tüntetéseknek szabadon kell lezajlaniuk».
Az amerikai kormány megerősítette, hogy „támogatja az algériai nép egyetemes jogait, közöttük a gyülekezési és a szólásszabadságot.”
A Parti des travailleurs kérte a hatóságokat az RCD demonstrációjának engedélyezésére. Louisa Hanoune pontosított:
„Semmi nem igazolja az algíri menetek betiltását. A szabadság olyan faktora a rendnek, mely lehetővé teszi a provokátorok és kalandorok elszigetelését”. Hozzátette: „A nép nem menetelhet együtt azzal a jobboldali párttal, mely a rendkívüli állapotot és egyéb retrográd intézkedést elrendelő kormánynak maga is tagja volt”.

A Front des forces socialistes (a kormányellenes FFS, Szocialista Erők Frontja, mely a legutóbbi választásokat is bojkottálta) szintén távol maradt ettől a tüntetéstől, egyik vezetője kijelentette:
„Nem menetelünk olyanokkal, akik határidőnaplóját Algérián kívüli erők írják”.
A Le Monde napilap ezt írta a «koordináció» kapcsán:
„Sokan suttognak arról, hogy a felhívás sikertelensége összeköthető a ’90-es években a rendszerrel együttműködő Sadi úr túlságosan is látható jelenlétével”.
Tényleg, 1992-ben az RCD a rendkívüli állapot kihirdetésekor a katonákat támogatta. Minden törvényt megszavazott, közöttük a privatizációra vonatkozókat is. 1999-től 2001-ig két minisztere vett részt a kormányban, ugyanazon Buteflika elnöksége alatt, akit ma úgy mutat be az RCD, mint aki „rosszabb” Ben Alinál!

Louisa Hanoune hozzáteszi:
„A nép nem felejt. Az a párt, mely most demonstratív menetre hív, az egyedüli párt, mely az izraeli kapcsolatok normalizálása érdekében hivatalosan emelt szót. E parlamenti ülésszak alatt a NATO meghívta és kérte, gyakoroljon Algériára nyomást, hogy engedjen a cionista erőknek. Iraki módra akarnak forradalmat, amerikai befolyásra.”

De nyilvánvalóan ez nem zavarja az NPA-t (Nouveau parti anticapitaliste, Új Antikapitalista Párt) a volt francia gyarmati nagyhatalom politikai pártját, mely a Tout est á nous! újságjában, (febr.17.) a legkisebb kétséget mellőzve leírja, mit kellene tenniük az algériaiknak:

„Egyesíteni kell ezt a sokformájú ügyet. Az egyetlen létező keret: országos koordináció a változásért és a demokráciáért (...). Febr. 19-én újabb tüntetésekre kerül sor.”

Az NPA francia pártnak tehát az algériai tömegek számára csak egy imperialista-barát párt vezette bizottság létezik „egyetlen keretként”. Ez volna az „új antikapitalizmus”?

A Parti de travailleurs számára az imperializmussal szembeszálló összes intézkedés támogatása, az imperializmusnak magukat alárendelők denunciálása jelenti az algériai nép mobilizálásának motorját. Ahogy a Fraternité legújabb számának szerkesztőségi cikke írja:
„A Központi Bizottság felhívást tesz a köztársasági elnöknek írt aláírásgyűjtő kampány intenzívebbé tételére, hogy országunkban a nemzeti szuverenitás keretében folyó mozgósítást megerősítsük a dolgozók, a fiatalok, a nyugdíjasok, a sérült képességűek munkahelyeket és vásárlóerőt illető követeléseinek kielégítéséért, ideértve a munkanélküli járadéknak a minimálbér 50 %-a elérését, a demokratikus szabadságjogok gyakorlásának korlátozása feloldásáért, az országos sajtó megnyitását olyan vita előtt, mely elősegíti az egypártrendszer intézményei és a nemzeti tragédia örökségével való leszámolást, a nép szava súlyának helyreállításáért, hogy a nép határozza meg a valódi demokrácia bevezetésére szolgáló politikai reformot, mely lehetővé teszi, hogy előrehozott, szabad és demokratikus választásokon maga válassza meg reprezentánsait tartóssá téve az üzleti ügyek és a politika elválasztását, a küldötti megbízatás tiszteletben tartását.
Ebben a reményben a Központi Bizottság felszólítja az aktivistákat, a párt tagjait és szimpatizánsait, hozzanak létre népi bizottságokat a köztársasági elnöknek írt levél aláíróival, dolgozókkal és szakszervezeti tagokkal, fiatalokkal, hogy szabad vitában, követeléseik megfogalmazásával, a mozgósítás kiterjesztésével kizárólag nemzeti, algériai megoldás szülessék.”

El a kezekkel Tunéziától, Egyiptomtól, Algériától!

Amivel a forradalmárok hozzá tudnak járulni az imperializmus által elnyomott országok népei harcához, az elsőként annyi, hogy nem támogatják saját, „demokratikus” imperialistáikat, hanem küzdenek ellenük. A kispolgári áramlatok – mint az Egyesült Titkárság –, a sztálinisták, vagy a IV. Internacionálé renegátjai denunciálják az algériai Parti des travailleurs antiimperialista harcát, megrágalmazásával próbálkoznak. Közvetlenül, „forradalmi” retorikával vesznek részt az imperialista kampányban mind az európai, mind az amerikai burzsoá társadalmak szélsőbaloldalában, rosszul maszkírozva a gondolkodásukban maradt neokolonialista lenyomatokat.

Láttuk, milyen szerepet játszottak az amerikai imperializmus és európai uniós segédei a tunéziai és egyiptomi rezsimek megőrzése érdekében, ahogyan nyomást gyakoroltak az algériai rendszerre is, hogy lemondjon kontroll-intézkedéseiről.

Abban a helyzetben, melyben a világot az jellemzi, hogy a munkás- és paraszttömegek keresik az utat, hogyan álljanak ellent az imperializmusnak, a tunéziai és egyiptomi forradalmi folyamat új szakaszt nyit.

Az Obama-adminisztráció égisze alatti imperializmus reagálásként meg kell feszítse erejét, hogy a „demokrácia” nevében kordában tartsa, majd elfojtsa a tömegek forradalmi mozgalmát, pontosan ugyanúgy, mint ahogy a második világháború után tette a tömegek forradalmi hullámával szemben. Minden „rendpárti” erő csatlakozni fog ehhez a keresztesháborúhoz. Az „iszlám” ellen a „demokráciáért” vívott harcban látni fogjuk a baloldalt, a szélsőbalt az új keresztesvitézek közé beállva a köztársasági felekezetenkívüliség nyugati „modellje”, a francia vagy amerikai forradalom, a „felvilágosodás”, filozófiája nevében.

A IV. Internacionálé határozottan az „elmaradott” (sic!) munkás- és paraszttömegek oldalán áll a demokratikus” (újból sic!) imperializmus ellenében. A IV. Internacionálé megfelel Lev Trockij állásfoglalásának, melyet a Kommunista Internacionálé 4. kongresszusának tett jelentésében fejtett ki (1922. dec. 14-én) a Francia Kommunista Párt és a gyarmatokkal kapcsolatos attitüdje apropóján. Ezekkel a szavakkal ítéli el Sidi-bel-Abbès (Algéria) Kommunista Pártjának szekcióját:

„Sidi-bel-Abbès szekciója nem engedheti meg magának a felkelést, különösen nem a győztes felkelést a gyarmatokon, mert ha elkövetnék a francia burzsoázia uralma alóli felszabadítás butaságát, a feudalizmusba fordulnának vissza.”

L. Trockij összefoglalja:
«Ami bennünket illet, nem tudunk tolerálni két óráig, de két percig sem olyan elvtársakat, akiknek rabszolgatartói mentalitása van.»

Ebben található a IV. Internacionálé álláspontja ellentétben a bal- és szélsőbaloldal (francia Szocialista Párt, Kommunista Párt, Balpárt, Antikapitalista Párt) nézeteivel, melyek Tunézia kapcsán deklarálták:
«Követeljük, hogy a francia kormány és az Európai Unió támogasson egy valódi demokratikus átmenetet».

A Parti ouvrier indépendant a berlini munkástanácskozáson (2010. jún. 19-20.) az európai küldötteinek szóló levelében olvashatjuk:
«(…) Febr. 5-én az Európai Unió bejelentette, hogy „Egyiptom és Tunézia javára segélytervet” állított fel, ” „újfajta szükségleteik kielégítésének megfelelően és ezen országok átmeneti folyamatának széleskörű támogatást nyújtva” (a kibővítéssel megbízott európai biztos, Stefan Füle nyilatkozata marokkói látogatásán 2011. febr. 5-én).
Febr. 9-én az EU „külügyminisztere”, a nagy-britanniai Labour Party tagja, Catherine Ashton azt nyilatkozta (...), hogy „az Európai Unió Tunézia rövid és hosszú távú segítéséről döntött abban, hogy az ország demokratikus átalakulásának folyamatához asszisztál”. Aláhúzta, „a jogállam restaurálásának és az intézmények megerősítésének fontosságát” (...)
Az Európai „Parlament” 2011. jan. 31-én elfogadott egy határozatot, melyet együttesen nyújtott be a EPP (jobboldal), ALDE (liberálisok és demokraták), a Zöldek/ az Európai Szabad Szövetség Képviselőcsoportja („konzervatívok”) , az S&D (szocialisták és demokraták, idetartozik a francia Szoc.Párt is) és Egységes Európai Baloldal/az Északi Zöld Baloldal Képviselőcsoportja (nevezetesen a francia kommunista párti Patrick Le Hyaric és balpárti Jean-Luc Mélenchon aláírásával).
A határozat megerősíti, hogy: „az Európai Parlament, tekintetbe véve, hogy Tunézia és az Európai Unió éppen a 2011-16-os évekre szóló akcióterv kidolgozásán dolgozott; tekintetbe véve, hogy ez a folyamat erős elkötelezettséget kíván a két partner részéről (...) felhívja a Tanácsot, a Bizottságot és az EU főképviselőjét (Catherine Ashtont), álljanak készen az EU-Tunézia együttműködés különböző pénzügyi intézményes alapjai újraorientálására – és szükséges emelésére (...), felhívja a főképviselőt és az alelnököt, hogy támaszkodjanak az eljövő törvényhozási választási folyamatra megfigyelőket küldve (…), kéri a Bizottságot, hogy favorizálja az európai civil társadalomnak a támogatását és segítését, ideértve anyagit is, amellyel az segítheti a tunéziai civil társadalmat, főképp az emberi jogok egyesületeit és a szociális partnereket.”
Megerősíteni az Eu-val az együttműködési szerződést, finanszírozni a „szociális partnerséget”, „felügyelni” a választásokat... Ki hiheti egy percre is, hogy a tunéziai néppel való szolidaritásról van szó?
Mindannyiótokhoz fordulunk, nem kellene Európában a demokratikus és munkásmozgalmat riasztani: semmiféle beavatkozást!»?

A IV. Internacionálé küzdelme a forradalomért

A tunéziai és egyiptomi forradalmak megmutatják, hogy a tőkés rendszer fenntartása nemzette barbársággal szemben a munkás- és paraszttömegek osztályharcukban képesek kiutat találni. Ebben a mozgalomban a dolgzók ösztönösen keresték a szerveződést szakszervezeteik visszaszerzésével, olyan bizottságokat alkotva, melyek más hatalmat feltételeznek.
A IV. Internacionálé számára ez az alapvető orientáció a tőkés rendszerrel való leszámoláshoz. Ez a küzdelem, a nemzetközi harc a kizsákmányoltak és kizsákmányolók között, a proletariátus és az imperializmus között, melyek helyi rezsimjei csak lakájok. A tunéziai és egyiptomi fejlődés megmutatta, hogy az imperializmus operál a helyi rendszerek fenntartásával.
Néhány héttel a tunéziai és egyiptomi események előtt zajlott le a Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése égisze alatt az algíri nyílt világtanácskozás az algériai PT és az UGTA együttes szervezésében. Nyilatkozatában olvashatjuk:
«... a világon a rettenetes szenvedés ellenére a népek, a fiatalok és a dolgozók mindenütt felegyenesednek, keresik szervezeteik visszahódítását azért, hogy harcoljanak, ellenálljanak, visszaszerezzék jogaikat.(…) Az 1991. jan. 4-i barcelonai jelszót megerősítve: ”Háborút és nyomorúságot előidéző kormányok, féljetek a népek felkelésétől! Le a háborúval! Le a kizsákmányolással”!»
A tunéziai és egyiptomi nép lefordította a gyakorlatra a 2010. novemberi algíri konferencia a világ minden pontjáról összegyűlt küldötteinek felhívását. Felkeltek az imperializmus hűbéres rendszerei ellen, visszaszerezték szervezeteiket, Tunéziában az UGTT-t, Egyiptomban pedig elkezdték független szakszervezeteik építését. Ebben a mozgalomban a forradalmi folyamat középpontjában a munkásosztály áll.
Bizottságok fakadtak – megformálva az Alkotmányozó Nemzetgyűlés igényét nemcsak az imperialistabarát rezsim bukását előidézve, hanem puszta létezésük révén már egy másik hatalom távlatát vetítik előre a felbomló rendszerrel szemben, a munkások és parasztok hatalmát.
„A forradalom első aktusa a proletariátus és a monarchia ütközése volt az utcákon. A forradalom első komoly győzelmét a proletariátus exkluzív akciója, a politikai sztrájk hozta meg. Végül, mint a proletárhatalom embrióját, láttuk a proletárképviselet megjelenését. A szovjet (tanács), ez az első demokratikus hatalom (...). A szovjet a tömegek összes frakció felett saját maguk által szervezett hatalom. Ez a valódi, hamisítatlan, nem kétkamarás, hivatásos bürokrácia nélküli demokrácia, mely fenntartja jogát arra, hogy küldötteit lecserélje, amikor csak akarja” (Trockij, 1905.)
A 20 éve ismételteknek ellenére a proletárforradalom napirenden van és Tunéziában, Egyiptomban már látjuk is.
Anélkül, hogy a kasserine-i és más tunéziai városokbéli fiatalok és dolgozók különösebb öntudattal bírnának, saját védelmi megmozdulásukban ösztösen kapcsolódnak az 1871-es Párizsi Kommünhöz, az 1905-ös és 1917-es petrográdi forradalmakhoz. A proletárforradalom aktualitása égető. Új helyzet nyílt a világon.
A IV. Internacionálé szerint a tőke felélte történelmi idejét; csak azért tud még mindig fennmaradni, mert a munkásosztály vezetői támogatják és próbálják a szerevezeteiket a burzsoázia szekeréhez láncolni. Ezért kezdődik a IV. Internacionálé programja ezzel: «A világpolitikai helyzetet egészében mindenekelőtt a proletariátus vezetésének történelmi válsága jellemzi.»
De tévedés lenne azt hinni, hogy a IV. Internacionálé programjának ezen állítása azt jelenti, hogy munkásmozgalmat vezető forradalmi párt hiányában munkásforradalom nem fejlődhet ki. Számtalan forradalom zajlott le forradalmi párt nélkül. De természetesen ahhoz, hogy ez a folyamat egészen a proletárhatalom létrejöttéig fejlődhessen, az osztálynak szükséges van egy forradalmi pártra, mely segít a tőkés hatalom hívei által felállított akadályok leküzdésében.
„Hatalmas történelmi sokk kell ahhoz, hogy az osztály és vezetése közötti ellentmondás heveny módon előbújjék. A leghatalmasabb sokk a háború és a forradalom. Pontosan ezen okból találja magát a munkásosztály gyakran készületlenül.” (L. Trockij: Osztály, párt, vezetés, 1939).
Egy hatalmas „sokk” kell, pontosít Trockij, és egy olyan szervezet, mely küzd a dolgozóknak a régi vezetés gyámsága alóli felszabadításáért. A „nagy sokk” előtt kell hát pártot létrehozni:
„Még ha a régi vezetés belső korrupcióját felfedi is, az osztály ebben az esetben sem nem képes improvizálva azonnal egy új vezetés felállítására, főleg ha nem örökölt a megelőző időszakból szilárd forradalmi kádereket, akik képesek az öreg pártvezetés összeomlását felhasználni”. (ugyanott)
Trockij megállapítja, hogy a forradalmi vezető pártot a forradalmi válság előtt kell létrehozni. A hatalom megragadásáért a tömegmozgalommal együtt egy ilyen párt a forradalom győzelmének eszköze.
Hozzáteszi:
„Természetesen a forradalom alatt, vagyis amikor a dolgok nagyon gyorsan haladnak, egy gyenge párt szintén gyorsan erőssé válhat, azzal a feltétellel, hogy világosan megérti a forradalom folyamatát, s olyan tapasztalt káderekkel bír, akik frázisokkal nem hagyják magukat megmérgezni. De kell egy ilyen párt a forradalom előtt, mert a káderek kinevelésének folyamata sok időt vesz igénybe, amit a forradalom nem enged meg.„
Ezért Trockij számára a program nem a követelések katalógusa vagy kormányzati program. Maga magyarázza meg:
„Ez a ma akcióprogramja, a szocialista forradalom kezdetéig tart, s ebből a gyakorlati szempontból fontos, olyan, mint a proletariátus különböző rétegeinek útikönyve a társadalmi forradalom felé.”
Ez az, ami megköveteli a szervezett beavatkozást az osztályharcba az élcsapat erőinek egy csapatba tömörítéséért.
A „forradalom folyamatának világos megértése” annyit tesz, mint a tömegek gyakorlati lépéseinek segítése lépésről lépésre a győzedelmes úton. A „szektásságról” írott fejezetben a IV. Internacionálé alapítóprogramja így szól: „(a szektások) képtelenek utat találni a tömegekhez és ezért előszeretettel vádolják őket azzal, hogy nem tudnak felnőni a forradalmi eszmékhez.”
A program utolsó fejezetében ezt írja:
„Az emberi civilizáció mostani válsága a proletariátus vezetésének válsága. A IV. Internacionáléban tömörülő fejlett gondolkodású munkások megmutatják osztályuknak a válságból kivezető utat. Ők ajánlják ezt a programot, mely a proletariátus és általában minden elnyomott felszabadító harcában szerzett nemzetközi tapasztalatokon nyugszik.”
A program kalauz „a forradalom folyamatának világos megértéséhez” és nyilvánvalóan, ahogy Tunézia és Egyiptom megmutatja, semmi lépésünk nem lehet határozottabb, semmi nem érdemelheti meg jobban támogatásunkat, mint az az erő és mozgalom, amely a burzsoá kormányt megdönti. Mert a kérdések kérdéséről van szó, arról, amely az összes harc, az összes követelés, a program minden más aspektusát kondicionálja: a hatalom kérdését. Ezen a vonalon jön létre a forradalmi párt. Ahogy Trockij aláhúzza:
„Kell egy program, nem azért, hogy a lelkiismeretünket megnyugtassuk, hanem, hogy forradalmi tevékenységet folytassunk. Mit ér a program, ha holt betű marad? A szocializmus a legtudományosabb programot is kibocsájthatja, de értéke nulla lesz, ha az élcsapat nem valósítja meg az állam meghódításáért vívott vakmerő harcban.”
Ezért a IV. Internacionálé minden ország sajátosságai mellett nemzetközi szinten vesz részt abban a küzdelemben, célja a munkásosztály ilyen pártjainak támogatása, összegyűjti az egyenlőség alapján az aktivistákat, csoportokat, különböző politikai eredetű irányzatokat, melyek közös célja küzdelem a munkásmozgalom osztályfüggetlenségéért, a szakszervezetek integrációjának elvetése, az imperialista kollaboráció elutasítása, a tömegmozgalmaknak nyújtott gyakorlati segítség.
A Dolgozók és Népek Nemzetközi Egyetértése égisze alatt megtartott algíri tanácskozás a csoportok, aktivisták, szervezetek, irányzatok és pártok közös pontjának kerete. A közös pont az osztályfüggetlenség keresése. A konferencia középpontba helyezte az osztályszervezetek védelmét és visszavételét, mint a tőke e szervezetek integrálási törekvéseivel szembeni ellentétet. Ez is olyan kérdés, mely a tunéziai és egyiptomi forradalmi folyamatok szívében található, mivel az osztályfüggetlenségért vívott következetes küzdelem a munkásosztály politikai hatalmának megragadásába torkollik. Világszintű fordulat, amely folyamán forradalmi kitörések láncolata és az imperializmus ellenforradalmi csapásai fognak kombinálódni.
A bizonyíték megvan: a proletárforradalom napirendre került. Az imperializmus persze próbálkozni fog kézbentartásával és eltiprásával a „rendhez” kapcsolódó „balodali”, „szélsőbaloldali„ erők támogatásával.
1989-ben, a XX. század nagy fordulópontjai (1990, a Szovjetunió bukása, a Golf-háború) előestéjén és a Népek és Dolgozók Nemzetközi Egyetértése megalakulása (1991. január) előtt Pierre Lambert, a IV. Internacionálé harcosa az 1951-1953-as válság idején, irányzatunk alapítója, aki a pártépítés átmeneti vonalát kidolgozta, összefoglalta mai helyzetünket és feladatainkat:
„A forradalmi feladatok elvégzésére nincsenek teljesen kész megoldások. A marxizmus tudományos módszere, a szervezett építkezés elengedhetetlen eszköz ahhoz, hogy a tömegek saját maguk általi felszabadítását segítse. De a megoldás egyetlen könyvben sincs benn. Mi a IV. Internacionáléból indulunk ki, a program segítségével állapítjuk meg, hogy az emberiség válságából nincs más kiút, mint a nagy termelési eszközök magántulajdonát felszámoló szocializmus és a munkásdemokrácia. Megszámolhatatlan nehézség merült fel eddig, megszámolhatatlan vár ránk. Állhatatosak maradunk. Semmi elletmondás nincs a forradalmi folyamat összetettségében és annak kimondásában, hogy a forradalmárok számára a dolgok egyszerűek.
A dolgok egyszerűek: kiindulásnak és megértésnek itt van programunk. A világforradalom győzelme késlekedik, a késlekedés szenvedést és kudarcot hoz; de a forradalom útjának a szociáldemokrata és a sztálinista árulás együtt szervezte kudarcai egészen különös módon a tömegek forradalmi mozgalmának erejét növelik, a munkások, a fiatalok fogékonyságát azokra a politikai eszmékre, melyeket az Átmeneti program bontakoztat ki. Senki nem tudja előre látni az elkerülhetetlen szakaszokat, váratlan kombinációkat, melyeken keresztül a forradalom felé haladunk, de a marxizmus marad az egyetlen tudományos módszer, mert az elméletet és a gyakorlatot ötvözi, az egyetlen politikai eszközt – tehát a szerveződést – nyújtja, hogy az élcsapat küzdelme a történelmi szükségszerűség magaslatára emelkedjen.
Összefoglalásul, az ismétlést megkockáztatva, azt mondjuk: a szervezett gyakorlat területén kell az eseményeket vizsgálni, nem szavakban, hanem az élet által, hogy a vitákat és különböző véleményeket el lehessen dönteni. Teljességgel elkerülhetetlen, hogy akár a legnagyobb politikai véleménykülönbség is kialakuljon, mivel a világforradalom menete sok millió embert érint minden kontinensen, minden országban, minden szervezetben, felszínre hozza az imperialista rendszer és a bürokrácia dekompozíciójából eredő salakot, valamint a progresszív megoldásokat kereső haladó elemeket. Az egész össze fog kuszálódni. Szelektálnunk kell. Hűséggel a marxizmushoz, a bolsevizmushoz, a program elveihez, nem hagyjuk magunkat letéríteni utunkról.
Mert az imperializmus pusztulásra van ítélve. Mert a bürokrata haszonélvezők pusztulásra vannak ítélve. Mert a forradalmi válság a kudarc után, előrelépéseken keresztül el fog múlni. A válság szolgáltatja az anyagot a program elveinek fényében a IV. Internacionálé építésének kidolgozására. Ez az, amit nem bocsátanak meg nekünk.” (Pierre Lambert 1989 áprilisa, La Vérité 604-es száma)
Lucien Gauthier