2012 januárjában Annick Stevens filozófus lemondott egyetemi székéről (Liége)
Levele munkatársaihoz
Kedves Kollégák!
Lemondásomra semmiféle személyes indok nem szolgál,
ennek oka a belga, az európai egyetemi intézmények általános degradálódása.
10 éves pályafutás után miért mondok le? Mert soha
ekkora szükség nem volt arra, hogy elgondolkodjunk arról a szerepről, amit az
egyetemek játszanak a társadalomban. Eddig az egyetemek őrizték és adták át a
civiláció összes tudását, új tudósokat képeztek, a társadalom számára
kisérletek, módszerek, ismeretek szintézisét adták, hogy az emberiség számára
világosabbá tegyék a választást, mit akarnak tenni az emberi élettel. Minden
egyetem korszakaiban voltak hiányok bizonyos szempontból, nem nosztalgiázom, de
sosem volt ilyen előzékeny az uralkodó tendenciákkal szemben, soha nem mondott
le ennyire saját intellektuális potenciáljáról, mint most. Ezek a tendenciák a
népességtől, benne az egyetemektől követelnek saját érdekeik szerint. Politikai
hatóságok köteleznek arra, mint ahogyan láttuk a Bolognai pocesszussal, hogy az
egyetemi vezetés többsége vakon és gondolkodás nélkül «előre» meneküljön a
szigorúan haszonelvű, közgazdászok és technologizmus uralta tudás felé.
Ha a jelenség tisztán az intézményes hatalom
ideológiáján alapulna, nem lenne az egyetemi szereplők együttesére nézve
kötelező. Ha ugyanakkor egy egész sor kötelezvényt nem vezettek volna be az
ellenzők megbénítására… egész egységek megszüntetésével, melyek nem hajlandók
az őrült globális versenyre: vonzani kell az «ügyfeleket», sikeressé kell őket
tenni («a siker egyeteme»), olyan diplomát adni, amellyel jól fizető állást
találnak, a lehető legrövidebb időn belül a vállalati standardok szerint
kiképezni hiperproduktív kutatókat, akik kiváló ügykezelők, mindig készek többféle
bizottságban és tanácsban a döntések látszatát hozni – látszatát csak, mert
máshol döntenek. A minőség, a kritikus szemlélet, a civilizációs hatás
vizsgálata már nem is kérdés.
Az új «kiváló» jegy nem az oktatás és a tudás
kiválóságát jelzi, hanem azt a kapacitást, hogyan rendezi az illető a
költségvetést, a laboratóriumi személyzet csoportjait, szerez szép címeket a
sajtóban, egyre szenzációsabban és egyre kevésbé megbízhatóan. Az evaluáció
őrült szenvedélye önt el minden szintet a belső bizottságoktól a sanghaji
osztályozásig, és csak ezeknek a kritériumoknak az abszurditását erősítve.
Mintegy tízéves egyetemi oktatásom alatt a legjobb hallgatók többsége elhagyta
az egyetemet tanulmányai befejezése előtt, mihelyt tudatukig eljutott, hogy
milyen attitűdöt kell jövendő szakmájukban alkalmazniuk; mások pedig mély és
valódi intellektuális érdeklődésüket fojtották el, hogy alkalmazkodjanak az
elvárásokhoz és módszerekhez. Persze vannak karrieristák is középszerű
gondolkodással, de produktív ügyességgel, akik tudják, hol és hogyan kell
helyezkedni. Néhány kivétellel ezek a középszerű ügyeskedők boldogulnak – a
tudományos kutatási alap közelmúlt reformja pedig a tehetségesek utolsó lehetőségét is
megszünteti.
Ezek a jelek minden országban jelen vannak, ez az általános
tendencia: verseny csak a mennyiségben; kutatási téma csak az egyetemet
finanszírozó szervezetek beleegyezésével (olyan társadalmi modell
szolgálatában, amelyben az ember a gazdasági fejlődésen és tenhnikai fejlődésen
kívül
található); az adminisztratív és menedzseri feladatok
megnövekedése az oktatásra és a tudás javítására szánt időhöz viszonyítva.
Darwinnak, Einsteinnek, Kantnak sansza se lenne az
aktuális kritériumok alapján. Mi lesz ennek a következménye? Megelégedhetünk-e
sokáig a «kliens-hallgatókkal». Öngyilkos megoldás.
Sokan biztos azt mondják, hogy túlzok, hogy a mennyiséget és minőséget mindig
össze lehet békíteni, jó munkát lehet végezni úgy, hogy a konkurencia parancsait is
teljesítjük. A
tapasztalat meghazudtolja az optimizmust. Nem állítom, hogy
minden rossz a mai egyetemeken, de ami jó, az inkább az új intézkedésekkel
szembeni rezisztencia terméke. Az idő múlásával gyengülni fog. Konstatáljuk, hogy minden elvünk
elszegényedik, mert a kiválasztott
«leghatékonyabb» egyének a legfelületesebbek is, a legszűkebb a
specialitásuk, a legtudatlanabbak, saját eredményük megértésére a
legképtelenebbek. Még a filozófia vagy a társadalomtudományok is igazodnak a
médiakívánalmakhoz és elég konformizmust mutatnak, hogy a produktivista
csatatérről nehogy kiűzessenek. Sokan vannak a kollégák közül, akik heroikus
küzdelmet vívnak, próbálnak menteni néhány bútordarabot, rezignáltan és tehetetlenül.
Szememre hányhatnák, hogy az egyetemet pont akkor hagyom el, amikor harcolni
kellene. A dolgok jelenlegi állásában nem látom a belső küzdelem győzelmének
esélyét, mert olyan erős az a fő ideológia, amelyhez az egyetemi intézmény is
csatlakozott.
Ahelyett, hogy árral szemben úsznánk, itt az ideje, hogy kiszálljak és valami
mást csináljak, olyan intézményt hozzak létre, amely az emberi civilizációk
sokféle aspektusának átadását képes elvégezni, ösztönözni a tudáshoz szükséges
gondolkodást és cselekvést, amely az emberiséget naggyá teheti. Mindezt fel
kell még építeni, de sok az intelligens, kulturált ember, aki tenni akarja.
Mindenesetre nincs veszteni való idő.
Annick Stevens, a filozófia doktora, az Université de Liège oktatója 2001 óta
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.