A munkástanácsok forradalma

A mai húszévesek, akárcsak negyven-ötven éves szüleik legtöbbje, nem tudja, mi történt valójában ’56-ban. Felmenőik is azt alapján mesélnek, amit "saját" szemükkel láttak, esetleg csak szerettek volna - vagy amit az '56 utáni hatalom képviselt. 

Az 1956. október 23-i tüntetést felelősségüket pontosan felmérő, magabiztos fiatalok tervezték és szervezték.

Fontosnak tartjuk leszögezni, hogy a ma nemcsak szalonképes, de úgyszólván kötelezővé tett „antikommunizmus”-nak akkor nyoma sem volt. A szocializmus szovjet formáját a forradalmárok egységesen elvetették, a kommunista párt tagjai azonban nemcsak részt vettek a mozgalomban, de az üzemekben, településeken gyakran vezető szerephez jutottak.

Ugyanezt mondhatjuk a függetlenségről. A tüntető fiatalok, majd a hozzájuk csatlakozó munkások számára a függetlenség a Szovjetuniótól való függetlenséget jelentette. Később, a semlegesség kinyilvánítása lényegében a hidegháborútól távolmaradásra utalt. A miskolci egyetemisták állásfoglalásában megjelent a dunai konföderáció gondolata.

Az államosított nagyüzemek munkás-önigazgatása nem volt utópikus. A tulajdonviszonyokat a dolgozók érdekeinek rendelték alá. Mind az üzemi tanácsok hatáskörének megerősítéséről, mind a hatalomtól független szakszervezetek befolyásának kiterjesztéséről közmegegyezés alakult ki. A magántulajdonként vagy szövetkezeti formában tevékenykedő kis- és középvállalatok működését is természetesnek tartották.

Az erőszakkal termelőszövetkezetbe kényszerített parasztság nagy része minden bizonnyal önállósodott volna. Az „azé a föld, aki megműveli” elvét az újjáalakult pártok is természetesnek tekintették, a falvaktól távol élő birtokos osztály és az ezzel elkerülhetetlenül együtt járó hárommillió koldus visszatérésének rémképe fel sem merült. Nyíltan senki nem merte hirdetni a Horthy-rendszer visszaállítását.  

A forradalmat megelőző időszakban az értelmiség legfőbb gondja a szabadságjogok visszaállítása és nem a hatalomgyakorlás volt. E jogok közül a szellem, azaz a kezdeményezés, a szólás és a vélemények kifejtésének szabadsága volt a legfontosabb. Mivel az államon kívül anyagi eszközökkel senki sem bírt, természetesnek tekintették, hogy a kultúra és a közlés tényleges szabadságát az állam biztosítsa.

Nem az egy vagy több párt által dominált állam, sem pedig a társadalmat domináló állam képe lebegett a szemünk előtt, hanem a minden polgárát egyenlőnek tekintő, szolgáltató jogállamé. Az ötvenhatos forradalom nemzeti és erkölcsi stratégiáját senki sem fejezte ki oly tömören, mint Tamási Áron a Magyar Írók Szövetsége 1956. december 28-án tartott közgyűlésén. A korábban széles körben ismert (és ugyancsak széles körben a feledés mélységébe merült) Gond és hitvallás című állásfoglalásának szövegét idézzük: „A nemzeti függetlenség és a társadalmi rend demokratikus felépítése: ez a magyarság vágya, melyet mi is hordozunk és munkába önteni törekszünk. (…) Győzzük meg együtt a politika vezetőit, hogy a politika nem lehet öncél, hanem csak a nép üdvére eszköz; s késztessük őket arra, hogy a magyarság egységes óhaja szerint használják ezt az eszközt.

Vagyis a függetlenség kivívására egyfelől, belső életünkben pedig arra, hogy a munkások és a parasztok törzsére, a szellem és az értelmiség segítségével, felépüljön az egészséges magyar társadalom, az önkormányzat demokratikus módján. Csak így jöhet létre az erős és gazdag állam, melynek barátsága más államokkal igaz és tartós, s amely nemcsak száműzi az emberi kizsákmányolást, hanem maga sem nehezedik nyomasztó terhével a népre. A nyugalmas és dolgos társadalom, a nép jólétén őrködő állam fölött emígy biztos záloga lesz a jövőnek a nemzet.”

A forradalom vezető erői legitimitásukat a feudális kötelékektől megszabadult, „az elején és végén félfasiszta, a kettő között autoritárius rendőrállam” (Bibó István) romjain épülő 1945–1948 közötti demokratikus kísérlettől eredeztették.

A kísérlet a külső kényszer hatására történelmünkben nem először elbukott, de megtagadására nem lehet okunk.