Az algériai nők 50 éve

(Soumia Salhi, feminista aktivista, szakszervezeti felelős)  

Szeretek az El Harrach negyedben sétálni, serdülőkorom Collège Laverdet-negyedében, tanulóifjúságom Ourida Meddad gimnáziuma negyedében. És minden egyes alkalommal felmerül bennem, mennyit, milyen nagyszerűen változott a nők élete.

Gyermekkoromban a nők nem jártak ki, nem jelentek meg közterületen. S nem az Akfadou lábánál fekvő kis falumról beszélek, hanem az algériai nagyvárosokról, nevezetesen az algíri El Harrachról, ahol születtem. Mindig bosszant az interneten terjedő vita, amelyben és azt sugallják, hogy a északi országokban felsőbbrendű emberek élnek, ahol a nőket semmiféle elnyomás nem éri, azt állítják, Algériában semmi nem változott. Ez az összes feminista harc megvetése. Hszen elég, ha csak összevetem a 90-es években elhunyt anyám sorsát a lányoméval, aki egyetemet végzett és tudományos kutató szeretne lenni. Semmi nem hasonlít, sem a függetlenség első éveire, pláne nem a gyarmatosítás éveinek társadalmára.

A függetlenség volt az algéiai nők számára az első minőségi ugrás, de paradox helyzet alakult ki, az alkotmányos egyenlőség nem akadályozta a nők túlnyomó többségének falak közé bezárását. A tömeges urbanizáció kétségtelenül megszüntette a korábbi rend társadalmi alapjait, de azt is elhozta, hogy a falusi mentalitás a várost elöntötte.

A meghirdetett egyenlőségnek nem voltak még meg a gazdasági és társadalmi feltételei. A jelentős változást a  középiskolákba, felsőoktatásba került lányok hozták meg, itt bontakozott ki a feminista mozgalom. A titkos baloldali mozgalmakhoz kötődő titkos körök már 1977-ben feltűntek Algírban, Oranban, Constantine-ban és Annabában. Azután nyilvánosak lettek, jelentős szerepük volt a női mozikluboknak, míg 1980-81-ben a kollektívák léptek színre.

Az érés eme évei után 1988-tól egy széleskörű mozgalom jutott szóhoz. Koordinációink a családjogi törvény inegalitárius vonásait kezdték támadni, így annak hatályon kívül helyezését követeltük. 1989 decemberében a miniszterelnökség előtt egy nagyon is női tömörülés megtartotta az eddaawa iszlám menetét, amelyre válaszként 1990. márc. 8-án húszezren szálltunk le az APN, az országgyűlés elé.  A helyi választásokon győztes FIS (Front islamique du salut) visszavetette lendületünket, ott voltunk még mindig, de kevesebben. A média, a nemzeti és nemzetközi sajtó támogatta szimbolikus akcióinkat. A hétköznapokban is tömegesen ellenálltak a nők és ez a FIS 1991-es törvényhozási győzelmét tompította. Az iskolák vegyesek maradtak, a statisztikák megfordították a ratio sexuel-t, az érettségizettek 60 %-a, a diplomások kétharmada lány lett. A munka megváltoztatta a nők szerepét, s a kevésbé tanultakét is a társadalomban, a családban. A házasság már nem szakította félbe a hivatásgyakorlást.

1966-ban még 30 nő közül csak egy dolgozott, 2000-ben már minden hatodik. Az oktatásban, az egészségügyben, a közigazgatásban. Az alapkeretekben többségben is vannak. A bírák egyharmada nő, ami nem kevés. Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy a nők munkáját elismerjék. Az UGTA szakszervezeti tömörülés országos nőbizottsága 200 ezer dolgozó nőt  tart számon sorai között, s az egész országban minden kampányban érintett. Egyik leglátványosabb a szexuális zaklatás ellen viselt kampány volt, amely 2004-re elérte, hogy azt bűncselekménnyé nyilvánítsák. Iszlamista környezetre is kiterjed mozgalmunk. Az, hogy a nők dolgozhatnak, óriási vívmány.

A szabadságunk ellen megjelent hidjab (kendő) egyszerűbb, mint a haïk (az algériai nők hagyományos fátyla), mert a kezeket szabadon hagyja – és a történelem iróniája folytán asszonyok ezrei számára könnyíti meg a nyilvános megjelenést. Az uralkodó újgyarmatosító séma népünk múltjának újra elővétele.

Amikor egy szexuális zaklatás ügye napvilágot lát, a kommentek megjelölik a bűnöst: az algériai hatalom és annak képviselői, vagy az algériaiak fejlődésre alkalmatlan barbár természete. Hát nem! Minden a patriarchális értékekre épül, országunkban a patriarchátus a legradikálisabb, de a zaklatás a prekaritásból, a nyomorból, az időleges szerződésekből, a feketemunkából ered, ebből fejlődik, ezek adnak lehetőséget a zsarolásra.

A patriarchális elnyomás, az erőszak az egész világon a nők közös sorsa. Az USA-ban minden 35. másodpercben megerőszakolnak egy nőt, Franciországban minden 7. percben. Ami a házasságban elszenvedett erőszakot illeti: Franciaországban minden öt napban két nőt öl meg párja. A francia nőknek csak 1969-től van joguk saját csekkfüzetre, csak 1974-ben vezette be az utolsó svájci kanton is a nők szavazati jogát. Tudjuk-e, hogy a brit szokások engedélyezték, hogy a férj verje feleségét? Mi akkor olyan speciális nálunk, Algériában?

Ötven évvel később hol tartanak az algériai nők tehát? A változás óriási, de többet és jobbat akarunk. Sok örömöt, sok könnyet ismerünk. Sok reményünk volt, sok mindent elértünk az akadályok ellenére. Vannak sebek, stigmák a retrográd fordulatok után, de az élet újra virágzik. A küzdelmet folytatják lányaink.

Forrás: elwatan.com