«A görög nép győzelme, minden európai nép győzelme»

 

 

 

Az eredmény nem volt evidens: a népszavazás előtt három nappal még maga Tsziprasz is gondolkodott visszavonásáról. Folyt  nyomásgyakorlás a «nem» «igenné» formálása érdekében – minden szektorból, a munkásszervezetekből is –, az «igen» vagy a «nem» mellettinek bemutatott ellentüntetések… és a sajtó által előzetesen nagyon szorosnak itélt eredmény. A Paszok vezetői az «igenre» szólítottak, a KKE, az Antarsya «antikapitalista koalíció» nagy része érvénytelen szavazásra buzdított, GSEE szakszervezet vezetői elítélték a népszavazást... Az OLME középiskolai pedagógusszakszervezet azonban azokat a vezetőket utasította vissza, akik «a szakszervezeteket a munkáltatók és az állam szolgálatába állítják» …

Valójában a győzelem elsöprő, a fiatalság aránya 67 %-os a munkáskerületekben pedig több, mint 70 %.

Ezt a győzelmet jól érzékelik világunk hatalmasságai is. A Les Echos tőkés újság címében: «A nem megrázta Európát». Hozzáteszi «A referendum azt jelenti, hogy Tszipraszt tömegesen támogatják a görögök».

 

Tényleg erről van szó? Nem inkább arról, hogy vereséget szenvedett az amerikai imperializmus, az Európai Unió, a jobb- és baloldali vezetők (Hollande, Merkel és azok, akik a munkásmozgalom megosztásán fázadoztak)? Miért Tszipraszé a győzelem, ha a tömegek a tőkével való szakítást fejezték ki?

 

Mi a helyzet ma? Kétségtelen tény, hogy júl. 5-én a görög nép és a görög munkásosztály – nem illúziók nélkül – a Tsziprasz javasolta nemmel szavazott. De annak mértéke, tiszta osztálytartalma Tsziprasznak is gondot okoz. Sztálinista indíttatású pártjának nincs szándékában sem az Európai Unióval, sem pedig a termelési eszközök magántulajdonán alapuló rendszerrel való szakítás. Szándéka annyi volt, hogy a népszavazással egy kis időt nyerjen az imperialista vezetőkkel folytatott tárgyalásai során. De a tömegek – szavazataikkal – kimondták: nem akarunk a trojka alattvalói lenni, nem akarunk több memorandumot, az adósság nevében kötelezett destruktív programot. A júl. 5-i szavazás a Tsziprasz-kormány és a tömegek szempontjai alapján nem ugyanazt jelenti.

 

Egyébként az imperializmus különböző rétegei éppen a forradalmi robbanás veszélyével számolnak (és júl. 5. ennek érését bizonyítja – többek között). Találkozóján Hollande és Merkel végül kimondta, hajlandók tárgyalni. Merkel még azt is, az eredményt tiszteletben tartja. De azért feltételeket támaszt… Az SPD vezetője, Sigmar Gabriel, a kormány tagja, azt mondta, Athénnek olyan javaslatokat kell tennie, amelyek a «korábbiakon túlmennek, azokon is túl, amelyeket Tsziprasz kész volt idáig teljesíteni». A népszavazás eredménye ezt a paradoxont hordozza, és messze van attól, hogy Tsziprasz manőverezési terét növelné – kivéve talán csak az első időkben. De később?

 

A német burzsoáziát ez a fellendülő, az európai intézményeket destabilizáló tömegmozgalom látványa – saját országában is az osztályharc hatalmas hulláma – vezeti arra, hogy Tsziprasznak új feltételeket próbál diktálni.  Az amerikai imperializmust ugyanezt a kétség gyötri, amikor az IMF-en keresztül a népszavazás előestéjén bülbülhangon a görög adósság egy részének átalakítását ajánlotta – egész egyszerűen azért, mert egy proletárforradalom felborítaná az Európai Uniót. Ezzel a céllal nyilván egyetértenek az imperializmus különböző komponensei, de engedményeket tenni legkevésbé a német burzsoázia hajlandó, minden könnyítés visszahullana fejére. Innen származik az SPD vezetésének, különösen Sigmar Gabriel ultrareakciós nyomása, szerepe, mikor kijelenti: «A görög miniszterelnök a görögöket a reménytelenségbe viszi». Pedig Merkel kimondta, hogy a «nem» győzelme a kötelező tárgyalásokat is megkérdőjelezi – legalábbis a formájukat. Az Európai Központi Bank pedig fenntartja a segítség mechanizmusát a görög bankok számára. Minden szankciót felfüggesztettek a tömegek forradalmi fellendülésétől való félelmükben. Pedig Tszipraszt – egyesek és mások – az imperializmus utolsó védőbástyájának tartották a proletárforradalom ellen. Eszközök is kellenének, hogy ezt a szerepet betölthesse és biztosítani tudja azokat a körülményeket, amelyekre kötelezni akarják. De – semmi nincs kizárva. Nem lehetetlen, hogy Tsziprasz kapitulál (ha ez is a legvalószínűbb), de nem hipotetikus az sem, ha «rendkívüli körülmények» révén egy  lépést történik az ellenkező irányba.

 

Varufakisz pénzügyminiszter lemondása a népszavazás után alig néhány órával – jel a Trojka felé: «a tárgyalásokra készen állunk». Teljesen világos. Az új pénzügyminiszter, Euklide Tszakalotosz, még júniusban ezt nyilatkozta: «Ha rövid távon állandóan az IMF vagy az EKB számára kell keresnünk a pénzt, soha nem lesz időnk a szükséges strukturális reformokra. Már elfogadtuk azokat az intézkedéseket is, amikről nem gondoljuk, hogy annyira jók – de mit csináljunk az adóssággal?». Eléggé világos: az adósságtérítés csavarjain kell lazítani, hogy az ellenreformokat be lehessen vezetni. Tsziprasz maga is jónak látta pontosítani a választási eredmény megszületése után, hogy «a szavazás nem Európa-ellenes». Ez az a helyzet, amelyben a domináns elem a tömegek nyomása, és ugyanakkor ellenforradalmi kisérletekkel próbálkoznak annak megakadályozására. De «a történelem törvényei erősebbek a bürokratikus apparátusokénál».