Krausz Tamás recenziójának előzetese Spiró Diavolina című művéről

(az alábbi cikk előzetes Krausz Tamás az Eszmélet 107. számában megjelenő recenziójából – a szerk.)

Krausz Tamás
Neve: SPIRÓ DIAVOLINA

„Sziszifosz visszalép
A Rettenthetetlen hülyék kora jő,
Pojácák vagy gazemberek? Is-is.
Egyszerre félem és röhögöm általlátni:
a szikla óhatatlan visszafelé görög.”
Petri György (l989)

Kortünet, hogy a magyar értelmiség színe-java is áttért a nagy társadalommegváltó eszmék elleni harcra, leszámol a „forradalmi múlttal” attól való félelmében, hogy „gyilkos alternatíva” keletkezik a fennálló rendszerrel szemben, amely valamilyen értelemben mégiscsak privilegizált társadalmi státuszt biztosít számára. A jelenséget én alapjában a rendszerváltás, a szocialista kísérlet bukása egyik következményének tekintem. Spiró György új regénye a 80-as évek végének, a 90-es évek elejének világát, annak leleplező szellemi atmoszféráját, propagandaszellemét idézi, azt hozza vissza. Spiró kissé megkésett műve, Leninnel, a „bolsevizmussal”, a „kommunizmussal” való – talán kissé megkésett – „személyes leszámolása” azóta már nem egyszerűen kormánypolitikává vált a balti államoktól Ukrajnán át Magyarországig, Lengyelországtól Horvátországig, hanem az állami legitimáció részévé is. Az érdeklődő olvasó tanácstalan és egyszerre kíváncsi is abban a tekintetben, hogy vajon Spiró György csak „most ért ide” vagy valamiféle eredeti „újragondolás” céljából írta meg „történelmi” kisregényét, egyszersmind visszatérve a politikai író kelet-európai szerepéhez. Mindenesetre ma egy ilyen vállalkozás egy ismert értelmiségi részéről számottevő szellemi elköteleződés, érdemes tehát természetét közelebbről is szemügyre venni.

Magának a spirói műnek az irodalmi értékét mérjék fel az irodalommal szakszerűen foglalkozó recenzensek, számomra, a szovjet történelemben tájékozódó, érdeklődő olvasó számára e mű műfaját tekintve inkább pamflet, mint regény. Mivel azonban az író ambíciója az volt, hogy egy történelmi kisregénnyel ajándékozza meg nemzetét, tekintsük mi is annak, aminek az író elképzelte.

Formai értelemben Spiró Diavoliná-ja a jeles szovjet író, Makszim Gorkij (Alekszej Peskov) „cselédjének”, későbbi – állítólagos – szeretőjének és orvosának naplóját „rekonstruálja” az írói fantázia és mondanivaló tükrében. Gondolhatnánk, hogy a magyar irodalomban is hagyományos kisregényről van szó, amely a történelmet „alulról szemlélő”, elnyomott és elkeseredett „kisember” szűkös és leegyszerűsítő gondolatvilágát ábrázolja, akit a cári önkényuralom, a világháború vérözöne, a rombolás és a forradalmak tisztító és pusztító vihara gyötört meg. Gondolhatnánk, az író a forradalmat követő új rendszer bonyolult mozgatóit tárja elénk. Elsőként Kosztolányi jut az ember eszébe. De ezt az értelmezést maga az író zárja ki, aki számos interjúban adja meg a „helyes értelmezést”, a kis könyvecske olvasatának keretét. Egyik interjújában kedvelt tézisét eképpen tárja az olvasó elé: „Amilyen világban nekünk most élnünk kell Kelet-Európában, Európában, a világban, az 200 éve a felvilágosodással, a francia forradalommal alakult ki. Ennek a kornak még nincsen vége. Ebbe a korszakba tartozik bele a bolsevik forradalom és a Szovjetunió története. Amikor szétesett a Szovjetunió, nem értettem egyet azokkal, akik azt mondták: ’Na, akkor ezt letudtuk!’ Ez ugyanaz a világ, ugyanazokkal az erőkkel. A 20. század diktatúrái – Dél-Amerikától Ázsiáig – az 1917-es forradalom variációi a mai napig. Nem árt az első nagy, szörnyűségekkel is járó társadalomátalakítási kísérletet tanulmányozni. A 20. század diktatúrái – Dél-Amerikától Ázsiáig – az 1917-es forradalom variációi a mai napig.”(1)

Hogy a világban minden „rossz” a francia felvilágosodásból kinőtt forradalmakkal kezdődött, majd az orosz forradalommal „romlott el” igazán – régi-régi gondolat. Őszintén szólva ezt a romantikusnak tetsző „teóriát” maguk a nácik is gyakran emlegették a modern társadalommal szembeni kifogásaik kapcsán, amely a „judeo-bolsevista-plutokrata” összeesküvés áldozata lett. Azt a tézist pedig, hogy az orosz forradalom felel „mindenért”, még a náci diktatúráért is – a 80-as években, a hidegháború végóráiban az amerikai és német jobboldali-konzervatív történetírás olyan figurái elevenítették fel, mint Richard Pipes vagy a szélsőjobboldal felé tolódó, Szabó Miklós történész megnevezése szerint „pronáci Nolte”.(2) Mint ismert, ezt a felfogást az ún. német történészvitában is sokan megbíráltak, többek között Jürgen Habermas is. Ez a koncepció – minden ambiciózussága ellenére – igen egyszerű. Vagyis az orosz forradalom, amit az író – levetve minden szakmai megfontolást – „bolsevik puccsnak” nevez, nemcsak Hitlerért, hanem Strasserért vagy Pinochetért, a brazil, az argentin, az uruguayi diktatúrákért, a görög ezredesekért, netán az indonéziai népirtásért is felel. Megfagyott az emberi ész?

Spiró még csak el sem jut annak a kérdésnek a puszta felvetéséig, jelzéséig sem, hogy ki vagy mi felel azért az első modern népirtást (az örmények kiirtása – 1915) és több mint 20 millió halottat eredményező világégésért, amelyből a (z orosz) forradalmak kikeltek. Ki felel a gyarmatosítás során elkövetett számos genocídiumért, egész népek, kontinensek nyomorba és rabszolgaságba döntéséért a 16. századtól napjainkig? Tényleg a modern társadalommal szembeni alternatívakeresés nagy társadalomátalakító eszméi lennének a felelősek a történelemben megnyilvánuló „forradalmi” gonoszságért – mint Spiró sugallja? Talán éppen az orosz forradalomban célként tételezett kizsákmányolásmentes világ eszménye lenne a felelős? Nem cserélődik itt fel az ok és az okozat?

Spiró regénye egyetlen gondolat körül forog, amely végső soron oda vezet, hogy az orosz forradalom, a bolsevizmus mint bűnbakok kerülnek a Diavolinában megtestesült „emlékezetpolitika” központjába. Spiró pamfletjének egész világlátása mintha hatályon kívül helyezné a forradalom olyan íróit, mint a zseniális novellista, a Vörös Hadseregben szolgált I. Babel, a Nobel-díjas Solohov, Ilja Ehrenburg vagy éppen maga Gorkij… Nem véletlen, hogy Spiró hősei vagy antihősei sajnálatosan kidolgozatlanok, nincsenek jellemeik, papírmasé figurák, szimpla gyilkosok vagy a gyilkosok segítői. Nem derül ki, hogy Gorkij miképpen keveredett közéjük. Miért szeretett – igaz, „fenntartásokkal” – a kedves, filantróp Gorkij tömeggyilkosokat? Spiró
sematikus, pszichológiailag megrajzolatlan figurái erre természetesen nem tudnak választ adni. Pedig Spiró néhány irodalmi elődje, mint például Szolzsenyicin – Lenin Zürichben című könyvében – pszichológiailag is felépítette hősét, megpróbálta megérteni cselekedeteinek bonyolult motívumait. Még ő sem próbálta beleszuszakolni a forradalom vezetőjét egy szimpla tömeggyilkos arcnélküli figurájába. Megemlíthetnénk természetesen e műfajban Arthur Koestler Sötétség délben című regényét, amely a Buharin-per lélektanilag is kidolgozott rekonstrukciójára épült; igaz, nem érdemes világirodalmi példákon mérni Spiró Diavoliná-ját.
Már az első oldalakon kiderül, Lenin különösen is Spiró bögyében van, sok-sok éven át tartogatta magában ezt az érthetetlen indulatot. Könyvében például így fogalmaz: „A bolsevikokat ő nevelte elvakulttá. Forradalom mindenáron, és aki szembeszáll, kinyírni… Az akarnoksága diadalához persze kellett a világháború…”(3) Ennyit tudunk meg a millió számra katonagúnyákba öltöztetett, politikai öntudatra ébredő orosz parasztság és városi munkásság forradalmáról, az önkényuralom elsöpréséről, a nagy októberi… puccsról. Ez van Spirónál, akárcsak egy rendszerváltás utáni (és talán egy mai) rossz nyolcadikos történelemtankönyvben. Egy puccs, amely meghatározta a XX. század történetét… Diavolina visszaemlékezése csak ürügy, alkalom, eszköz arra, hogy ezeket a megvesztegető leegyszerűsítéseket Spiró elénk tárja, mint saját „felfedezéseit”. Kutatásai szerint – „állítólag” – még Gumiljovot is Lenin lövette le.(4) A bolsevikok mind vérszomjas tömeggyilkosok, akik a nép nyakán élősködnek. A szokványos antibolsevista propaganda magaslataira hág itt a szerző, az óvatlan olvasó pedig szinte észre sem veszi, milyen mélyre kormányozza őt a jó nevű író. De Spiró javára kell írni, hogy a goebbelsi, a náci propagandával ellentétben ő nem zsidó-bolsevik rémuralomról beszél, hanem csupán parazita-bolsevik rémuralomról, amely szociális célokra hivatkozik.

Azért úgy mellékesen persze a zsidók is előkerülnek a könyv lapjain, először mint temetőbe járó emberek. Gorkij temetéséről írja Spiró-Diavolina: „Ott volt a temetésen Averbah, Zinovij unokaöccse, aki mindent gyűlölt, ami jó. Ott volt Averbah nővére, Ida, a férjével, Jagodával. Ott voltak Babellel az élükön az egykori caprii és sorrentói vendégek sok százan. Mélységes gyűlölségek tartották össze a társaságot. Erre mondta Alekszej, nyírják egymást, ahol érik, hol van itt zsidó összetartozás? Ott voltak a népbiztosok, a csekisták, a Központi Bizottság többsége; mutatóban volt csak nem zsidó, Sztálin, Molotov, Vorosilov.”(5) Vagy: „Sztálinnak kapóra jött a fajelmélet, vélekedett Alekszej, a lenini gárda 90 százaléka zsidóként volt anyakönyvezve.”(6)

Mi van? – kérdezhetné a lassan gyanút fogó olvasó…Gorkij temetése mint egymást gyűlölő zsidók gyülekezete? A valóságban persze több ezer ember vett részt Gorkij temetésén, soha senki nem számolta össze a nemzetiségeket a gyászoló tömegben, akkoriban még egyébként nem volt szokás, éppen az ellenkezője dívott akkortájt, nem elfelejtve, hogy szovjet területen öt évvel később a nácik rendeztek be temetőket jórészt a zsidók, mindjárt 2,7 millió zsidó szovjet állampolgár számára.

Spiró zavaros eszmefuttatásai kavarognak a különféle történelmi események sehol nem tisztázott forgatagában anélkül, hogy bármilyen rendező elv vezetné az olvasót a regény olvasása közben. Micsoda „visszaemlékezés” az, amelyben úgyszólván nincsenek évszámok, adatok, specifikált események? Évek, évtizedek, egész korszakok csúsznak itt össze, a történelemben kevésbé jártas olvasó csak kapkodhatja a fejét. Miután minden nem bolsevik valamiképpen pozitív figura vagy legalábbis ártatlan áldozat, legyen szó a polgárháború vagy a NEP-korszak éveiről, Spiró Diavolina valamiféle fekete-fehér, ijesztően naiv „történetfelfogás” foglya. Nem világos, hogy Lenin és a bolsevikok miképpen, mely okok következtében tudták megtartani a hatalmat, ha csak nem azért, mert a cári rendszer hívei,a fehérgárdista katonatiszti diktatúrák vagy a nyugati hatalmak Szovjet-Oroszország ellen elkövetett intervenciói során túlságosan kevés vért ontottak vagy túlságosan humanisták voltak ahhoz, hogy szembe tudjanak szállni a bolsevikokkal (és persze a valamely okokból mögöttük álló tízmilliókkal). Legalább Reymont, Móricz vagy Sánta Ferenc parasztjai eszébe jutnának…

Lehetséges, hogy egy botcsinálta történész nem hallott a könyvtárnyi Lenin-irodalom és a korszakról íródott történeti művek sokaságáról, amelyek cáfolják a Leninről mint tömeggyilkosról kialakított írói elképzelést. No de Spiró? A történészek nem számítanak, a történészek is mind hülyék, mint Spiró egykori tanítványai, akik nem olvasták Tolsztojt, ezért a tanár úr – megsértődve a dolgok ilyetén állásán nyilvános bejelentés nyomán – pár éve be is fejezte áldásos oktatói tevékenységét az ELTE-n. Most azonban a tanár úr messze tanítványainak színvonala alá süllyedt. Egész egyszerűen a tézisregény tézisét cáfoló dokumentumokat, a történetírás egész történetét ad acta tette. Tulajdonképpen semmit nem tudunk meg a forradalmi terror hátteréről. De akkor mit kutatott évekig Spiró, amiről interjúiban oly gyakran megemlékezik?

A korabeli mendemondákra támaszkodó, azokat felidéző könyvek, Lenin és a bolsevikok legelvadultabb ellenfelei sem írtak össze olyasfajta rágalomözönt, amivel Spiró rukkolt elő Diavolina képében vagy maszkjában. Spiró számára minden “tény” csak abból a szempontból jön számításba, hogy a könyv minden oldalán lesújtó ítéletet hozhasson. Magyarán, kriminalizálja és démonizálja a bolsevizmus történetét. Félreértés ne essék, bármely terror történetéről tisztán, „fenomenológiai” síkon csak és kizárólag „rémtörténet” kerekedhet ki. De annak is van struktúrája. Ám a lényeg éppen a terror eredetének, okainak, működésének megértésében áll. Az a Spiró, aki végigélte „bolsevik diktatúra” hazai történetét, komolyan gondolja, hogy a forradalom kizárólag a terrorról szól, hogy minden forradalomból kinőtt rendszer valami egységes és a szűk elit diktatúrájában egyúttal ki is merül? Nála Lenin azonos Sztálinnal. Ha például Lenin ragaszkodik ahhoz, hogy Gorkij 1918-ban külföldön gyógyíttassa magát, akkor kizárólag rafinált és vérgőzös taktikázásról van szó, hogy megszabaduljanak az írótól, ha hazahívják, akkor is „minden időben” valamiféle gonoszság vezérli a bolsevik gyilkosokat, akik, mint Zinovjev, „vadállatok” és persze szadisták voltak. Zinovjev egyenesen örült, hogy Gorkij vért köpött.(7) A téboly itt nem ért véget, mert a csekisták, akik természetesen mind egyformák – a regényben sosem derül ki, hogy mi mozgatja a vérszomjas bolsevikokat a hatalom puszta akarásán, megtartásán kívül –, kizárólag gyilkossággal és – főleg – sajátjaik elpusztításával foglalkoznak. És gyakorlatilag mindenki csekista…

Néha felbukkan a regény lapjain, hogy ezek a bolsevikok több nyelven beszélő és „nagy eszméket” (persze csak önigazolásul!?) képviselő értelmiségiek, akikről azonban a regény végéig nem derül ki, miért vállalták 1917 előtt a hosszú szibériai száműzetést vagy az emigrációt… Diavolina, a „cseléd-szerető” nem tud különbséget tenni a szóbeszéd és a történelmi tények között, ezt érti az ember, ha nem is tartja szükségszerűnek. De az, hogy az író elhiggye, miszerint Sztálin a száműzetésben azzal intézte el tányérjának megtisztítását, hogy azt a kutyájával nyalatta ki,(8) ez már a leghiszékenyebb olvasót is rá kell(ene) ébressze: álljon meg a menet, itt már nem irodalomról, történelmi kisregényről, hanem szimpla antibolsevista propagandáról van szó a politikai pamflet műfajában. Magam Lenin és Sztálin forráshagyatékából és azok interpretációiból az elmúlt évtizedekben – nemcsak a könyveim okán – tanítom is ezt a korszakot, sok mindent láttam, de az irodalmi formában zajló zagyválásnak ez a foka engem is meglep. A jó nevű író meglebegteti, hogy Lenin még az ellene elkövetett merénylet megszervezésében is részt vehetett, bár erről „megoszlanak a vélemények”,(9) de hát egy bűnös szociális diktatúra, egy maffia vezetője csak is az ármány és a cselszövés embere lehet … Hitler 1941. március 30-án a hírhedett titkos tanácskozáson 250 Wehrmacht tábornok előtt kijelentette: „a bolsevizmus a szociális bűnözés” megnyilvánulása. Mindez a Barbarossa-terv realizálásának ideológiai alátámasztása volt. De ma, 2015-ben mi indokolja a szélsőjobboldali (magyar és nemcsak a magyar) Lenin- és bolsevizmus-kép aktualizálását egy “nyitott” író részéről? Spiró talán a banderista ukrajnai vagy a neohorthysta magyar kihíváshoz, az egész szovjet múlt kriminalizálásához kívánt felzárkózni, hogy le ne késse az újabb rendszerváltást ellentétben az 1989-sel, amelyről korábbi kis kötetében oly frappánsan nyilatkozott a Petri Györggyel szembeni alternatíváját illetően?(10) Persze ez a mai bulváros politizálás mást jelent, mint hajdan Petri “alkoholmámoros élete”, aminek boncolgatására nem ez a megfelelő hely.

Spiró “mozgatottsága” nyilván bonyolultabb annál, minthogy le lehessen írni csak a bulvár és az üzlet fogalmaival, hiszen az “ügy” mégsem lehet azonos az írói magamutogatással.

Egy bizonyos, a Diavolina esetében elragadta Spirót a „tézis”, a „nagy ötlet”, a „most aztán megmondom az igazat”-lendülete a hatalom kérdéséről, amely egész életében írói érdeklődésének középpontjában áll. Nem vette észre, hogy döglött oroszlánba rugdos, hiszen a bolsevizmus már a maga sztálini alakjában is mint történelmi korszak régen lezárult, mindazok a “kutatói felfedezések”, amelyekkel ő most kirukkolt, már az 1960-as években a moszkvai értelmiség köreiben szóbeszéd tárgyát képezték. Spiró trükkje az, hogy feltámasztja a döglött oroszlánt, megpróbálja elhitetni, hisz nagy varázsló ő (!), hogy márpedig az oroszlán él. Spiró megvesztegetően egyszerű tézise pusztán a bolsevikok hatalomimádásáról szól. A forradalom után a bolsevik szörnyeknek a szívében csak a hatalom létezik, ami a könyvecske lapjain – az írói intenció szerint – kivetül az utóbbi évszázad egész forradalmi baloldalára, “radikalizmusára”. Mindaz pedig, ami a szovjet korszak irodalmában e tárgyban ránk maradt, amit Spiró elvben oly jól ismer és magának Gorkijnak a műveiben is tárgyiasult, az valójában mint érdektelen, kikerül az író érdeklődésének köréből. Minden kikerül, ami TÉZISÉT gyengíti.

Tulajdonképpen kikerül maga Gorkij is. A mi akadémiai utcanév-bizottságunk is csak dörzsölheti a tenyerét, hiszen Gorkij életét lényegében Lenin és Sztálin igényeinek, követeléseinek kielégítése tölti ki, amiért kisebb ellenszolgáltatásokat kap (privilégiumokat élvez, szabadon “filantróposkodhat”). Gorkij néhol felbukkan mint író is, de minden relevancia nélkül. Így tapossa el Spiró korábbi “múzsáját”, ihletőjét. Eszerint a képmutató, szerepjátszó, hazug Gorkij még Lenin temetésén is csak ripacskodott.(11) De Diavolina, a cseléd, a szerető, az orvos – és itt már ismét „szakirodalmi”, „dramaturgiai” kétségek is felmerülnek – elméleti kérdésekben is állást foglalt Lenin és Gorkij viszonyát boncolgatva. Spiró-Diavolina arra az önmagában is ellentmondásos következtetésre jut, hogy a forradalom után Gorkij egyfelől kíméletlenül bírálta Lenint, másfelől „rá tudta bírni, hogy sok száz embert engedjen ki a börtönből”. Hogy mi hogyan és miért történik itt, nem tudjuk meg. Itt sincsenek sem okok, sem célok, csak az írói fantázia képzelgései és önkényes következtetései, amelyek semmiféle rendszerbe nem foglalhatók. Mi történhet még e könyv lapjain? Semmi. Ezen a ponton nyilván be kellene fejezni az olvasást és az olvasással eltöltött – bármily csekély idő miatti bosszankodást is. Ám a recenzió írójának, mely feladatra a szerkesztőség kijelölte mint “témafelelőst”, tovább kell mennie a nehéz úton, a lenini úton, és meg kell vonni valami végső összegzést.

Az ilyen típusú áltörténelmi regényben a dolgok csak önmagukban léteznek, önmagukban állnak, a szereplők csupán maguk, gyakrabban mások által választott szerepeket játszanak. Az író az 1917 utáni rendszert, amelyet ő egységes egésznek lát, nem tudja ábrázolni, nem tud választ a legfontosabb kérdésekre. Vajon a rendszer szereplői miért úgy cselekszenek, ahogyan, egyáltalán, mi okból működik maga a rendszer, mi okból rendelkezett széles, később rajongó tömegbázissal? Egyáltalán nem világítja meg az olvasó számára a rendszer abszurd ellentmondásait. Ellentmondások ugyanis nincsenek. Miközben deklarálja “téziseit”, semmit nem „magyaráz el”, az olvasó ott áll egy strukturálatlan, belülről semmiféle ellentmondást nem tartalmazó szöveggel szemben. Tanácstalanul.

Spiró, aki „saját kutatásaira” hivatkozik számos interjúinak szinte mindegyikében, sokszor keveri-kavarja „céduláit”. Az író ugyanis mindent elhitt, amit elolvasott, és sokat olvasott, ám a legendák, az anekdoták világa, mint például Lenin “telefonos gyilkosságai” (ilyesmit nem kell bizonyítani, csupán hinni kell, hisz mondják!) keverednek a “valóság” azon elemeivel, amelyeket Diavolina valóban személyesen átélt. Összecsúszik a történelmi valóság és az írói képzelet…a történelmi hitelesség rovására. Aprócska ténybeli hibák is be-becsúsznak. Az egyiket csak azért teszem szóvá, mert Spiró-Diavolina egyik “főgonoszára”, Zinovjevre vonatkozik. Az író úgy véli, hogy Sztálin a száműzetésből visszatért Zinovjevet kinevezte a Bolsevik című folyóirat főszerkesztőjének.(12) A valóságban 1924 és 1938 között a Bolseviknak 3 főszerkesztője volt: Buharin, Knorin és Sztyeckij.

Ami magát Gorkijt illeti, életéről és személyiségéről meglepően szegényes, sematikus képet kapunk. A regényben Lenin és Sztálin „kicselezésével” töltötte idejének nagy részét, ha egyáltalán maradt szabad ideje a sok nővel való enyelgés közepette. Leninhez való bonyolult viszonya, amelynek alapvető vonása a tisztelet és a szeretet volt,(13) természetesen homályban marad, nem fér bele Gorkij 1930-ban publikált Lenin-nekrológja Spiró Diavolina értelmezésébe. A „kései Spiró” szerint – ellentétben korábbi meggyőződésével – a szovjet író „végighamiskodta az életét”. Az említett interjú szerint Gorkij különös ember volt, aki “nemcsak hamisan kezdte pályáját, de az egész életét is végighamiskodta. Ez tette alkalmassá, hogy egy regény hőse legyen. Vonzott a macska-egér harca Leninnel és Sztálinnal, időnként utólag sem dönthető el, ki az egér, ki a macska. Sok eltérő értelmiségi szerep van, függ a helyzettől, az egyéniségtől, a foglalkozástól… Egy műszaki értelmiséginek vagy egy biológusnak nem pontosan így kell színlelnie.” Csak azt lenne jó tudni, hogy ezek után mi vonzotta Diavolinát Gorkijhoz, miképpen lehetett szerelmes Spiró-Diavolina a képmutató, ripacs Gorkijba? Álljon meg a menet. Mit olvas az ember?

Gorkij levelezései, írásai, cikkei alapján – kompromisszumai, taktikai megfontolásai ellenére is – a valóságban nagyon is elvi alapokon állt: bármennyire látta is az új rendszer súlyos, történelmileg meghatározott korlátait, vezetőinek emberi és politikusi gyengéit, Spiró állítása ellenére – a szovjethatalom híve maradt, noha mint meggyőződéses ember, mélyen megvetette az eszmény nélküli karrieristákat, a hatalomhoz dörgölőző szerencselovagokat. Ennyiben tehát elesik az a magyarázat, értelmezés is, hogy Spiró önmaga és Gorkij között vonhatott analógiát vagy legalábbis egy ilyen analógia mindkét lábára sántít.

Ám Spirót íróként a történelem valójában nem is igazán érdekelte. Mint legutóbbi interjújában ezt egyértelműen le is szögezte: „A TÖRTÉNELMI TUDÁSSAL VILÁGSZERTE HADILÁBON ÁLLUNK, NEM LEHET RÁ ALAPOZNI. (Kiemelés – KT) Az a tapasztalatom, hogy ha jól mesélek, a mű szépen elműködik a történelmi adatok ismerete nélkül is.”(14) De nem mesél jól és nem „működik el” a dehistorizált sztori, mert a közhelyes, százszor felmondott „demokratikus lecke” – mint TGM más vonatkozásban írta valahol – dögunalom. Mint a reakció mindig.

Ugyanakkor e rossz és hazug regény ellenére sem felejthetjük el, hogy Spiró mint költő direkt politikai szerepvállalása nem ezzel a művel kezdődött. Hanem régen, még a múlt század 80-as éveinek közepén, 1984-ben, amikor távlatosan meglátta a jövőt egy igen kiváló és pontosan fogalmazó versében: a Jönnek című opuszában. Azóta a „mélymagyarok” már régen megérkeztek, beültek a parlamentbe és a maguk teljességében meg is mutatkoztak. Ám mára már Spiró maga is az ő nyelvükön szólal meg, az új hatalom nyelvén beszél. Talán nem veszi észre? A korszellem. Itt tartunk a magyar „magaskultúra” tekintetében 2015-ben, amikor a liberális kritika végre osztatlanul és szorosan keblére ölelte a jeles írót, amire oly régen vágyott. Megváltotta végre jegyét az Ígéret Földjére, a neobarbarizmus Parnasszusára.

(1) Ki az egér, ki a macska? – Spiró Györggyel beszélgettünk Diavolina című regényéről. Vasárnapi Hírek, megjelent a 2015. május 23.-i lapszámban

(2) Ld. erről Krausz T.: Hogyan írná át Ungváry Krisztián a nagy honvédő háború történetét? Századok, 2014. 1. sz.

(3) Diavolina. Budapest, Magvető, 2015. 16.o.

(4) Uo. 31.o.

(5) Uo. 165.o.

(6) Uo. 174.o. Valójában az 1922-es összeírás szerint a bolsevik párt tagjainak száma 375 971 fő, közülük 270 409 nagyorosz nemzetiségű, az összlétszám 72 %-a. 19 564 fő, az össztagság 5,2%-a volt zsidó. Ld. Krausz Tamás: Bolsevizmus és nemzeti kérdés. Adalékok a nemzeti kérdés bolsevik felfogásának történetéhez 1917-1922. Nemzetiségi Füzetek 8. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1989. 138-139.o. Ha Spiró tényleg kutatott volna, akkor rájön, hogy a „lenini gárda”, a párt felső szerveiben, értsd mindenekelőtt a kongresszus intézményét, az 1919 és 1922 közötti periódusban 13-15 % százalék körül mozgott a zsidó nemzetiségűek aránya.
Később csökkent. Vö. Béládi László: A bolsevik párt kongresszusai a számok tükrében 1917-1939. Világtörténet, 1983. 3. sz. 84-89.o. Ennyit a 90 %-ról…

(7) uo. 35.o

(8) uo. 83.o.

(9) 124.o.

(10) Jámbor Judit: Amíg játszol. Beszélgetés Spiró Györggyel 1998/99. Budapest, Scolar Kiadó, (é.n.) 30-31.o.
Spiró hőskölteménye így szól: „…nagyon világos volt a kérdés, hogy vagy nagyon gyorsan elégetem magam, és élek egy bohém, alkoholmámoros, politizáló és ellenzéki életet, ez a Petri-féle út, vagy pedig beásom magam hosszú évekre vagy évtizedekre, és lassan araszolva, az irodalmat mellékesen művelve próbálok működni. A második mellett döntöttem.” A mártír hősköltemény azon a ponton esik szét végleg, amikor Spiró beszámol hányattatásairól két állami állásban mint színházi dramaturg és egyetemi oktató. Alig tud megélni belőle, pedig gyermekei sem voltak. Szomorú egy történet. Mellékesen művek sorát publikálta.

(11) Spiró: Diavolina. id.m. 103.o.

(12) uo. 158.o.

(13) vö. http://gorkiy.lit-info.ru/gorkiy/vospominaniya/v-i-lenin.htm

(14) Sokan belehaltak Gorkij halálába – Marton Éva interjúja Spiró Györggyel Diavolina c. kötetéről, 2015. július 19.