"NEM!!!-NEM!!!-és NEM!!!"

A Politikai vallomás jegyzetben barátunk tiszteletreméltó szókimondással feltárja revelációját, mellyel csaknem az utolsó szóig egyetértünk, következtetése («nemet a demokratikus koalícióra») pedig teljes támogatásunkat élvezi. Mégis, marad néhány szövegkörnyezeti elem a tisztázásra.

1./ «Hitehagyottak»… Elhagyhatja-e hitét az, akinek nem is volt, akinek meggyőződése csak saját karrierjére, a bürokrata elit hatalmának kiteljesítésére terjedt ki? A köztulajdon felváltása magántulajdonra nem a rendszerváltással, annak előkészítése magával a sztálini korszakkal kezdődött. Tekintsünk vissza a történelemben.
«A Szovjetunió az októberi forradalomból munkásállamként került ki. A termelési eszközök államosítása, a szocialista fejlődéshez szükséges feltétele megnyitotta a lehetőséget a termelőerők gyors növekedése előtt. De a munkásállam apparátusa időközben teljes átalakuláson esett át, a munkásosztály eszközéből a munkásosztály felett gyakorolt bürokratikus erőszak, majd egyre inkább a gazdasági szabotázs eszközévé vált. Egy elmaradott és elszigetelt munkásállam bürokratizálódásása és a bürokrácia átformálása egy mindenható privilegizált kaszttá a leginkább meggyőzőbb – nem csak elméleti, de gyakorlati – cáfolata a «szocializmus egy országban» elméletének. Így a Szovjetunió rendszere magába zár bizonyos rémisztő elllentéteket. De mégis megmarad elfajzott munkásállamnak. Ez a szociális diagnosztika. A politikai prognózisnak van egy alternatív jellemzője: az egyre inkább a világburzsoázia munkásállamon belüli szervévé váló bürokrácia vagy megdönti az új tulajdonformát és visszaveti az országot a kapitalizmusba; vagy a munkásosztály összezúzza a bürokráciát és megnyitja az utat a szocializmus felé.» (A kapitalizmus agóniája és a IV. Internacionálé feladatai – Átmeneti program, 1938.)
A sztálini bürokrácia autonóm politikai erő lett egy kivételes történelmi helyzetben – olyan helyzetben, melyben sem a világproletariátus, sem a globális burzsoázia nem volt képes a konfliktusoknak véget vetni és megszerezni a győzelmet. Az imperializmus globális krízise és a világproletariátus vezetésének válsága lehetővé tették a kispolgári bürokráciának, hogy évtizedekig ezt a politikai szerepet játssza és az imperializmus partnere legyen a globális ellenforradalmi szövetség kebelében. A rezsim túlélését a világproletariátus és a világburzsoázia közötti jelentős ellentétek tették lehetővé. A globalizálódott világ megakadályozta egy elszigetelt nemzet autonóm társadalmi, gazdasági és politikai fejlődését. A sztálinizmus ereje és politikai befolyása a szocialista forradalom és eredményei iránti népi lelkesedésből profitált. A II. világháború végén a Vörös Hadsereg minden győzelme tömegmozgalmakat indított abban a reményben, hogy ezek a győzelmek megvalósítják vágyaikat, reményeiket. A tömegek komolyan vették a sztálinizmus ígéreteit és készek voltak azokat megvalósítani saját eszközeikkel, saját módszereikkel. A sztálinizmus ezen államok mindegyikében megpróbálta bevezetni egy átmeneti, kísérleti fázisban – melyet „népi demokráciának” nevezett – a proletariátus és a burzsoázia „békés együttélését” a ”vegyes gazdaságú állam” belső sztálinista dominanciája alatt. A kisérlet eredménye a háború utáni első válság lett, és a rendszer elkezdett hasadozni. Nem csak a jugoszláv forradalommal való konfliktusba és az új bürokratikus munkásállamok kommunista pártapparátusain belüli brutális üldöztetésekbe torkollott, hanem az „osztályok együttélése” és a „vegyesgazdaság” kisérletének elhagyásához is vezetett. A sztálinizmusnak muszáj volt kisajátítani a burzsoáziát, és a termelési eszközöket állami tulajdonba venni. A polgárság összeomlása és intézményi struktúrájának rombadőlése politikai űrt hozott létre, amelyet vagy forradalmi munkásintézményekkel lehetett betölteni vagy a sztálinista apparátus kikényszerített uralmával. Utóbbi elszigetelte, elnyomta a forradalmi mozgalmakat, véget vetett nekik Kelet-Európa országaiban (Bulgária, Románia, Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország, Kelet-Németország), az új bürokratikus munkásállamok így rendezkedtek be.
45 évvel a II. világháborút követően a sztálinista bürokrácia, nemzetközi apparátusa és szatellitjei összeomlottak. A politikai forradalom veszélyétől fenyegetve nemzeti szinten széthullottak, romba dőltek. A bürokrata vezetők lemondtak az addig fenntartott relatíve önálló politikáról és az imperializmus közvetlen irányítása alatt kifejlesztették a privatizáció és konverzió stratégiáját – a bürokratikus munkásállamok „demokratikus” ellenforradalma formájában. A sztálinizmus „nemzeti” társadalmi és politikai összetevői azoban nem tűntek el a politika színpadáról: klánok sokaságává („pártok”) alakultak át, átvedlettek kispolgári „demokratákká”, akik egyszerűen beálltak az imperializmus szolgálatába. Ennek a szolgálatnak a fejében megkapták a jogot a nemzeti vagyon fosztogatására a privatizáció eszközeinek segítségével. Mikor egy vezető klán kimeríti a privatizáció összes lehetőségét és hátrálni kényszerül a nép, a dolgozók ellenállása hatására, egy másik klán kerül a helyére a «narancsszínű forradalom» vagy hasonló mechanizmusoknak köszönhetően. A két utolsó évtized alatt a munkásosztály és vívmányai elleni támadások pedig még inkább fokozták az imperialista offenzívát a világ dolgozóinak és a népeinek vívmányai ellen, a «vissza a kapitalizmusba» ezen országok munkásosztályának olyan szenvedést és kárt okozott, mely a II. világháborúsnál is nagyobb veszteségeket jelent.
2./ «Az 1930-as évek derekán a becsületes szociáldemokrata teoretikus Mónus Illés tartott a népfronttól, a kommunistákkal szövetkező antifasiszta összefogástól. Azonban neki számolnia kellett Sztálin Európára magasodó árnyával. Ma azonban hol van már a „sztálinizmus”?»
Joggal tarthatunk a népfronttól, az osztályokon felülemelkedő, az osztályellentéteket félreállító politikától. Hitler győzelme előtt a munkásszervezeteket uraló apparátusok megsokszorozták az akadályokat a tömegek forradalmi törekvéseivel szemben, a német Komm. párt (sztálini sugallatra) a szociáldemokráciát tekintette fő ellenségének, megakadályozva ezzel a dolgozók egységét a nácizmus ellen (a Komintern akkor adta meg a jelet a fasizmus elleni munkásegységfront kialakítására, mikor késő volt). Pontosan a fasizmus elleni összefogás lényege, a munkások, a dolgozók, nemzetközi összefogása hiúsult meg: «A proletariátust megbénították az opportunista pártok.» A sztálini thermidor döntő mértékben hozzájárult a németországi fasizmus győzelméhez.
«A fasizmus a kapitalizmus folytatása, az a kísérlete, hogy létezését örökössé tegye egyre bestiálisabb és rettenetesebb intézkedések által. A kapitalizmusnak csak azért lett lehetősége a fasizmushoz folyamodni, mert a munkásosztály nem valósította meg időben a szocialista forradalmat.» A IV. Internacionálé Riadó Kiáltványa megerősítette: «Függetlenül a háborús folyamattól, alapvető szerepünket betöltjük; a munkásoknak magyarázzuk érdekeik kibékíthetetlen ellentétét a vérre szomjazó tőkésérdekekkel szemben; mozgósítjuk az elnyomottakat az imperializmus ellen; propagáljuk a világ összes háborús és semleges országa munkásainak egységét; minden országban a munkások és katonák barátkozására szólítunk fel, csakúgy mint a front ellentétes oldalain a katonák barátkozására; folytatjuk a forradalom állandó, kitartó, fáradhatatlan előkészítését az üzemekben, gyárakban, falvakban, kaszárnyákban, a fronton és a flottában”.

A háború és a nácizmus elleni «nemzeti egységet» a sztálinista erők soviniszta kampányba is próbálták terelni (Franciao-ban: «Mindenki ölje meg saját «fritzét!» – melyre a válasz ez volt: «Minden német katona mögött egy dolgozó rejtezik»).

A sztálinizmus ma is élő jelenség. Ott van a munkásosztály érdekét reklamáló szervezetek vezetésében, a tőkés társadalommal való megbékélésben, a revizionizmusban és centrizmusban, a kapitalizmus „kísérésében”, a demokratizmus hiányában, az osztályharc tagadásában, de legalábbis mellőzésében, ott van a szektásságban, a kispolgári módszerekben, „a marxizmust prostituáló szociáldemokrácia csakúgy, mint a bolsevizmus antitéziseként aposztrofálható sztálinizmus a proletárforradalom és erkölcsének halálos ellensége.” Az „antikapitalista” vita is azt célozza, hogy megtiltsa az egyetlen érdemleges kérdés: a proletariátus hatalma megragadását. Különböző, de a mélyükön ugyanazon forma alatt egyesek felvetése az „ökológia”, a „tartós fejlődés” mint a „kapitalizmus elleni” harc központi feladatáról az ellentétes érdekű társadalmi osztályok létezését vitatja. Számukra a liberális és finánctőke által fenyegetett Föld „megmentése” azt jelenti, hogy a „fejlődés más útját” választják. Kapitalizmus-kritikájuk bármennyire is radikális (gyakran megfelelően leírt), mégiscsak arról van szó, hogy ellenállnak a politikai hatalom proletariátus általi megszerzésének, annak, ami megmenti az emberiséget, amely egyedül képes más társadalmi rendszert létrehozni. A kizsákmányolás elleni legkisebb munkáskövetelés is (a gyakorlatban vagy a politikában) egyszerre beleütközik a tőkés rendszer megőrzésének jelen szükségleteibe, de tényeiben kérdésessé teszi ennek a rendszernek az örökkévalóságát.

3./ Mit tehetünk? A politikai küzdelem azt jelenti, a kizsákmányolt osztály egységéért kell harcolni, annak védelmén keresztül. Ez az irány formájában szükségszerűen különböző minden országban, de együttes koncepciójából kiindulva, az osztályharcból és internacionalistra egységből eredeztetve. A harc a kizsákmányolás ellen, a harc a proletariátus felemelkedéséért, „mely a dolgozók saját eredménye lesz”, tartalmazza az osztályszervezetek létrehozását és védelmüket. Az imperializmus bomlása a politikai élet, a pártok, stb. széthullásához visz, ebben a folyamatban a munkásmozgalom csúcsain berendezkedett bürokratikus apparátusok aktívan részt vállaltak. Ugyanakkor a munkásellenállás az, mely nem engedi a szakszervezeteket korporatista szervezetté átalakulni. A „balodal cserbenhagyása” is a független munkásszervezetek igényét jelzi. Mindez magábafoglalja a gyakorlati teendőket is. Aki hátat fordít a szakszervezeteknek, aki megelégszik belső vitákkal, tanácsai osztogatásával, akinek derogál a dolgozók meggyőzése, az agitáció és propaganda, az lesöpri az osztályegységet és lemond az osztályharcról.

«osztálypolitikát kell folytatni, ám minél szélesebbet. (…) a liberális burzsoák és a burzsoá szocialisták vezette „Demokratikus Koalícióra” – NEM! »