Francia nyugdíjkorhatárok 2018-tól: a törvényes kor 60 évről 62-re, a teljes nyugdíj 65-ről-67-re!

Az ellenreform a nyugdíjkorhatárt (âge légale) fokozatosan emeli 60-ról 62 évre, de csak 41,5 éves munkaviszony után vehető igénybe (162 negyedév szükséges 2010-ben, aztán évente egy negyedévvel több 166-ig). A francia dolgozók ma még nyugdíjba mehetnek, ha 60 éves korukig 41-42 évet dolgoztak. A teljes összegű nyugdíj (retraite á taux plein) a jelenlegi 65 helyett ezentúl 67 évtől jár majd. A nyugdíj (az általános rendszerben) a jövedelem 50 %-a (a tisztviselő kategóriában 75 %), melyet a Sécurité sociale (társadalombiztosítás) biztosít.
2007-ben az átlagnyugdíj 1095 euró volt, 600 ezer személy öregségi minimumot kapott (628 euró/hó). A speciális rendszert, mely a nehéz foglalkozásokra vonatkozott, Sarkozy 2007-ben megszüntette, holott statisztikailag bizonyított, hogy a nehéz fizikai, vagy többműszakos munkát, stb. végzők gyorsabban elhasználódnak; a teljes nyugdíjhoz túl fiatalok, a munka folytatásához túl öregek, betegek, az elbocsátások és hosszantartó betegségek sűrűn sújtják őket, prekaritásban, fizikailag-erkölcsileg nehéz helyzetben találják magukat.

Cécó mindössze két évért?
A felületes szemlélőnek a hivatalos álláspont relatíve egyszerűnek tűnik: a demográfiai adatok azt mutatják, hogy egyre kevesebb aktív dolgozónak kell egyre több nyugdíjas jövedelmét biztosítani, tehát a jelenlegi modellt ehhez kell igazítani, meg kell növelni a járulékfizetés idejét, kitolni a nyugdíjkorhatárt. Azonfelül: Franciaország reformra szorul! Lehetősein felül él, és ezt régóta teszi, a háború óta! Az ország versenyben áll, a gondoskodó államnak vége, a túlélésről van szó!

Ezzel szemben több típusú válasz van. Először is azoké, akik rojalistábbak a királynál is: igen, ez kell! Dolgoztassatok még többet, ha kell, korbácsoljatok is, rabszolgátok vagyok! Van aztán szelidebb reagálás is: a nyugdíjat nem szabad hagyni eltűnni, a gyerekeim jövőjéért dolgozom majd két évvel többet, még ha nem is becsületes mindenki, gondoljunk csak a politika pénzügyi botrányaira, arra, hogy a bankok talpraállítására volt rögtön pénz, aztán a képviselők sem sietnek saját nyugdíjrendszerük megreformálásával – de ha kell, hát kell. Végül pedig vannak, akik egyszerűen ragaszkodnak a szociális vívmányokhoz, azokról nem hajlandók lemondani, az ezek elleni támadást mintegy agressziónak fogják fel.

Ami a hivatalos ellenzéket illeti, nincs diskurzus. A Szocialista Párt nem mond semmit érthetőt. 2012-re vár (elnökválasztás), mikor majd bizonnyal kampányba indul a gondoskodó állam szlogenjával, addig a politikai marketing hallgat. A szakszervezetek országos vezetői először néhány morzsát követeltek, a helyi szakszervezetek lettek a tiltakozás jelfogói. Messze vagyunk a párizsi irodák dogmáitól. Mindegy, melyik szakszervezet, itt, vidéken fürdünk egy olyan ország valós nyomorában, mely lassan elveszti iparát és semmi nincs, ami azt helyettesítheti.

Más javaslat?
Nézzük az alapproblémát! 2000-ben 2,3 aktívnak kellett egy nyugdíjast fizetnie. 2040-ben csak 1,5 aktív jut egy nyugdíjasra.
De nézzük meg a produktivitásukat! Az INSEE (állami statisztikai hivatal) évi átlagos 1,7 %-os fejlődéssel számol.
2000-ben 26,8 millió dolgozó 1441 milliárd €-s GDP-t termelt meg.
2040-ben 28,5 millió aktív fog létrehozni 2884 milliárd €-t (minimum).
Másképpen, 2000-ben egy aktívra jut 53768 €, 2040-ben 101192 €.

2040-ben tehát 1,5 aktív ugyanannyit fog megtermelni, mint 2000-ben 2,8 aktív. Aha, szóval az aktívak számának csökkenése máris kevésbé tűnik problematikusnak! De a megtermelt értéket is nézni kell. Persze, a kalkuláció hipotéziseken alapul (pl. az euró nem veszít értékéből, a GDP növekedik évről évre), ha nem ez következik be, akkor a helyzet valóban komplikáltabbá válik. A kormány azonban ezekkel számol. Akkor meg mire jó a «reform»?

A nyugdíjkalkuláció, s általában a fiskalitás, tényleg technikai kérdéssé válhat, amiből semmit sem értünk. A lényege az, hogy a gazdaság csak feltevéseken alapszik.
Ezt azonban becsületesen be kellene vallani ahhoz, hogy vitatkozni lehessen és konszenzust elérni.
Alternatív javaslatok léteznek, némelyik az eddigi rendszernél még előnyösebb is. Sokan állítják, hogy a pénzügyi piacok által elsinkófált értéket vissza kell a szociális háló finanszírozásába juttatni, uniformizálni a nyugdíjrendszert, indexálni a járulékot a termelési érték emelkedésén alapulva. A kiosztó-kirovó rendszer finanszírozását szélesen garantálná. Más javaslatok se hiányoznak, olykor ellentmondásosak ugyan, de életszemléletet tükröznek. Demokráciában azon felül, hogy mindenkinek meg kellene ismernie és el kellene döntenie, hogy melyik tetszik, még megbeszélés tárgyát is kellene képeznie. Messze vagyunk ettől. A reformot néhány ember határozta el, akik az egész országra rákényszerítik – 72 órás pszeudo-vita után a Nemzetgyűlésben a javaslat elfogadtatott. Rekord.

Mi van a nyugdíjkérdés mögött?
A nyugdíjak tönkretétele a tőkének a dolgozó osztály elleni általánossá vált támadása egyik oldala. A kapitalizmus állandó válságban van, éltetéséhez szüksége van a krízisekre.

Mi történt Görögországban a subprime-válság után? Az IMF betette lábát. Az EU-IMF együttes pénzalapját hozták létre, hogy kölcsönt nyújtsanak Görögországnak. Az IMF kölcsönöz az államoknak, aztán ennek kamataiból él. „Segítségének” viszonzásképpen liberális doktrínát kell alkalmazni, és minden terület, mely eddig megmenekült a spekulációtól, most ennek lesz alávetve. Argentína már alaposan megfizette az árát. Mi történik ma Nagy-Britanniától, Írországtól kezdve Franciaországon át a többi tagállamig?
Szigorítási politika. Az IMF liberális elvei alapján. Holott Nagy-Britannia nem kifejezetten szocializmus-követő kormányai régóta saját liberális szemléletüket gyakorolják. A City ragyogóan érzi magát. Az angol állampolgárok a liberalizmus ugyanolyan előnyeit élvezték? Azzal, hogy a kormány a tőke oldalára állt, elkerülheti ezt a fordulatot? Nem, ha hiszünk pnézügyminiszterüknek, George Osborne-nak, aki 490 000 munkahely megszüntetését jelentette be a köszférában 2015-ig. Ez bizony rosszabb, mint a Thatcher-gyógymód!
Az egész dolog arra hasonlít, amikor maga a tűzoltó a gyújtogató. A tömegek manipulálásának technikáját az OECD (Gazdasági együttműködési és Fejlesztési Szervezet) világosan megmagyarázza. A ”kiigazítás” politikájának receptsémái: a reform fedezete alatt a közszolgáltatások fokozatos elhagyása (kihúzni alóluk a feladat ellátására szükséges anyagi talajt); azon lakossági csoportok azonosítása, akiknek ez előnyös, akik majd támogatják a reformot a közvéleményben; kormányszintű szabadkozások (nem a mi hibánk, ez a globalizáció!) stb. – a politikai találékonyság nincs válságban.
A jelenlegi francia változások mögött kezdődik a (máshol már kirpóbált) magánnyugdíj pályafutása. Figyeljétek csak a metódust: a kiosztó-kirovó rendszer a pénzügyi spekuláció érdekeit nem szolgálja, holott ez egy óriási torta, amely körül már keringenek a financiális dögkeselyűk. Ugyan elhárítják maguktól a felelősséget (nem mi tesszük, a válság, nem mi, hanem a demográfia, látjánok, az összes országban meg kell tenni, stb.). Párhuzamosan láthatjuk Guillaume Sarkozyt (az elnök fivérét) és a hasonszőrűeket nyáladzani a biztosítótársaságok élén (ezesetben Malakoff Médéric). Látjuk, hogyan készítik elő magán kiegészítő nyugdíjterveiket. Bízzon bennünk, adja ide a pénzét, az állam nem tudja garantálni nyugdíját, mi majd gyümölcsöztetjük megtakarítását! A Malakoff Médéric a forgatókönyv (vagyis a reform) szerint úgy 40-100 milliárd euróra becsüli azt, amit így összeharácsolhat…

Tisztán politikai kérdés
A nyugdíjreform tehát nem gazdasági kérdés. A gondoskodó állam lebaltázása a cél; a kultúrához, oktatáshoz való esélyegyenlőség elve, az egészségügy megfizethetősége, a legmostohább helyzetűekről való gondoskodás lett elviselhetetlen a politikai és pénzügyi elit egy része számára.
Nem elég mindennek a reform utáni felismerése. A tét ma a hosszabb távú harc megszervezése. Bizony, ez is háború, még ha az ellenség békenyilatkozatokkal is maszkírozza magát. Sokkal messzebbre visz, mint az a két évvel később érkező nyugdíj kérdése. Harc a tőke ellen.