Arab országok

Tartalom: az Informations ouvrières 2011. febr. 17-i 136. száma egyiptomi és tunéziai eseményekről ad körképet (különösképpen a munkássztrájk hullámáról mindkét országban). Szintén tartalmazza a POI (Független Munkáspárt) levelét az Európai Unió beavatkozásáról.

Számadás a tunéziai és egyiptomi forradalmi folyamatról. A Parti des Travailleurs d’Algérie (Dolgozók Pártja) helyéről Algériának az IMF és az EU elleni nemzeti függetlenségért vívott harcában. Kampány bontakozik ki e párt ellen különböző erők részéről Algériában, Franciaországban és nemzetközi szinten, melyben élen járnak a IV. Internacionálé renegátjai. Tények, melyek megvilágítják az imperializmus szolgálatában álló kampány tétjét.


Egyiptom

A hadsereg, a rendszer tengelye ragadta meg a hatalmat, de a forradalmi felkelés nem torpant meg. A dolgozók mindenfelé bérköveteléssel lépnek fel, ugyanabban a mozgalomban követelik a hatalom által kinevezett miniszterek és igazgatók távozását.

Az egyiptomi nép felkelése, mely Mubarak elnök febr. 11-i bukásához vezetett, jóval túlmutat a 80 milliós ország határain. Ez a felkelés, mely a tunéziait követte, destabilizálja nem csak a régió, hanem a népek elnyomására épített világrendet a Közel-Keleten, Afrikában, Ázsiában és másutt is. Ez az oka annak, hogy az Obama-adminisztráció megpróbálta azt fenntartani, amíg csak lehetett, aztán pedig a gyűlölt rezsim megmentésére a hadsereg (melyből Mubarak is származott) tábornokait favorizálja. Az egyiptomi dolgozók tudatában vannak a veszélynek. Követeléseik érvényesítésére sztrájkhullámot indítottak.

Febr. 9. Az ország minden városában tüntetések, a textil-, a fémiparban, a telekommunikációban leáll a munka követelve a magasabb béreket és jobb munkakörülményeket. A Szuez-csatorna 3 000 munkása sztrájkol. Port-Szaidban 6 000 munkás tüntet. Tisztviselők és egyetemi dolgozók százai vonulnak fel béremelésért. Kairóban és Iszmajliában munkások ezrei függesztik fel a munkavégzést.
Az Al Ahram szerint az élelmezés, a villany- és olajszolgáltatás Alexandriában súlyosan érintett. Kairó repülőterén 150 munkölcsönzött dolgozó tüntet határozatlan időre szóló szerződésért. Délen, Asszioutban és Szohagban ülősztrájkok a magán- és állami vállalatoknál, a gyógyszeripart is ideértve, jelenti az Al Dzsazira TV. Port-Szaidban, a Szuezi csatornánál egy bádogváros 300 lakosa tiltakozik erőszakot is bevetve a méltó lakhatás hiánya miatt. Szuezben a sztrájk második napja, 5 000 különböző állami vállalati dolgozó tüntet munkahelyén. Helwanban a Misr fonoda 2 000 dolgozója sztrájkol.

Febr.10. A mobilizáció erődödik. A nyomorúságosan fizetett városi és vidéki dolgozók milliói, a munkanélküliek armadája determináltan felkel a rendszer ellen. Kasr el-Aini, az egyik legnagyobb közkórház orvosainak és ápolóinak százai csatlakoznak a Tahrir-téri tüntetőkhöz. Ügyvédek fekete talárban. A közlekedési dolgozók sztrájkolnak, béremelést követelnek. Fegyvergyári munkások szüntetik be a munkát.
Egész nap Mubarak azonnali távozásáról és a hadsereg hatalomátvételéről folyik a szóbeszéd. Este autista és arrogáns beszédben Mubarak a hatalmat Omar Szulejmánra, a hírszerzés volt főnökére testálja, a rezsim egyik jelképére, a néhány nappal azelőtt kinevezett elnökhelyettesére. Megismétli, hogy szeptember előtt nem hagyja el a hatalmat.
Mubarak beszéde első perceiben az azt hallgató milliók csalódottan elhallgatnak, majd elemi erővel tör fel ismét a felháborodás. A tömeg azt kiáltja: «Mubarak távozz!», «Ki vele, ki vele, ki vele!» és fenyegetően a cipőjét emeli irányába. Mubarak és családja Sarm-el-Seikbe repül. Másnap a «mártírok napja», egy egész nép üvölti dühét és akaratát, hogy Mubarak távozzon. A Kongresszus előtt Washingtonban, Leon Panetta, a CIA igazgatója «erősen lehetségesnek» ítéli, hogy Mubarak még aznap este elhagyja posztját és helyettese kerül a helyére. A prognózist még aznap cáfolják.

Febr.11. A Tahrir teret elönti a tömeg, 2 000 tüntető gyűlik össze a Héliopoliszban, Kairó külvárosában az Ittihadia-palota előtt és skandálja: «Le Mubarakkal!» Alexandriában, Szuezben, Ismajliában, mindenütt az országban százezrek mennek az utcákra, hogy végezzenek Mubarak rendszerével. Az «Április 6-i fiatalok mozgalma» (2008-ban jött létre a Mahalla El-Kubra sztrájkolóinak támogatására) a Facebookon ezt közli: «általános sztrájk szükséges, hogy Mubaraktól megszabaduljunk (…); a sztrájkokat koordinálni kell a dolgozók demokratikus bizottságai által, meg kell védeni a forradalmat (…). Alkotmányozó Nemzetgyűlés döntsön az új alkotmányról, népi mandátummal rendelkező demokratikusan választott Nemzetgyűlés.»
Tahrirban egy tucat tiszt és közkatona leteszi fegyverét és barátkozik.
Mit fognak tenni a katonák? Senki sem tudja. A hadsereg vezetése tudatja, hogy garantálni fogja az alkotmány reformját és a szabad választások lebonyolítását. Megígéri, hogy véget vet a 30 éve fenálló rendkívüli állapotoknak, «ha a jelenlegi helyzet is végetér». Ami azt jelenti, a tüntetők menjenek haza. «Egyetlen tüntető sem lesz megbüntetve», mondja a hadsereg. A katonai vezetők megosztottak. Menteni akarják a rendszert, de sokan akarják azt is, Mubarak adja át a helyét, az alkotmányos változtatások kontinuitásban folyjanak, elkerülhető legyen az intézményes válság, mások pedig úgy vélik, ez kockáztatja a tömegek követeléseinek erősödését.
Helyi idő szerint) 17 h 10. Omar Szulejman bejelenti a tévében Mubarak lemondását és a hadsereg Legfelsőbb Tanácsát ruházza fel azzal, hogy az országot kezelje.
Semmi kétség, hogy az áremelkedéssel szemben béremelést követelő 2-3 napja folyó sztrájkok kényszerítették rá a rendszert, hogy megszabaduljon Mubaraktól. A népi felkelés kezdete óta a Fehér Ház, az államvédelem, volt amerikai diplomaták és katonák sietnek Egyiptomba és egymásnak is ellentmondó nyilatkozatokat tesznek. Az imperialista rend destabilizációja? 2009. jún. 2-án Obama megerősíti, hogy Mubarak «feltétlen szövetséges volt… a stabilitás ereje, és ez jót hozott a régió számára». A stabilitás mindenekelőtt azt jelenti, a rezsim maradjon a helyén. Azt is, hogy el kell kerülni minden olyan eseményt, mely az Izrael állammal kötött békeegyezményeket kérdőjelezi meg.
Az Obama-adminisztráció a végsőkig támogatta Mubarakot, egészen addig, míg lehetséges volt, hogy mentse a rendszert. Közben pedig kereste, hogy az egyiptomi katonai elit körében kire tudna támaszkodni ennek elérésére. «Az egyiptomiak hangját meg kell hallani», mondta Obama Mubarak autista beszéde után.
Az egyiptomi munkásosztály és a nép történelmi felkelése űzte el Mubarakot mindössze néhány héttel azután, hogy a tunéziai nép elűzte Ben Alit.

Febr. 12. Az egyiptomi hadsereg Legfelsőbb Tanácsa beolvastatja a tévében: «A jelenlegi kormány folytatja munkáját addig, míg új nem alakul». A jelenlegi kormányt Mubarak nevezte ki. Ahmad Chafic tábornok, ez előző Mubarak-kormány légügyi minisztere vezeti. «Az Egyiptomi Arab Köztársaság minden regionális és nemzetközi szerződését teljesíti.» Robert Gibbs, az amerikai adminisztráció szóvivője: «Nagyon fontos, hogy a következő egyiptomi kormány elismerje az Izraellel (1979-ben) kötött egyezményeket».

Febr. 13. A hadsereg Legfelsőbb Tanácsa felfüggeszti az alkotmányt, feloszlatja a parlamentet (masszív választási csalással 2010-ben választott).
Hajnalban a hadsereg megszállja a Tahrir teret, erőszakkal lebontja a tüntetők sátrait, letartóztat 35-40 embert közülük. Gumibotot is használva kiüríti a teret. Délben egy bizottság platformot tesz közzé és «győzelmi menetre» hív febr. 18-ra.
Az egész országot elöntő sztrájkok megkontrázására a fegyveres erők Legfelsőbb Tanácsa kommünikét közöl, kéri «a sztrájkoló dolgozókat a munka felvételére, hogy az ország gazdasági megbénításának vessenek véget, kéri a szakszervezeteket és szakmai szervezeteket szerepük teljesítésére». Ezen kívül azzal fenyeget, hogy a sztrájkok tiltása mellett a szakszervezeti összejöveteleket sem engedélyezi.
A hadsereg annak a rezsimnek a legfőbb oszlopa, melynek bukását milliók követelik. Mubarak a soraiból származik, csakúgy, mint az általa kijelölt helyettese. A katonák az amerikai adminisztráció 30 éve folyó sokmilliárd dolláros támogatásának fő élvezői.

Febr. 14. A tömegközlekedés többszáz dolgozója vonul a Rádió épülete elé, a fiatalok szervezete pedig a híressé vált Tahrir téren tüntet. A fővárosban, a Nílus másik partján többszáz autóbuszsofőr gyűlik össze hasonló követeléseket hangoztatva.
A Központi Bank bezárja irodáit az egész országban dolgozóinak és más pénzügyi intézmények munkabeszüntetése miatt. Az EgyptAir szintén sztrájkol, csak 31 nemzetközi és 12 helyi járat indul a szokásos 145 helyett.

Dokumentum
A Jan.25. Bizottság 1.sz.kommunikéje (Tahrir tér)
(kivonat)

«(…) Megerősítjük, hogy a békés forradalmat annak győzelméig és minden kérésünk teljesítéséig folytatjuk, követeljük:
- a rendkívüli állapot azonnali megszüntetését;
- a politikai foglyok azonnali szabadon bocsátását;
- a jelenlegi alkotmány eltörlését összes módosításával együtt;
- a Parlament, a Szenátus és a kormányzat feloszlatását;
- Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívását új demokratikus alkotmány létrehozására, a nagy demokratikus alkotmányok és nemzetközi emberjogi charták mintájára; annak népszavazás alá vetését a Nemzetgyűlés létrejötte utáni 3 hónapon belül;
- civil, demokratikus és békés alapokon működő pártok alapításának szabadságát, minden akadály és feltétel elhárítását, azok legalitása elérését egyszerű nyilatkozattal;
- sajtó- és információ-áramlási szabadságot;
- a katonai bíróságok feloszlatását, azok civileket illető ítéleteinek eltörlését.»
(2011. febr. 13.)

A szó az egyiptomiaké

A Facebook és a Twitter szolgált a kommunikációra és a mobilizáció szervezésére. Ma sem lefegyverezve folytatják a rövid üzenetek küldését kifejezve akaratukat a rezsimmel való végleges szakításra, saját szakszervezeteik szervezésére. Néhány üzenet (febr.12-14.):

Febr. 12.
— Köszönjük neked, tunéziai nép! Óriási inspirációt nyújtottál! Hamarosan más arab népek is a diktatúra ellen fordulnak, nem állunk meg!
— Néhányan azt mondják, a feladat befejeződött. Súlyosan tévednek. Az emberek, ha bizalmukat Mubarak tábornokaiba vetik, saját sírjukat ássák!
— Itt az ideje, hogy létrehozzuk és megszervezzük a mérnök-szakszervezetet. A kollégákkal találkozót beszéltünk meg a tennivalókról – meg kell tisztítani az intézményt!
— A hadsereg fenntartja a régi kormányt! Vigyázzunk!
— Tehát Anas el-Fikry, Sameh Fahmy, Abou el-Gheit, Hawas még mindig hatalomban vannak? Hogyan lehetséges? Korruptak és ellenforradalmárok!
— Chafik kormányának mennie kell, mint Mubaraknak!

Febr. 13.
— A sztrájkokba kell vetni minden energiánkat és nem a tábornokok ígéretei után futni.
— Az olajszektor sztrájkolóival beszélgettem, kapcsolatba léptem az ügyvédekkel, összehoztam őket, hogy szabad szakszervezetet hozhassanak létre.
— Holnap délben a sajtószakszervezet rendkívüli ülése lesz! Az újságírók az államhoz kötődő szakszervezeti vezetőket vádolják.
— A sztrájkolók az olajügyek miniszterét, Sameh Fahmyt korrupcióval vádolják és azzal, hogy Izrael ügynöke.
— A megmozdulás óriási benyomást kelt, a sztrájkolók a minisztériumban elfogták azokat, akik Mubarak fotóit még mindig a falon tartják.
— Nehogy bízzunk a tábornokokban! Folytassátok a szakszervezetek szervezését, csak ez mentheti meg a forradalmat!
— Mindenkinek el kell kezdeni a szakszervezeti és a dolgozói egyesületi munkát. Ha nem tesszük meg, a rendszer hamar szétver bennünket.

Febr. 14.
— A fiatal régészek korrekt béreket, munkát kérnek. Zahi Hawas, az egyiptomi régészet főnökének távozását akarják.
— A repülőtéren óriási tömeggyűlés van e pillanatokban.
— A hivatalos szakszervezet felelős vezetőjét, Makram Mohamed Ahmadot vádolja az újságírók szakszervezete.
— 500 dolgozó gyűlt össze a kormányhoz kötődő szakszervezet székháza előtt és feloszlatását követeli.

Tunézia

Interjú
Sami Tahri, az UGTT középfokú oktatási szakszervezete főtitkára

“Sokan kérik Tunéziában, hogy az UGTT vizsgálja felül álláspontját”

Az egész országban sztrájkhullám. A dolgozók követelnek és elzavarják a rezsimhez közeli igazgatókat, munkáltatókat. Mozgalom indult a Ganusi-kormány által kinevezett új prefektusok ellen.

Mi az Ön álláspontja – mint szakszervezeti felelősé – a mai politikai helyzetről?
Ben Ali jan. 14-i elmenekülése után az összes szakszervezeti erő egyformán olyan átmeneti kormány létrehozása felé fordult, mely mindenki támogatását élvezi, de feladata addig terjed, hogy az ország folyó ügyeit intézi. De a Ganusi-kormány nem kapta meg az összes párt támogatását, gyorsan és ellentmondásosan hozták létre. Az első időkben az RCD 14 képviselője is benne volt, ami mindenkiből dühöt váltott ki. Második formájában már csak 2 RCD-s tagja volt és az ahhoz közeli technokraták. Eltávolították a politikai és egyesületi képviseletet, mely képes lett volna a sürgős ügyek intézésére, az átmeneti helyzet kezelésére, a múlttal való szakításra és a jövő alapjainak lerakására. Meglepődve látjuk, hogy ez a kormány veszi a felelősséget és saját kezdeményezéseket tesz a demokratikus választások, az alkotmányozó szuverén Nemzetgyűlés létrejötte előtt. A diplomáciai testületet, a prefektusokat lecseréli, tárgyal az USA és az EU külügyminisztereivel. Mindez teljes ellentétben áll az ideiglenes kormány attribútumaival.
Mit is akar a Ganusi-kormány? Nagyon gyors ütemben biztosítani akarja a Nyugatot a gazdaságpolitikai kontinuitásáról, arról, hogy Ben Ali rendszere és a Ganusi-kormány egyaránt a világpiac felé orientálódik, a külföldi befektetések felé, s a közszolgáltatás privatizációja folytatódni fog. Természetesen ez totális ellentmondásban áll a forradalom alaptengelyével. Mert 2010 decemberétől a forradalmi követelések először szociálisak voltak (munkahelyteremtést, regionális fejlesztéseket, a gazdaság fellendítésében sikertelen befektetések kérdését, az évtizedek óta egymást követő társadalmi és gazdasági válságokat, stb-t érintették). Aztán pedig egyenesen országunk politikai horizontja felé fordult a volt kormány minden gazdaságpolitikájára vonatkozva, annak minden választásával és politikai elkötelezettségével. Ezért célozta meg a nép a rendszert, mert ez nem csak forradalom a szabadságért, hanem a társadalmi-gazdasági viszonyok változásáért is. A forradalomnak nem egyetlen célja a szakítás a diktatúrával és a szólás- és szervezekedési szabadságot garantáló parlamenti rendszer bevezetése, melyek szintén fontosak, hanem szuverén és demokratikus Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívása, a jelenlegi Szenátus és Parlament feloszlatása, az összes választási törvény felülvizsgálata (még azoké is, melyeket a kormány nem tud, nem akar megtenni) (...).

Ganusi miniszterelnök most jelentette be egy nemzetközi konferencia szervezését márciusra, melyen részt venne Tunézia összes gazdasági partnere, különösképpen az Európai Unió. A bejelentést a német külügyminiszter előtt tette és megismételte Catherine Ashtonnál, az EU reprezentánsánál.
Ganusi eme nyilatkozata veszélyt jelent a tunéziai nép szuverenitása ellen és az ideiglenes kormány meglehetősen szűk hatáskörét jóval túllépi. Mindnyájan tudjuk, hogy az ideiglenes kormányok nem vezethetnek be gazdasági, politikai programokat, a Ganusi-kormány pedig éppen ezt akarja tenni. Veszélyes vállalásokat, nemzetközi egyezményeket akar tető alá hozni, ehhez pedig nincsen joga. Konstatálhatjuk, hogy több ország és nemzetközi intézmény áll rendelkezésére Tunézia «támogatására» kölcsönökkel és pénzügyi segítséggel. A kérdés az, vajon a gazdasági mérleg-e az, ami bennünket nemzetközi segítség, kölcsönök kérésére kell indítson? Azt feleljük, nem, ellenkezőleg. Az az út, melyre Ganusi akar vinni minket, csalás, és azt feltételezi, hogy gazdaságunk a csőd szélén áll. Ha le is lassult, lassan helyreáll, az export úgyszintén. Nincs más oka az EU-val való tárgyalások felgyorsításának, mint Ben Ali gazdaságpolitikájának fenntartása. Ami pedig a maradék (42 %) állami tulajdon likvidálását jelenti még ebben az átmeneti periódusban, hogy a világtőke kényelmesen mozoghasson országunkban. De azért is, hogy a következő kormány is csak a globalizáció és a vadkapitalizmus liberális vonalán haladhasson (...).
Annak a ténynek, hogy Ganusi van a kormány élén – csakúgy mint Chelbi és Jouini, mindkettő a gazdasági tárcánál –, az a célja, hogy az 1980-as évek liberális politikáját, ami Ben Ali 20 évében előrehaladt, be lehessen fejezni és konszolidálni. Ez a kormány az IMF-et, a Világbankot és az Európai Uniót képviseli. Ganusi-Chelbi-Jouini jelenléte a kormányban amerikai és európai óhaj. A kapitalizmusnak ez a csatája zajlik országunkban, annak eléréséért, hogy a kormány garantálja a korábbi elkötelezettségeket.

Egyébként Ganusi a Világbank szakértőjeként kamatoztatta tehetségét a privatizációkban…
Valóban, a Világbank azzal bízta meg, hogy országunkban a magánosítást lebonyolítsa. A forradalom egyik legnagyobb feladata a privatizációs gőzhenger és Ganusi ezirányú haladásának leállítása (...).

Mi az UGTT álláspontja Ganusi kormányának az Unió melletti leláncolásának irányával szemben?
Az UGTT beleegyezését adta e kormány megalakulásához. De nem adott kitöltetlen csekket. Az egyezség a körülményektől függ. Először is, ez egy ideiglenes kormány. Másodszor, a kormány csak ügyvivő feladatokat végezhet, a diktatúrából a demokráciába vezető utat készítheti elő. Tudni kell, az UGTT a most befejeződött két évtized alatt a privatizációs politikával nem konfrontálódott nyíltan. Olykor ugyan lobogtatta a zászlót a privatizáció ellen, de ténylegesen csak kisérte azt, megpróbálva menteni a menthetőt az állami szektorból a magánszektorbe került dolgozók érdekében. Ma ez a kérdés az UGTT berkein belül a viták napirendjén van. Teljesen evidens, hogy a forradalom kötelezi az UGTT-t arra, hogy revideálja saját gazdaságpolitikai nézeteit és visszatérjen alakulási programjához, melyben világosan kimondja, szocialista jövőt képvisel. Minthogy az is parancsoló szükség, hogy a magánkézbe adott vállalatokat újraállamosítsuk, a Posta 35%-át vagy a vasutat, a Steg és a Sonede bizonyos szolgáltatásait, a Tunis Air is mára szétdarabolva több vállalat tulajdona lett.

De mi lehet az UGTT adminisztratív bizottságának állásfoglalása Ganusival és az általa javasolt márciusi találkozóval szemben?
Ma nagyon sokan követelik az UGTT álláspontjának felülvizsgálatát a kormányt illetően pontosan annak arányában, ahogyan az távolodik a számára kijelölt mozgástértől.
A Ganusi-kormány legutolsó találkozói (a francia, német külügyminiszterekkel, az EU reprezentánsával) inkább protokollárisnak tűntek. De következményeikben súlyosnak, mert országunk gazdaságának jövőjét tartósan akarja megpecsételni. Az UGTT, az összes politikai erő és a civil társadalom felelősségét szem előtt kell tartsa.
(Mohamed Ben Larbi )

A POI (francia Független Munkáspárt) levele a berlini Munkáskonferencián részt vett aktivistákhoz (2010.jún.19-20.)

Kedves Barátaink, Kedves Elvtársaink!

Együtt részt vettünk a berlini Munkáskonferencián, hogy megvitassuk mindazokat a problémákat, melyekkel országainkban találkoztunk, az EU, az IMF diktálta ellenreformok, a szigorítási tervek képében.

A POI részt vett az algíri háború- és kizsákmányoláselleni világtanácskozáson is, melyet a Nemzetközi Egyetértés és az algériai Parti des travailleurs d’Algérie az UGTA-val együtt rendezett november végén. 52 országból érkezett aktivista adta ki a felhívást: «Szemben állunk, bárhol is történjenek, a külföldi beavatkozással, a katonai fenyegetéssel, melyek a nemzeti szuverenitást kétségbevonják».

Tunisztól Kairóig a dolgozók és a népi tömegek véget akarnak vetni Ben Ali és Mubarak véres és korrupt rendszerének, melyek eszközök voltak a multinacionális vállalatok az IMF, az Európai Unió «társulási szerződésein» keresztül az országot szabad zónává tevő rablópolitikának. Párizsban, Brüsszelben, Washingtonban ugyanazok a kormányok és nemzetközi intézmények, melyek támogatták a véres rendszereket, nemzetközi beavatkozást terveznek, hogy a diktatúra gyűlölt politikai felépítményének megőrzésével állítsanak akadályt a tunéziai és egyiptomi nép akarata útjába.

A nemzetközi munkásmozgalom hagyományaihoz híven pártunk kezdettől fogva képviselte: «A tunéziai, egyiptomi nép és csakis egyedül ők dönthetnek saját jövőjükről!»

Ma ismért ezt kiáltjuk! A beavatkozás veszélye kirajzolódik.

Febr. 5-én az Európai Unió bejelentette, hogy felállította tervét «Tunézia és Egyiptom támogatására», mely «az új szükségletekre válaszképpen született és ezen országok átmeneti folyamatának széles támogatására» épül (Stefan Füle európai biztos marokkói útján febr. 5-én kiadott közlemény).

Febr. 9-én az EU «külügyminisztere», a brit Labour party tagja, Catherine Ashton nyilatkozta a tunéziai ideiglenes kormány külügyminisztere oldalán, hogy az «Európai Unió döntött a Tunéziának adandó rövid és hosszú távú segítségről az ország demokratikus átmenete folyamatában». Aláhúzta a «jogállam restaurációjának és az intézmények megerősítésének fontosságát». Intézmények… emlékeztetünk, hogy ezek a diktatúra intézményei, melyek megsemmisítését maguk a tunéziai dolgozók akarják …

Az átmeneti kormány külügyminisztere, Ahmed Unais rögtön üdvözölte a nyilatkozatot. Teljes mértékben elfogadva Ben Ali rendszerének kontinuitását és annak «az EU-val megkötött társulási szerződését», ami a tunéziai dolgozók szokásosnál is nagyobb kizsákmányolását jelenti, pontosítja «Tunézia (…) alapvető gazdasági, szociális és ipari modernizációt hajtott végre» követelve a «jó kormányzást».

Két nappal korábban, 7-én a «parlament» «Emberi jogok bizottsága» nyilvánosság elé bocsájtotta a Tunéziából visszatérő európai «parlamenti» delegáció nyilatkozatát, melyben «felveszi a kihívást» a «turizmus adósság-szolgáltatási krízist gerjesztő válsága megoldása», a «személyes, strukturális és gazdasági biztonság, az intézmények és a termelés rendjének biztonsága érdekében». A kommuniké hozzáteszi, hogy «az európai képviselők üdvözölték a tuniszi ideiglenes kormány kérését, hogy küldjön választási megfigyelő bizottságot.» "Jelen kell lennünk és nem csak megfigyelőként. Valami újféle megfigyelő misszóra kell gondolni, mely hosszabb ideig követi a fejlődést a szabad és méltányos választási feltételek között", mondta Mme Hautala (a Zöldek európai képviselője).

Ugyanaz az európai «parlament» jan. 31-én fogadta a következő pártok reprezentánsainak együttes határozatát: PPE jobboldali csoport, ALDE («Liberálisok és demokraták»), Zöldek/ALE, ECR («Konzervatívok»), S&D («Szociáldemokraták» a francia szocialisták is ide tartoznak), és a GUE-NGL (Patrick Le Hyaric kommunista képviselő és a balpárti Jean-Luc Mélenchon aláírásával).

A határozat megerősíti, hogy az európai «parlament» «tekintetbe véve, hogy Tunézia és az Európai Unió a társulás 2011-2016-os periódus akciótervének befejezésén dolgozik; tekintetbe véve, hogy ez a folyamat növekvő elkötelezettséget tesz szükségessé a parnerek részéről (…) felhívja a Tanácsot, a Bizottságot, az EU legmagasabb szintű reprezentánsát (Catherine Ashtont), hogy tartsák magukat készen az EU-Tunézia együttműködési pénzügyi alapok átirányítására, szükség esetén emelésére (…) a legmagasabb rangú reprezentánst és alelnököt arra szólítja fel, hogy támaszkodjon a közeli választási eljárásra és küldjön oda megfigyelőket (…) kéri a Bizottságtól, hogy pénzügyileg is támogassa, hogy az európai civil társadalom segíthessen a tunéziainak, különösképpen az emberi jogok védelme és a szociális partnerség kérdésében». Megerősíteni az uniós társulási egyezményt, a «szociális partnereket» megfizetni, felügyelni a «választásokat»… ki hiheti egy pillanatig is, hogy a tunéziai néppel való szolidaritásról van szó?

Hozzátok fordulunk: riadóztatni kell az európai munkás- és demokratikus mozgalmakat: semmi intervenció! Semmi beavatkozás!

Az Európai Unió intézményeinek keretében (legyen szó akár a Bizottságról vagy a jobb-baloldali széles konszenzusról, ami az EP-ben született) minden a tunéziai és egyiptomi beavatkozásról szól. Minden Bel Ali és Mubarak gyűlölt intézményei megerősítéséről, őrzéséről beszél. Mindenki az EU-val kötött társulási egyezményt emlegeti, azt, amelyik a tunéziai népet nyomorba döntötte és a multinacionális vállalatok brutális kizsákmányolásának kiszolgáltatta.

Emlékeztetünk, hogy 2010-ben Brüsszel-Tunisz deklarálta «az EU Tunézát elkíséri strukturális politikájában azt célozva, hogy könnyebben integrálódjon a világgazdaságba, politikája modernizációjába és kereskedelmi szabályozásába.» Ashton asszony egyébként biztatta is a Tuniszba készülő európai delelgációt: «nagy szükség van az európai vállalatok bátorítására, hogy maradjanak Tunéziában, invesztáljanak továbbra is». Ugyanez az Ashton 2010.nov.12-én, alig egy hónappal a tüntetések kezdete előtt (Sidi Bouzid) azt válaszolta egy eruópai képviselőnek Ben Ali véres rendszerének egyik törvénye kapcsán, hogy «a tunéziai igazságügyi és emberjogi miniszter hivatalosan deklarálta, ez a törvény nem a szabadságjogokat nyirbálja meg, nem vonatkozik a szólásszabadságra, sem pedig az emberi jogok védelmezőinek büntethetendőségére» és az Európai Bizottság úgy találja, «ezekről a kérdésekről nyitott és folyamatos dialógus jelenti a legnagyobb haladást a tunéziai társadalom és a nemzetközi közösség számára». Ugyanazok, akik tegnap támogatták Ben Alit, ma meg akarják menteni rendszerét.

Az Unió ugyanazon intézményei, melyek Európa népeire soha nem látott brutalitással munkásellenes programokat kényszerítenek, megpróbálják a multinacionális cégek szolgálatában álló társulási egyezményeket is megőrizni, a tunéziai és egyiptomi népi felkelést aláásni.

A POI egész Európa munkásszervezeteihez, munkásaktiváihoz fordul – azokhoz kiemelten, akik febr. 20-án Párizsban lesznek –, hogy a munkássmozgalom maradjon hű demokratikus elveihez, ahhoz, hogy a népeknek joguk van dönteni saját magukról. Megerősítjük, hogy az EU, az IMF, a nagyhatalmak kormányainak beavatkozási kisérleteivel szemben:

A tunéziai, egyiptomi nép és csakis egyedül ők dönthetnek saját jövőjükről!


Algéria

Az IMF háborút hirdet a algériai ifjúság ellen
A tunéziai és egyiptomi forradalommal egyidőben az IMF kötelezi az algériai kormányt, hogy a béremelésekről mondjon le, a külföldi tőkét részesítse előnyben és privatizálja a bankokat.

(Lucien Gauthier)

Louisa Hanoune, a Parti des travailleurs d’Algérie (algériai Dolgozók Pártja) főtitkára febr.13-i sajtótájékoztatóján rámutatott az IMF politikájára, mely az algériai kormánytól «strukturális reformokat kér».
A dokumentumban a Nemzetközi Valutaalap szerint szükséges, hogy «az utóbbi évek költségvetési iránya folytatódjék», ezzel hatályon kívül helyezve a 286 milliárd dolláros közbefektetési tervet.
Az IMF szintén úgy véli, hogy «a költségvetési reformok folytatása a leglényegesebb pont (…). A közkiadásokat, nevezetesen a közszféra bértömegének növekvő kontrolljával meg kell fékezni.» Az IMF sajnálja, hogy a kormány a közszférában 25 %-kal emelte a béreket!
Ugyancsak deklarálja, hogy «a külföldi befektetések új szabályozása azok elrettentéséhez vezethet». A 2009-es pénzügyi törvényre céloz (51 % az állami, 49 % magántőke arány) és a befektetések ellenőrzésének, valamint a vámok helyreállítására.
Az IMF strukturális reformokat sürget, a bankrendszer megnyitását a külföldi befektetők számára, a gazdasági növekedés javítását, mely szerinte csak úgy lehet, hogy «a magánbefektetések révén a munkanélküliség csökkentése, különösen a fiataloké»!
A tunéziai és egyiptomi nép felkelése perceiben az IMF ugyanazokat az intézkedéseket követeli, melyeket Ben Ali és Mubarak valósított meg a fiatal diplomások tömegeivel szemben, akik munka nélkül tengődnek vagy kisebb részük az Európából delokalizált vállalatoknál kényszerül extrakizsákmányolt munkát vállalni.
A sajtókonferencián Louisa Hanoune aláhúzta: «Nem Mubarak Egyiptomában vagy Ben Ali Tunéziájában vagyunk. Rendszerünk különbözik ezektől.» Megjegyezte, hogy az IMF a 2009-es pénzügyi törvényt és az előrehaladott közbefektetéseket helyteleníti. Louisa Hanoune, a Parti des travailleurs nevében úgy találja, hogy az IMF javaslataival («háborús nyilatkozat a fiatalság ellen»!) éppen ellenkezőleg kell előrelépni: az ifjúságnak munkahelyek és -bér kell, a kulcsüzemeket pedig államosítani szükséges. Szerinte Algériában «a sztrájkok és szociális mozgalmak egészséges társadalomról tanuskodnak» (La Tribune, febr.14.).
A Le Soir d’Algérie (febr.14.) szerint «a párt által javasolt alternatíva magába foglalja a népi bizottságok alakítását. A kezdeményezés, melyet központi bizottsága elfogadott, abban áll, hogy az állampolgárok maguk hozzanak létre csoportokat és foglalják össze törekvéseiket. Utóbbiakból van elég, amit az ország különböző részein tapasztalható sztrájkok és tüntetések mutatnak. A párt ezen bizottságoktól reméli bizonyos események megelőzését.»
A Le Temps (febr.14.) megemlíti, hogy Louisa Hanoune sürgette «az ország első számú közhivatalnokát (a Köztársaság elnökét) “az új választási törvény meghozására, hogy lépés történjék az Alkotmányozó Nemzetgyűlés előrehozott választással való összehívására és az 1990-es évek óta függőben maradt kérdések végre megoldást találjanak”.»

Tizi-Ouzou
Diákmenet a diploma védelmében

Sofiane joghallgató az Organisation des jeunes pour la révolution (OJR, ifjúsági szervezet a forradalomért), hozzászólás a Parti des travailleurs (PT) febr. 5-i gyűlésén

“Ma azért gyűltünk össze mi, a PT, az OJR tagjai és szimpatizánsai, hogy együttérzésünket fejezzük ki a tunéziai forradalommal és az egyiptomi felkeléssel (…).
Szolidárisak vagyunk ezekkel a népekkel, mert közös az ellenségeink, azok, akik az összes nép ellenségei: a multinacionális érdekeket megjelenítő tőkés rendszer (…).
Országunkban, a felsőoktatási minisztérium általánossá tette az LMD-rendszert (1), mely devalorizálja, megsemmisíti a diplomát.
A sztrájk- és tiltakozó mozgalmakat különböző egyetemek, régiók hallgatói szervezték jogaik követelésére és diplomájuk megvédésére (…).
Febr. 1-én Tizi-Ouzou egyetemének diákjai tüntettek ezerszámra jogaikért, diplomájukért, a klasszikus rendszer fenntartásáért, azért, hogy kimutassák elutasításukat a szociális intézmények privatizálásában (…). Ezen a tüntetésen az egyetemi hallgatók leckét adtak hazaszeretetből a MAK-nak (Mozgalom Kabilia automómiájáért), mely a tüntetést saját körébe szerette volna vonni. Megerősítették, hogy ragaszkodnak a nemzeti függetlenséghez és a nemzet egységéhez. A himnuszt énekelve vették el tőlük lobogóikat. Egy másik párt (az RCD) is ezt akarta tenni, holott a diákok követeléseit nem támogatja, az LMD-rendszer mellett foglal állást és imperialista érdekeket képvisel.
De a diákok éberek voltak, ezeket a manővereket ügyesen elhárították, megakadályozták, hogy célt érjenek. Végigvitték a menetet és követeléseiket átadták az ország legmagasabb rangú hatóságainak.»

(1) «Licence, master, doctorat» (LMD) Algériában is alkalmazzák az Európai Unióval kötött szerződések értelmében.

A francia sajtó furcsa kampánya

A francia sajtó, nevezetesen a Libération és a Le Figaro algériai apokalipszisről számolt be, miután betiltottak egy, a változásért és demokráciáért meghirdetett, koordinált tüntetést, melyet valójában az RCD (Saïd Sadi pártja) szervezett. Az RCD szándékosan erőltette a betiltott tüntetést, hogy külföldi bevatkozást kérhessen. Előzetesen tett egy kört az összes európai és amerikai kancellárián. A francia kormány ezt a kommünikét adta ki erről: «A szólásszabadságot tiszteletben kell tartani és a tüntetéseknek szabadon kell lefolyniuk». Az amerikai kormány megerősítette «az algériai nép egyetemes jogainak támogatását, ideértve a gyülekezési- és szólásszabadságot is».
A Parti des travailleurs d’Algérie felhívta a hatóságok figyelmét arra, hogy hagyni kell az RCD-t tüntetni. Louisa pontosított: «Semmi nem igazolja az algíri menetek megtiltását. A szabadság a rend faktora, mely lehetővé teszi, hogy elszigeteljük a kalandorokat és a provokátorokat». Hozzátette: «A nép nem akar menetelni egy olyan jobboldali párttal, mely rendkívüli állapotokat és egyéb retrográd intézkedéseket meghirdető kormány tagja volt.»
A Front des forces socialistes (FFS, a legutóbbi választásokat bojkottáló szocialista erők frontja, kormányellenzékben) szintén nem hívott erre a tüntetésre. Egyik felelőse: «Nem megyünk sehova sem olyan szervezőkkel, akik tennivalóit Algéria határain kívül határozzák meg.»
A Le Monde ezt írta a «koordinációról» : «Számosan nem haboznak bizalmas beszélgetésekben Sadi 90-es évekbeli szerepvállallását felelősssé tenni a tüntetésre felhívás sikertelenségének okaként.»
Valóban, az 1992-es rendkívüli állapotok kihirdetését az RCD jóváhagyta, képviselői megszavaztak minden törvényt, közöttük a privatizációst is. 1998-tól 2001-ig több minisztert is adtak a kormánynak.
Louisa Hanoune hozzátészi: «A nép nem felejt. Az a párt, mely erre a menetre hívott, hivatalosan az egyetlen párt volt, mely az izraeli kapcsolatok normalizálásáért szót emelt. A NATO meg is hívta és kérte, hogy gyakoroljon nyomást Algériára a cionista erők sikere érdekében. Amerikai befolyású iraki tipusú forradalmat akar.»
L. G.

Emlékeztető
Algéria 1992 és 2011 között
1992: Januárban az «iszlám terrorizmus» elleni harc ürügyén a választásokat katonai államcsíny szakítja meg (az FIS feloszlatása). A terrorháborús «fekete évtized» Algériában 150 000 áldozatot követelt.
1995: San Egidio közössége kezdeményezésére konferencia a feloszlatott iszlamista párt (az FIS), a volt egypárt (az FLN), a Szocialista Erők Frontja (FFS, alapvető bázisa Kabilia), Ben Bella és a Parti des travailleurs (PT) részvételével. A béke érdekében «nemzeti szerződés» aláírása. Az algériai hatalom csakúgy, mint az RCD (a másik kabiliai bázisú párt) a konferenciát denunciálja.
1998: Hosszú békekampány után a PT májusban «a békéért és testvériségért nemzeti tanácskozást» kezdeményez.
1999: Az elnökválasztáson Louisa Hanoune a PT jelöltja. Buteflikát választják elnöknek, aki később az ún. «nemzeti kibékülés» érdekében tesz lépéseket, a «terroristáknak fegyverletétel fejében büntetlenséget» javasolva. A PT támogatja, ugyanakkor a közszféra privatizációja ellen kampányt folytat.
2001: Az UGTA, a legnagyobb szakszervezeti tömörülés általános sztrájkot hirdet a bankprivatizáció ellen.
2002: A rendőrség megölt egy fiatalt. Kabilia népessége felkel. A PT a megtorlás ellen foglal állást. Egész Algériára kiterjedő kampányt folytat népszavazásért a berber nyelv (tamazigt) hivatalos nemzeti nyelvként elfogadása érdekében. Áprilisban Buteflika elnök összehívja a Kongresszust (a Szenátus és a Nemzetgyűlés együtt) a tamazigt nyelv nemzeti nyelvként elismerésére.
2003: Az UGTA felhívására általános sztrájk a privatizáció ellen. Tömegesen követik főként Kabiliában.
2005: A PT az egyetlen párt, mely az algériai kormánynak az Európai Unióval kötött társulási szerződését nyilvánosan leleplezi.
2008: Júliusban Buteflika elnök bejelenti a privatizációs tervek kudarcát.
2009: A Nemzetgyűlés megszavazza a pénzügyi törvényt, mely szerint az államnak minmum 51 %-os részesedése kell legyen minden vállalatban. A PT képviselői törvénymódosításokat javasolnak, közöttük járadékot a fiatalok számára. Az elnöki többség és az RCD a módosítás ellen szavaz. A PT ennek ellenére úgy tartja, hogy ez a pénzügyi törvény első lépésként helyes és megszavazza.
2010: A PT kongresszusára egész sorozat nyilvános gyűléssel készül, témája: «51-49, ez az első lépés, de nekünk 100 % kell». A kormány 286 milliárd dolláros közbefektetéseket jelent be a munkaügy, lakhatás és iparfejlesztés területén.
2011: A kormány inézkedéseket jelent be a spekuláció ellen. Az érintett munkáltatók/tulajdonosok tiltakoznak és az alapvető termékek árát emelik (70 %-kal is). A fiatalok bizonyos rétegei lázadnak. A kormány enged a spekulánsoknak. Kommünikéjében a PT elítéli a kormány meghátrálását, javasolja, hogy – ha csak ideiglenesen is –az állam ellenőrizze a külkereskedelmet és a fiatalok számára munkahelyek tömegét biztosítsa. Az UGTA a PT javasolta sürgősségi intézkedéseket aláírja.