Szubjektív beszámoló

a jún. 30-i kölni európai munkásaktiva találkozóról: nemet az Európai Stabilitási Mechanizmusra (ESM), nemet az új paktumra (GPUSKK), támogatjuk a görög nép jogos követését: a trojka memorandumának eltörlését!

20 perces késéssel érkeztem, mert az autópályán dugó volt (pont ilyenkor kell a jelzéseit átfesteni), a kijárat le volt zárva (a fene tudja miért), a kerülőúton pedig még véletlenül sem voltak összehangolva a közlekedési lámpák. A Bürgerzentrum körül pedig egyetlen szabályos parkolóhely sem volt. Nem tudom elhessegetni a gondolatot, na lám,  a káosz már itt is elkezdődött, ebben a pedáns országban…

Szintén kissé megkésve éppen a jelenlevőket (dán, spanyol, francia, német, angol, görög, olasz, belga stb. szakszervezeti és politika aktivistákat) köszöntötte a levezető elnök, mikor beestem az ajtón. Meg kell mondanom, nagy tapsot kaptam… na, nem azért! hanem merthogy Magyarország is képviseltette magát. Hja kérem, a német aktivisták nagyon jól tudják, hogy nem csak Joschka Fischer, a franciák, hogy nem csak Sarkozy, az olaszok, hogy nem csak Cicciolina és az egész világ, hogy nem csak Soros a magyar (származású), hanem azok y tömegek igazán azok, amelyek elődei forradalmakat vívtak az európai munkásmozgalom élén...

19-en szólaltak fel a vitában, majd az állásfoglalás következett (hivatalos megjelenése után lefordításra kerül és megjelenik). Tulajdonképpen az derült ki – annak, aki ezt eddig nem tudta –, hogy az új szerződések körülményei országonként változnak; a ratifikáció Németországban, Franciaországban válsághelyzetet eredményezett a munkásmozgalom hagyományos szervezeteiben; másutt módosult a formája (pl. Spanyolországban a Munkatörvénykönyv alapjaiban történő felforgatása váltotta ki a dolgozók jelenlegi haragját, tüntetéseit, sztrájkjait), de mind visszavezethető az Európai Unió intézményei mögött álló nemzetközi pénzügyi világ, a finánctőke támadására a munka világa ellen. Szinte mindenki kiemelte a munkásosztály nemzetközi összefogásának igényét és szükségét. Az egyes országok dolgozóit érő csapások ismertetését hallgatva azt volt az érzésem, Magyarország a laboratórium, itt lett kipróbálva, mennyit visel el a nép – s annak is megvan a magyarázata, hogy nálunk miért nincsenek igazán nagy tömegmegmozdulások, általános sztrájkok.

A görög helyzetet ismerjük. Elsöpörte a nép azt a reakciós rendszert, amely kiszolgálva az Uniót saját népét tette tönkre. A nemzetközi tőke úgy döntött, hogy a görög népnek a memorandumot el kell fogadnia, de ugyanezt a sorsot szánja minden más népnek.  A két legújabb európai szerződésre Németországban két nagy szakszervezet is a nemmel szavazást kérte  a képviselőktől – 26-an meg is tették –,  Merkel hazugságon alapuló álláspontját a német nép már nem fogadja el, a Bundestag mégis ratifikálta. Melyek egyébként a német alkotmánynak sem felelnek meg, a legfőbb alkotmánybíró már a szavazás előtt bejelentette (a nyomás ellenére), hogy nem írja alá,. A GPUSKK-t Orbán szintén aláírta, de további sorsáról nemigen tudni. Elfogadta a parlament a többi 360 törvény között suttyomban? A „szabadságharcos” fidesznyikek („demokraták”? hahaha!) miért nem szóltak egy szót sem róla, annak következményeiről, arról, hogy ezzel már a költségvetés is kikerül a nemzeti ügyek közül, akárki is kerül hatalomra?

A görög Élias beszámolt hazájáról. Nincs jövőkép, de vannak új adók, magasabb áfa, bércsökkentés, elbocsátás (rögvest eszembe jutott a 27 %-os áfa, a „transzferadó”, a 16 %-os szja...) – az ellenállás azonban masszív. Szolidaritásra van szükségük. A német Gothar válaszol: tudjuk jól, hogy ellenségeink ugyanazok. Egyébként „Németországnak is megvan a saját Görögországa: Berlin”; s példákkal igazolta, hogy az SDP munkásbizottságai, a Ver.di szakszervezet állásfoglalásának megszületése harc és küzdelem eredménye, és a bázisról érkező nyomás rá tudja kényszeríteni a vezetést saját tagsága képviseletére. A dán Sörensen azt fejtette ki, hogyan ugrasztja egymás ellen a különböző nemzetiségű munkásokat az Európai Unió a maga „versenypolitikájával”, melynek csak az a célja, hogy a munkaerő árát nyomja minél lejjebb. Az angol Jane megismételte szervezetének álláspontját: „mindnyájan görögök vagyunk”. A német Paternoga kifejtette, hogy egyetlen megoldás az adósságok eltörlése, mivel a „megsegítések” csak a bankok felturbózását jelenti. A pénzügyi spekuláció a közkasszákat kiüríti, a dolgozók zsebeit kiforgatja; a szociáldemokrácia pedig soha nem volt ilyen közel a finánctőkéhez. A svájci Max arra utalt, hogy országa hiába nem tagja az EU-nak, intézkedéseivel éppúgy követi, mintha az volna. A Szocialista Párt aktivistái nem akarják, hogy szervezetük a Pasok sorsára jusson, azért küzdenek, hogy az megmaradjon eredeti elvei mellett. A francia Christel a legutóbbi választások kapcsán leszögezte, most Hollande és a Szoc. Párt kezébe került minden szinten a hatalom, azonban a távolmaradás soha nem volt ekkor az V. köztársaság történetében! Hollande most már nem beszél az új paktum újratárgyalásáról, a minisztériumok megkapták a befagyasztási utasításokat (s ez több lesz, mint a jobboldali kormány idején!). De a dolgozóknak elegük van. A POI ezért kezdeményezte újból a demokratikus és munkáspártok akcióegységének kialakítását. A portugál Maria arról szólt, a fiatalok külföldre menekülnek. Törökországból, Ausztriából, német szakszervezeti és politikai vezetőktől érkeztek támogató üzenetek a tanácskozáshoz. A német Schuster nem tartja véletlennek, hogy Obama üdvözölte elsőnek a Bundestag döntését... a németországi viszonyokat elemezte, azt a folyamatot, mellyel Merkel folytatva elődei művét tönkreteszi a nemzetet, letöri a nemzeti keretekben született vívmányokat, a nyugdíj- és betegbiztosítási rendszert is ideértve. Tényleg a „magyarok fizetik a németek sörét”, ahogyan egyik munkáspárti vezető állítja? A fiskális paktum az élet minden területére kihat majd minden országban – rendszeresen ki kell cserélni tapasztalatainkat, hogy hatékonyan lehessen küzdeni ellene. Az olasz Lorenzo bebizonyította, hogy Monti a Munkatörvénykönyv parlamenti elfogadtatását az európai csúccsal zsarolta ki, de a dolgozók nem fogadják el. Nálunk néhány halovány tiltakozásfélén kívül mi történt az új munkatörvénykönyv bevezetése kapcsán? A spanyol küldött elmondta, még a szakszervezetekben is azt tartják, „a németek hibája, hogy ide jutottunk...” A népek, nemzetek közötti ellentéteket szítja az EU. A spanyolok 11 milliónyian sztrájkoltak, a fiatalok a végsőkig elmentek volna, de a szakszervezetek leengedték a kezüket. Kitől függetlenek  a szakszervezetek – hacsak nem saját tagságuktól? Egy kölni egyetemista jelentette ki, bizton állítja, a hallgatók a tanuláshoz szabad hozzájutást, annak rendes finanszírozását, tudást követelnek. A belga aktíva pedig az ország regionalizálásának, s ezzel az összes eddigi vívmány megsemmisítésének kísérletéről számolt be.  Mások szót ejtettek az ipar „kihalásáról” – hát csak elhagyja a Nokia is Magyarországot, hiába hogy 60 millió eurót fizetett anyavállalatának nyereségként. Az egészségügy, a közszféra és az oktatás pusztul az „öreg kontinensen”  – júl. 1-től 9 kórház már nem kórház a nagy magyar ugaron sem, a közszférában évek óta áll a bérstop és a megüresedő munkahelyek betöltetlenek maradnak; az egyetemeken horribilis tandíjakat vagy röghöz kötést vezetettek be. Szó volt a Hartz IV-ről, a németországi 1 eurós és kényszermunkáról – nem hasonlít a kötelező 47 ezres közmunkához, amelyből „meg lehet élni”? Mindenütt korlátozzák a munkanélküli járandóságokat időben és keretben – nálunk ehhez hozzájárulnak a rokkantnyugdíjasokat érő disznóságok is...

Minden hozzászóló élesen elutasította, hogy a német nép nevében vádolják a görögöket aláhúzva, hogy a határok az osztályok, s nem népek között húzódnak.

Ahogy József Attila mondta, „valami nagy, nagy tüzet kéne rakni” jutott eszembe hazafelé. Ahol emberi életet élhet mindenki... De ehhez egymás becsületes informálására van szükség, ez a legjobb módja annak, hogy megértsük azt is, ami nálunk történik. Csak ekkor tud a munkásosztály ítélni, orientálódni, cselekedni.


(megjelent a Munkás Hírlap 10.sz-ban)