TSCG, avagy egy államcsíny anatómiája

(TSCG - a GPUSKK, vagyis teljes nevén európai szerződés a "Gazdasági és Pénzügyi Unión belüli Stabilitásról, Koordinációról és kormányzásról")

« Malheur à nous, si nous n'avons pas la force d'être tout à fait libres, une demi-liberté nous ramène nécessairement au despotisme. » (Nagy baj az nekünk, ha nincs erőnk, hogy teljesen szabadok legyünk, a fél-szabadság szükségképpen visszavisz a despotizmusba)
(Maximilien Robespierre)

Olyan ritkán fordul elő, hogy azonnal ismerjük is el: Orbán Viktor ezúttal igazat mondott. 

Valóban az Európai Unió kényszeríti rá Magyarországra a megszorító intézkedéseket. Ez még akkor is így van, hogy ha a magyar miniszterelnök éppúgy áldást adta erre idén márciusban, mint (brit és cseh kollégáját leszámítva) minden európai vezető. Az egyezmény, amiről szó van, a «Gazdasági és monetáris unióbeli stabilitásról, koordinációról és kormányzásról szóló szerződés» (angol-francia rövidítéssel a TSCG) két ponton tartalmaz újítást a már meglévő rendelkezésekhez képest. Az egyik annak az aranyszabálynak az alkotmányba foglalása minden aláíró országban, ami bevezeti a költségvetés kiegyensúlyozásának kötelezettségét. Azok az országok, amelyek nem az előírt módon veszik majd át saját jogrendjükbe ezt a szabályt, az Európai Bíróság döntésétől függően akár pénzügyi szankciókkal is szembesülhetnek. Tehát Orbánnak abban is igaza van, hogy ha mindezt (a megszorításokat) nem tesszük meg, akkor bizony jelentős európai pénzektől eshetünk el. A másik újdonság, hogy a szerződés hatályba lépését követően a tagállamok csak minősített többséggel akadályozhatnák meg a deficiteljárás elindítását egy kormánnyal szemben, amennyiben a Bizottság ezt javasolja.

Miért támogatja mindezt a mi szabadságharcos miniszterelnökünk? Nem kell találgatni, elkottyantotta:  a németek szerintem nem fognak beleavatkozni abba, hogy mi történik Magyarországon, egészen addig, amíg Európa gazdasági újjáépítésének stratégiáját Magyarország nem ellenzi. Nekünk pedig eszünk ágában sincs ellenezni». (Egy a haza - Békemenet 2012 – kiadvány)

Hát így.

Kormányunk nem csak tüntetéseket szervez a saját megszorító intézkedései ellen, hanem szabadságharcban is áll az ellen az európai államcsíny ellen, amit egyébként «esze ágában sincs ellenezni.»
Hiszen ez a  «gazdasági újjáépítés» semmi mást nem jelent mint igazi európai államcsínyt: az összes nemzeti parlamentet megfosztják a legalapvetőbb történelmi funkciójuktól, nevezetesen attól, hogy szabadon döntsenek a bevételekről és a kiadásokról. Ebben az elképesztő újbeszélben, aminek napról-napra tanúi lehetünk, ezt hívják «európai gazdasági kormányzásnak» , vagy a mindennekaszégyene Barroso szavajárásával «föderalizmusnak». Mindennek éppen az ellenkezőjéről van persze szó, minden demokratikus ellenőrzést (azaz «föderalizmust») kikapcsolnak, de akár még valamiféle technokrata voluntarizmust is (azaz a «gazdasági kormányzást»): a szabályok a lehető legmerevebb automatizmusok lesznek, a legkeményebb monetáris szemléletet az országok közti különbségek, a gazdasági helyzet stb. figyelembevételének teljes likvidálásával. Mennyi a hiányod? Mennyi lesz jövőre? Sok. Legyen kevesebb. Ha nem, megbüntetünk. Akik ezt gazdasagi kormányzásnak nevezik, azok tényleg közveszélyes elmebetegek, akik pedig föderalizmusnak, azok cinikus gazemberek.

Ez a népszuverenitás példátlan visszavételét jelenti, ezentúl még félig sem leszünk szabadok: kormányainkat még így-úgy el lehet zavarni, de hogy zavarjuk el Barrosot, az Európai Biróságot, a hiánycélokra felügyelő most felállítandó Európai Pénzügyi Hatóságot?
Na és persze az államcsíny tartalma sem lehet kérdéses, mert ha nem is mondjuk ki, akkor is magától értetődő, hogy ha a nem is olyan rég még kétszámjegyű (a GDP százalékában értendő) költségvetési deficitektől a stabilitási paktumban meghatározott 3 százalékos szintig nem lehetséges eljutni, csak az állami kiadások eddig sosem látott csökkentésével. Így lassan maguk mögött hagyjuk a lépésenkénti „reformok” már két évtizede uralkodó stratégiáját, hogy belépjünk a példátlan felfordulásokat ígérő új korszakba: a mostani a költségvetések „rendbetételét” szolgáló változásokban a kérdés már nem a lépésenkénti változtatás, hanem az egész rendszer természetének megváltoztatása lesz.

A magyar politika egészen elképesztő provincializmusát mutatja, hogy még szerte Európában nem hogy éles viták, hanem százezres tüntetések kisérik a paktum nemzeti ratifikálását, addig Magyarországon a dolog szóba sem kerül (mi is a neten néztünk utána, hogy ratifikáltuk-e már a szerződést: nem amúgy, úgy hogy nagyon is van tétje még a dolognak!). A jóisten tudja igazából mihez értő « európai szakértők », szakújságírók, értelmiségiek és politológusok (utóbbiaknak van alibijük, hiszen éppen azért lettek politológusok, mert nem szeretnek olvasni) úgy hallgatnak a dologról (jobb- es baloldalon egyaránt), mintha nem egy olyan apróságról lenne szó, mint mondjuk a magyar nép szuverenitása, vagy gazdaság- és társadalompolitikánk sorsa.

A szabadságharcosok hallgatnak, mert szó sincs semmiféle szabadságharcról, a labancok nem szólnak, mert hát ők ugye labancok: ami Nyugatrol jön, csak támogatandó lehet. Fel se tűnik nekik, hogy ezek a kurucok pont azért lehetnek (egyébkent, mint láthatjuk: ál)kurucok, mert ők ekkora labancok – de ez egy másik íras témája lehetne.
Európában mindenki számára világos: ezzel a fiskális paktummal a fejünk felett semmiféle, a legszerényebb baloldali kormányzás sem lesz lehetséges. Lengyel László hátradőlhet: a megszorításoknak valóban nem lesz alternatívája.

Minden ellenzéki összefogás első kérdésének kellene lennie: közeleg az európai fiskális paktum elfogadásának időpontja, brate moj, a te pártod, egységmozgalmad, facebook-csoportod, alapítványod, kávéházi asztaltársaságod támogatja ezt, vagy sem? Az egyszerűség kedvéért az ellenzőket nevezzük ezentúl baloldaliaknak, a nem-fideszes támogatóit mondjuk centrumnak, vagy liberálisoknak vagy végül is bárhogy. Mert való igaz, hogy ők sem egységes csoport, szerintünk alapvetően öt csoportra oszthatók.

Vannak először is az integristák. Ők a HVG, a Népszabadság, a Népszava, az Élet és irodalom közgazdászai, az internetes portálok szakértői, Oszkó Péterek és politológiai « kutatóintézetek » fiatal éhes farkasai, egyszóval a magyar ballib véleményformálok színe és java. Szerintük a nagy államadósság nem egyszerűen a túlköltekező államot veszélyezeteti, hanem az egész gazdaságot, tehát a civilizációt, azaz a világmindenséget. Ők a «piacok» magyar hangjai: nem csupán azért értenek egyet a leglégbőlkapottabb számadatok kötelezővé tétetelével (kötelező a «három százalék alatti hiány» - miért három? miért nem négy vagy kettő? Senki sem tudja), mert a “piac” (???) ezt mondja, hanem őszintén hiszik, hogy mindez vezet valahova. Másrészről szerintük a kapitalizmusban mindenki eladósodhat, hiszen a hitel pörgeti az egész rendszert, egyet kivéve: az államokat.

A moralista kicsit más típus. Ő minden adósságot rossz szemmel néz, nem csak az államokét. Aki eladósodik, az rossz gazda. A gyermekei jövőjét éli fel. Azon kormányok fölé, amelyek lustaságból, nemtörődömségből, egyenesen “populizmusból” vagy más erkölcsi vétségek miatt eltékozolják a pénzt, igenis gyámot kell kinevezni. Ez az Európai Pénzügyi Hatóság. Ellenőriz és büntet. A moralista az integrista felettes énje.

Ezzel szemben az idealista egyszerűen idealista: egyrészt alapvetően ellenzi az Unió összes országát megszorításokba, szegénységbe és társadalmi züllésbe kényszerítő neoliberális politikát, de mégis elfogadja az ezeket ércbe és vasba öntő fiskális paktumot! Miért? Mert az európai integrációt – még ha tökéletlen is – nem szabad megállítani, ez a béke, a fejlődés, a népek barátságának záloga, és amúgy is nem jobb felszállni egy buszra és ott megkérni a sofőrt, hogy módosítsa az irányt, mint az út szélén maradni azzal a felkiáltással, hogy rossz felé megyünk? Ez lényegében az egész európai mérsékelt baloldal álláspontja a francia szocialistáktól a német szocdemeken át az MSZP-ig, amint eljut hozzájuk a fiskális paktum híre. Ezt az álláspontot – azaz  «az épp aktuális paktum, vagy a káosz» - annyiszor lőtték már el mondjuk Maastricht óta, hogy igazi csoda, hogy vannak akik még hisznek benne.

Vannak azonban igazi hiszékenyek is. Ők azok, akiknek Bajnai Gordon az istenük, Bokros László a hitük és Bauer Tamás az ő profétája. Ide tartoznak nem csak a «ballib» oldal jobb sorsra érdemes hívei, újságolvasói, az atv-nézői, hanem újságírói, publicistái, az értelmisége, nyelvészektől a mérnökökig. Ők a legkévésbé sem szakértők pénzügyi kérdésekben, mindösszesen elhiszik, amit az integrista elit a szájukba rág. A közgazdaságtudomány semleges, a politika a szakértők dolga, a gazdaság olyan «szféra» (« a piacok »), amelyben hasonló törvények uralkodnak, mint magában a természetben, a makrogazdaság olyan, mint a mikroökonómia, spórolunk, hogy a «háztartasuk» egyensúlyban legyen A hiszékenyek az integristák áldozatai, aki persze nem mások, mint a cinikusok hasznos idiótái.

Hiszen itt vannak nekük a cinikusok is, a hvg.hu és más neokon honlapok héjái. Ez a típus nem nagyon hisz a fentebb említett dogmák egyikében sem. Ő a legőszintébb és a legveszélyesebb. Ők a Naomi Klein féle sokkterápia-elmélet élő bizonyítékai. Számukra a válság, az évek óta zajló megszorítások, majd a mindezt betonba öntő fiskális paktum: a „sokk”, amely lassan kezd formát ölteni. A munkavállalók szenvednek a recessziótól? Mint adófizetők ezen kívül ők fogják fizetni a költségvetés rendbe hozásának költségeit is! A kétszeres bűnhődés e rendszerét olyan ügyességgel alakítja ki a neoliberális ideológia, hogy nem tudjuk elrejteni a csodálatunkat. Az ideológia éppen most készül teljesen a maga javára fordítani egy rendkívüli eseményt, amely pedig a saját halálát lett volna hivatott magával hozni: immár távolról sem elégednek meg a „költségvetési megszorítások” egy újabb hullámával, itt már valóban az állam leépítésének igazi, sosem látott programjával van dolgunk – éppen azzal magyarázva ezek szükségességét, a költségvetési hiány és az államadósság robbanásszerű növekedésével –, amelyet egyébként ők okoztak. Minden elismerésünk.

Eddig az „átlagos” sokkokkal szemben, melyek Naomi Klein meghatározása szerint mindig „kívülről” – államcsíny, ellenforradalom vagy természeti katasztrófa képében – érkeztek a rendszerbe, és okoztak olyan felfordult állapotokat, melyeket követően csak a neoliberális reformok még következetesebb végigvitele hozhatta el a kilábalást. A jelenlegi sokk teljes egészében a rendszer belső működéséből fakad, és éppen azok fognak belőle hasznot húzni, akiket a katasztrófa előidézése miatt a pálya szélére kellett volna állítani... Ám ők bravúrt hajtanak végre: a bukásukból sikert kovácsolnak. Íme, a helyzet, amelyben a neoliberalizmus látványos kudarca és szörnyű következményei ürügyül szolgálnak ahhoz, éppen ahhoz járulnak hozzá, hogy ugyanez a neoliberalizmus még magasabb szinten valósuljon meg! A cinikus célja persze éppen ez : a megszorítások miatt az államoknak kevesebb eszközük lesz a közkiadásokban, kisebb lesz az állami újraelosztás, szabadabb a piac, szegényebbek az iskolák, a kórházak, rosszabbak az ellátások, kisebbek a segélyek, egyszóval tovább folytatódik az európai társadalmak szétesése, amelyből mi itt Kelet-Európában csak még rosszabbul jöhetünk ki.

A fiskális paktum elutasítása politikai vízválasztó kell legyen (azok a pártok jöhetnek egyáltalán szóba szövetségesként, szavazatunkra, mozgalmi munkánkra méltó erőként, melyek nemet mondanak erre az európai államcsínyre), de morális és társadalmi kötelesség is.

Államcsínyek, polgárháborúk idején mindig egyszerűek a kérdések: velünk vagy ellenünk?
A maradék demokrácia, a maradék jólét vagy a paktumotok.

Egy államcsíny kellős közepén vagyunk: egyszerűen tudnunk kell kire számithatunk. Utána már beszélhetünk arról, hogy hogysmint.

Balázs Gábor - rednews.hu