Ellenállni!

 

Ellenállni!

Tamás Gáspár Miklós filozófus írásából

A teljes cikk: http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=641774

(…)


2013. május elsejére rég óhajtott esemény következik be: az egyesülést tervezi három nagy szakszervezeti konföderáció, az MSZOSZ, az Autonómok és a SZEF (remélhetőleg majd az ÉSZT is csatlakozik később); már korábban - a Liga kezdeményezésére - összefogott a három legjelentősebb vasutasszakszervezet. 

Erre minden haladó embernek hangos hurrát kell kiáltania - csakhogy...

Először is ez a mindenképpen üdvözlendő, pozitív fejlemény szerintem későn jött, legalább tíz évvel később a kelleténél. Másodszor: kérdés, hogy a hitelüket vesztett, rendkívül népszerűtlen szakszervezetek - amelyeket (hol indokoltan, hol kevésbé) a különféle politikai pártokhoz fűződő kapcsolataik miatt bírálnak - mennyire harcosak, mennyire elszántak, mennyire SZTRÁJKKÉPESEK, mennyire hajlandók a szervezett dolgozókat (az összlétszám 16 százalékát) mozgósítani, amikor mindenki retteg az elbocsátástól, az állami szektorban, ahol a főnökség nem tűri a lázongást, és a magánvállalatoknál, ahol a legtöbb helyen valóságos terror uralkodik, és ahol - bár nem mindenütt - úgy üldözik a szakmai szervezkedést, mint 1945 előtt. (Az 1949 és 1989 közötti sztrájktilalmas időkről ne is szóljunk.)

Harmadszor: az is kérdés, hogy az egyik hagyományosan nagyon nehéz munkásmozgalmi problémát, a munkanélküliekkel való szolidaritást, hogyan kívánja megoldani az egységesülő szakszervezeti mozgalom? A munkanélküli-segély folyósítását három hónapra korlátozta a jobboldali, munkásellenes kormány, és a tartós munkanélküliek segélyezését (alkotmányellenes módon) a közmunka teljesítéséhez köti - ez még a "baloldalinak" nevezett, szintúgy munkásellenes kormány ötlete (is) volt -, ez ellen szakadatlanul tiltakozni kellene. De itt belép a munkásmozgalom régi ellensége, az etnikai előítélet: mivel a közvélemény jelentős (bár nem tudni pontosan, mekkora) része a közmunkát a romákkal való KITOLÁSnak tartja, ezért ez a gyalázatos jogintézmény - hiszen a munkáért munkabér jár, a segélyért pedig fogalma szerint nem szabad ellenszolgáltatást kérni, márpedig sokfélét kérnek ma már - széles körben elfogadott. "A közmunkások szakszervezetének" létrehozása elvileg remek ötlet, de mivel az egyik - nem általánosan tisztelt - párt, az MSZP teremtette meg, nagy iránta a bizalmatlanság, amelyet a hivatalos állami propaganda is táplál. 

A szolidaritás különben is gyalázatos állapotban van. A diákmozgalmakkal, a fölsőoktatási és a közoktatási "reformokkal" egy időben az egyetemi-főiskolai oktatóknak, a gimnáziumi, általános iskolai tanároknak, tanítóknak EGYSZERRE kellett volna sztrájkba lépniük. Némi félénk torokköszörülés után - nem történt semmi. A PSZ és a HÖOK simán kiegyezett a kormánnyal pár látszatengedmény fejében, a többiek - fejüket csóválva - némán követték őket. 

Törvénymódosítással tették lehetővé az etnikai (ha tetszik: faji) szegregációt. Nyíregyházán - a görög katolikus egyház felejthetetlen segítségével - teljesen szegregált, tisztán roma iskolát tartanak fönn; amikor az egyik jogvédő csoport pört indított, hogy ezt a gyalázatos helyzetet megszüntesse, uszító kampány indult ellene (még az érdekelt cigány családokat is láthatólag megtévesztették). A pedagógustársadalom hallgat.

A magyarországi dolgozók, a magyarországi állástalanok és nyugdíjasok joggal gondolhatják, hogy csak magukra számíthatnak, nem áll mellettük szervezett erő. Ezen csak következetes politikai és szervezőmunka, no meg a bizony nem kockázatmentes áldozatvállalás segíthet. 

Az ellenállásnak van gazdasági értelme. A recesszió egyik fő oka az alacsony munkabér és nyugdíj. A kilátásokat rontja a munkaerőbe való beruházás alacsony szintje: a két évvel ezelőtti állapothoz képest 45 ezerrel (!!!) kevesebb hallgató jelentkezett idén a magyarországi egyetemekre és főiskolákra az ostoba átalakítások és "reformok" miatt. (A legjobb professzorok kényszernyugdíjazása vagy elbocsátása se ígér sok jót a színvonal tekintetében...) A magasabb bérekért és nyugdíjakért küzdeni kell, a dolgozó nép nem fogja ajándékba kapni őket. 

A kormány megpróbálja alacsonyan tartani vagy csökkenteni a hatósági energiaárakat és a közüzemi díjakat: EZ - VAGYIS A REZSICSÖKKENTÉS - ÖNMAGÁBAN HELYES. Természetesen ebben is érvényesíteni kellene a társadalmi igazságosság elvét, a rászorulóknak jobban kell járniuk - anélkül, hogy a hatóság állandóan jövedelmi kimutatásokért zaklatná a fogyasztókat. A társadalmi igazságosság különben is hiányzik az új magyar állam alapelvei közül.

Az alkotmányozó hatalom - az Országgyűlés (jelenlegi) minősített többsége - kiiktatta Magyarország Alaptörvényéből az "egyenlő munkáért egyenlő bért" követelő cikkelyt (ez a gesztus, bár burkoltan, mindenekelőtt a magyar nők, elsősorban a magyar munkásnők ellen irányul). Ugyanez a mostani parlamenti többség az új alkotmányba (az ún. Alaptörvénybe) beleírta az egykulcsos személyi jövedelemadót, amely - azon túl, hogy mélységesen igazságtalan és erkölcstelen - hírhedten gazdaságtalan is, ezért is szüntetik meg másutt, ahol még előfordul. Tömeges tiltakozásokra van szükség ennek a gyalázatos adófajtának a fölszámolására. 

A kormány lineárisan segíti vagy sújtja a fogyasztókat: egyformán a milliárdosokat és a rokkantnyugdíjas kazánkovácsokat és kórházi takarítókat - egyformán csökken a vízdíjuk és a szemétszállítási díjuk, s egyforma mértékben fizetik a boltban a nemzetközi összehasonlításban is példátlanul magas, 27 százalékos általános forgalmi adót (áfát). Nem véletlenül ellenezte és ellenzi a szociáldemokrácia már másfél évszázada az eleve igazságtalan forgalmi adót mint olyant (s mindenféle közvetett adót). Van olyan amerikai tagállam, ahol a forgalmi adó - mint köztudomásúlag immorális elvonás - alkotmányos tiltás alá esik majdnem évszázada.

A magyarországi kormány általában is a honpolgárokat kizárólag fogyasztóknak tekinti: mint termelőknek - vagy volt termelőknek, azaz nyugdíjasoknak, illetve jövendő termelőknek, azaz diákoknak - alig vannak jogaik. Az új Munka törvénykönyve és a sztrájktörvény ún. novellája (azaz alapos módosítása) tehetetlenségre ítéli a szakszervezeteket, amelyekkel a "munkaadó" mind az állami, mind a magánszektorban úgy bánik, mint a ronggyal.

Itt kell szóvá tennünk a polgári sajtó bántó szóhasználatát is: "munkavállalónak" nevezi a dolgozókat, mintha az éhhalál fenyegetésének árnyékában munkába állók önkéntesen, széles jókedvükben "vállalnák" a gerinctörő, egyhangú, piszkos, egészségtelen, rosszul fizetett munkát. Ugyanez a sajtó ezerszeresen sulykolja, hogy a szakszervezetek "érdekképviseletek", hogy a szakszervezeti aktivisták "érdekvédők"; ezt a VOSZ-ról, a GYOSZ-ról, a kereskedelmi kamaráról, a bankszövetségről, az AmCham-ról nem olvassuk - ez utóbbiak nyilván a magán- és csoportérdek és önzés fölött állnak.

A még mindig a legnépszerűbb, "baloldalinak" nevezett országos napilapban az országos bérajánlásról és az egységesülő vasutasszakszervezetekről a vezető publicisztikát a vállakozók - nyilván nem érdekképviseletének, hanem vélhetőleg - ÉRTÉKKÉPVISELETÉNEK elnöke írja. 

Bár az Alkotmánybíróságnak a jövőben nem szabad alkotmányos precedenseket (pl. a saját korábbi ítéleteit) tekintetbe vennie, mégis: tartsuk észben, hogy annak idején (a végsőkig feszítve saját hatáskörét, amely ezek szerint ma már ilyen széles) lehetővé tette a "szociális népszavazást", amelynek következtében Magyarországon tilos a NEM INGYENES kórházi kezelés, és tilos a tandíj (beleértve a "költségtérítést"). Így tehát ún. költségvetési vonzatú ügyekben immár lehet népszavazást kezdeményezni. A Munka törvénykönyvét és a sztrájktörvényt népszavazás útján kellene eltörölni. 

De mindaddig semmi se lesz itt, ameddig nincs olyan sztrájk, amely tényleges reálbéremelést ér el. (kiemelés a közzéadótól) Addig mindenfajta munkásmozgalom, baloldal, szakszervezet csak látszat.

Magyarország kilenc és fél millió lakosából négymillió él a szegénységi küszöb alatt, ebből egymillió "mélyszegénységben", azaz nyomorban, éhezve, fázva, betegen, minden kultúrától és örömtől megfosztva. Ez a négymillió - majdnem a "lakosság", azaz a magyar nép fele - hangtalan és láthatatlan. A legtöbb, ami jut neki, az a jószívű, művelt emberek részvéte, akárcsak a tizenkilencedik század első felében. Saját szava nincs, mert nincs saját szervezete.

Tehát nincsen saját ereje.

És megfordítva: ameddig nincs saját ereje, addig szava se lesz. A szegénység egyre terjedelmesebb irodalmában a szegénység a tekintet tárgya. De nem a cselekvés alanya. 

Évezredes tapasztalat bizonyítja, hogy a szegénységet nem lehet megszüntetni - vagy akár csak jelentős mértékben enyhíteni - "fölülről". Ugyanis "fönt" szükségképpen abban bíznak, hogy majd "beindul a gazdaság": a költségvetési egyensúly helyreállításával, a hiánycsökkentéssel, a megszorító intézkedésekkel. Két évtizede ezt halljuk, s a szegénység egyre nő. Mind a válság, mind a válságkezelés csak a nyomort és a kiszolgáltatottságot fokozza.

Fordulat magától nem lesz. Fordulatot csak az ellenállás hozhat.

Tamás Gáspár Miklós filozófus