A lányom nov. 13-án meghalt a Bataclanban

“A lányom nov. 13-án meghalt a Bataclanban. 17 éves volt“ – egy apa levele

lola-ouzounian

Nem megyek el az áldozatoknak nyújtandó állami tiszteletadásra, mert az államnak és vezetőinek súlyos felelőssége van abban, ami történt.   

Franciaország évek óta vészterhes politikát folytat a Közel-Keleten. Nicolas Sarkozy a francia hadsereg Líbiába küldésével nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Khadafi rendszere elbukjon. Annak ellenére, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa megtiltott mindeféle földi katonai beavatkozást, több forrás megerősíti, hogy abban az időben a francia Speciális Erők a helyszínen voltak. Líbia nem volt Franciaország ellensége, Nicolas Sarkozy Khadafit államfőknek szóló tiszteletadással fogadta. Ez az ország azóta kaotikus rémálommá vált, amelyben szabadok kószálnak a fegyverek és fegyveresek.

Eztán François Hollande és Laurent Fabius acsarkodott Bachar El Assad ellen, a nyugati hatalmakat a katonai beavatkozás felé terelte, hogy a szíriai rezsimet megdöntse, holott ez sem volt Franciaország ellensége. Az első bejelentett csapásokat akkor érvénytelenítették, amikor Barack Obama elutasította, hogy országa elkötelezze magát a részvételben.

Franciaország inetrvenciói a szuverén országok belügyeibe azzal az indokkal folyt, hogy a szíriai és líbiai vezetők lemészárolják népüket. Bizonyosan. Saddam Hussein és Muammar Khadafi, Bachar el Assad a legrosszabb diktátorok. De nem förtelmesebbek, mint Katar és Szaud-Arábia hatalmasai, akikkel Franciaország kiváló diplomáciai és kereskedelmi viszonyokat tart fenn – és akik az Iszlám Államot finaszírozták.  

Országunkban a politikai hozzáértés eróziója drámai mértéket öltött. Utolsó elnökeink felfoghatatlan könnyelműséggel rövidlátóan cselekedtek, de a felelősség tekintetében ez nem egyetlen aspektus.

A Köztársaság évtizedek óta hagyja a reményteleség zónáinak kialakulását, amelyeket a filozófus Jean-Paul Dollé jogosan a «semmi földjének» nevezett. Ennek urbanizmusa embertelen, szabadidős tevékenységre való hely nélkül, a kultúra hiányzik, a helyzet magaslatán álló iskolák nincsenek, úgyhogy itt semmiféle humanista állampolgári érzés és magatartás nem alakulhat ki. “Cités Dortoirs”(alvóvárosok), “Quartiers sensibles” (érzékeny kerületek), a szakszavak fejlődtek, de a probléma megmaradt és a politika még mindig közömbösen kezeli. Raymond Barre megigérte, hogy a szociális és fizikai romlást leállítja. Bernard Tapie lett a városi miniszter és Nicolas Sarkozy a külvárosoknak Marshall tervet jelentett be, kinevezte Fadela Amarát a várospolitika államtitkárának, ma pedig Patrick Kanner tölti be a posztot. Negyven év kudarc.

A franciák és vezetőik között a szakítás befejezett tény. A társadalmi szerződésnek vége. A szakadék a nép és az elitek között gigantikus. A szabadságjogokat hallatlan támadás érte, a Nemzetgyűlés sietősen megszavazta, de ez semmit nem old meg. A szélsőjobb mindig rá tud citálni és a gyilkosok átléphetik a határt.

Franciaország képtelen jövőképet adni a fiataloknak, Európa képtelen a liberalizmus kátyújából kikecmeregni. Képviselőink képtelenek politikai kiutat mutatni. Értelmiségünk – ritka kivételtől eltekintve – médiapojáca, képtelen a jól jövedelmező állapottal szakítani. Porig vagyok sújtva pusztuló hazám miatt, porig vagyok sújtva lányom halála miatt”.

(Megjelent: Huffington Post)