A baloldalhoz sorolom mindazokat, akik a munkásosztály, az aktív vagy passzív, de mindenképpen munkaerejük eladására kényszerülő dolgozók képviseletét hirdetik akárcsak nyomokban (azaz tagjaiknak akár csak egy része is). Ez a baloldal pártokat, mozgalmakat, egyesületeket, egyéni és csoportos aktivistákat jelent. Közös jellemzőjük (objektív és szubjektív okokból) a tehetetlenség, a hatékonysàg hiánya, korlátozott hozzáférése a munkásosztályhoz, szektaszerű, «elaggott», véges anyagi és szellemi eszközei, hiányos marxista alapozottsága, stb. Ez a baloldal, mégha kedves is szívünknek, nagy nehézségekkel küzd (hajlamos vagyok feltételezni, hogy a teljes felszámolódás előtt). A szubjektív okok a múlttól a jelenig ívelnek. Ameddig nem tisztázott az út, addig nem lesz változás se.
1./ A rendszerváltás, a privatizációs
fosztogatás. Ki kell mondani, hogy ennek felelősei először és
mindenekelőtt a volt bürokrata rezsim vezetői, akik 1989-1991 után a
privatizálók táborába állva likvidálták a köztulajdont (vállalatokat, földet,
szociális szolgáltatásokat) a piacgazdasághoz csatlakozás nevében. Akik alávetették
Magyarországot a világimperializmusnak, az IMF-nek, a Világbanknak 1982-ben, a
NATO-nak 1994-ben, a Európai uniónak 2004-ben, stb. Ennek az eredménye, hogy munkahelyek
millió semmisültek meg, az egész régiók ipartalanodtak el; a munkaerőt multinacionális
vállalatok fosztogatják – másodosztályú
összeszerelő termelésüket (pillanatnyilag) az előnyökért áthelyezték
Magyarországra, hogy aztán továbbálljanak, mint a Nokia; ennek eredménye, hogy az
1945 után kiharcolt társadalmi vívmányokat (egészségügy, társadalombiztosítás,
nyugdíj, oktatás, stb.) lerombolták.
Minden olyan politikai csoport felelős,
akármilyen radikális is nyelvezetében, mely elutasítja ezen korrupt és az
imperializmus által megvett vezetők felelősségét.
2./ A(z ellentmondásos,
de mégiscsak) köztulajdon felszámolása mérte a munkásosztályra a komoly csapást. De Magyarországon – csakúgy, ahogyan a
világon mindenütt – létezik a munkásosztály. A társadalom osztályokból áll, nem
„gazdagokra” – „szegényekre”, vagy „jobboldaliakra” – „baloldaliakra” oszlik, s
azok, akik az ellenkezőjéről győzködnek, csak munkásosztály lefegyverzését
végzik.
Aki a
munkásosztály valódi híve, az az alapvető termelési és
kereskedelmi eszközök mindenfajta magánosítása ellen foglal állást, a
kiharcolt szociális vívmányok visszavétele mellett áll. A privatizált
köztulajdon kárpótlás nélküli visszaállamosítását kell
követelje, a multinacionális vállalatok eltávolítása mellett
kell határozottan megnyilatkozzon. A bányák, üzemek,
termelőszövetkezetek állami felügyelet melletti újranyitása
mellett kell állnia. Mert mindezek a kérdések a hatalom központi problémáját
képezik. Az «antikapitalista» csoportok hangoztatta «megoldások» (FNA,
vidéki önellátás megszervezése, az üzemek dolgozói tulajdona, a
bezárt vállalatok «saját irányítás alá vétele») nem jelent mást, minthogy
a munkások figyelmét elfordítsák a hatalom központi kérdéséről, saját
vállalatukban elszigeteljék, belőlük saját tönkretételük ügynökét faragják,
valamint más üzemek dolgozóival versenybe állítsák őket.
3./Magyarország
2004-es csatlakozása az Unióhoz a privatizáció felgyorsításának tényezője lett
az MSZP-kormány akaratával, a Fidesz cinkosságával, de az egész «baloldallal»
is, mely időben nem fordult a csatlakozás ellen. A csatlakozás óta eltelt időszak
világosan bizonyitja, hogy a tagság semmi előnyt nem hozott a dolgozók számára;
az EU az oligarchákat pénzeli; a hazai és nemzetközi multikat, az ezt
kiszolgáló “politikai osztályt”. Magyarországnak is szakítani kell az Európai
Unióval; ki kell lépnie az Unióból és az összes imperialista intézményből –
NATO, Kereskedelmi Világszövetség, IMF, stb. – csakúgy, mint minden
tagállamnak. Európa összes nemzetének egysége kell a közös ellenség, a
termelési eszközök magántulajdonának rendszere ellen. Az EU-nak és NATO-nak
alárendelt kormányok intézkedései csak véres összecsapásokat eredményezhetnek a
Közel-Keleten, Irakban, megszállásokat Afganisztánban, Koszovóban,
melyekben a magyar
kormány is részt vesz. A kényszermigráció ezekből a térségekből indult és
tart, azoknak fő oka a háború és a vele járó káosz.
4./A «nemzeti kérdésre» különös
hangsúlyt kellene fektetni, mivel a dolgozók egysége csak azzal a feltétellel
jöhet létre, ha minden nép nemzeti és demokratikus jogai elismertetnek. A
nemzeti kérdés soha nem rendeződött a balkán-dunai térségben: a magyar többségi
Magyarországon, kisebbségi a szomszédos országokban (és a régió más
nemzetiségei ugyanezt a sorsot viselik). Ellentétben mindenféle fecsegéssel, az
Európai Unió nemhogy rendbe tenné a nemzeti kérdést, hanem hozzájárul annak súlyosbodásához.
A múltból örökölt megosztáshoz az EU hozzátesz újabbakat, az EU tagállamok
kormányainak manipulálása újabb drámához vezet, konfrontációt provokál, a
dolgozókat szembeállítja és elfordítja figyelmüket közös ellenségüktől: a
nemzetközi tőkeérdekeket szolgáló kormányaiktól. A rasszizmusért nem a magyar
dolgozók felelősek, hanem azok a kormányok, amelyek ipartalanítottak, lehetővé
tették az üzemek és bányák bezárását, a lakosság egész szektorát
marginalizálják (a cigányságot éppúgy mint a magyarságot), az IMF és az Európai
Unió, melyek bevezetve a legdurvább munkásellenes intézkedéseket a társadalmi
felbomlás klímáját hozza létre.
Az
egyetlen pozitív perspektíva, mely lehetővé teszi a nemzeti kérdés megoldását
az összes nemzetiség egyenlő, demokratikus jogait (nyelv, kultúra, stb)
garantáló balkán-dunai szövetség, a népek szövetsége. A dolgozó
tömegek ebben érdekeltek, már csak annyiból is, hogy versenyeztetésük
megszűnne. Csak az összes nemzetiség (és kisebbség bennük a cigányság)
demokratikus jogait garantáló szövetségben lehet perspektíva, melyben új
tengely mentén a magyar nemzet is maga szervezheti újjá munkásmozgalmát.
5./ A
magyar munkásosztály nem “buta”, nem “passzív”, és nem nyugszik bele mindenbe.
Megmutatta az utóbbi években is, hogy keresi az utat a küzdelemhez. Magyarországon csakúgy, ahogyan a világ
más részén az «emberiség válsága a proletariátus forradalmi vezetésének
válsága». A kifejezés azt jelenti, hogy a dolgozók ellenállási törekvése
folytonosan beleütközik azok politikájába, akik éppen az ő nevükben beszélnek:
- a volt egypártrendszer fő örököse, az MSZP
vezetésébe, mely kormánypártként 3 ciklusban szervezte a privatizációt, az
országot alávetve a nemzetközi intézményeknek,
- a szakszervezetek országos vezetőibe, akik
asszisztáltak ehhez,
- de a baloldali pártok szintén kivették
részüket az Európai Unió politikájának kíséretéből az Unió híveként.
6. / Bizonyos «baloldaliak» azt
hajtogatják, hogy «némely szakszervezet a jobboldalt támogatja» nem véve
tudomást arról, a dolgozóknak talán soha nem volt nagyobb szüksége
tömegszervezetekre, szakszervezetekre. Természetesen Magyarországon is a
szakszervezeti vezetők politikája magán viseli az olyan szervezetek, mint a
Európai Szakszervezeti Szövetség (CES/ETUC) vagy Nemzetközi
Szakszervezeti Szövetség (CSI/ITUC) nyomását, melyek munkásellenes tervek
elfogadtatását keresik a privatizáló kormányokkal együtt a nemzetközi tőke
előnyére. Az utóbbi években – akármilyen vezetőinek politikája –
osztályharcukban mégis a szakszervezetek felé fordultak a magyar dolgozók. A
harc elutasítását jelenti, bármilyen megnyerő beszédet is hallunk a
«kapitalizmusról», a «szocializmusról», ha lemondunk a dolgozók harcának
segítéséről.
A szakszervezetek függetlenségére szükség
van – lent és fent – az IMF és az Európai Unió szolgálatában álló kormányok
privatizációs és destruktív terveivel szemben. És semmi nincs még lejátszva, a
dolgozók még nem mondták ki az utolsó szót.
A leírtakkal persze lehet vitatkozni. Éppen azért, hogy a magukat
baloldalinak vallók tisztázzák a kudarcok okát és - a szűkös lehetőségeken
belül, de - cselekvéshez láthassanak.
(forrás: IDA)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.