2014. február 15., szombat

Brazília


Joao Alfredo Luna, a brazil Dolgozók Pártja O Tabalho irányzatának felelőse hazája helyzetéről
Az utóbbi hónapokban Brazíliában jelentős események zajlottak. Objektív oldala a tömegmozgalom, szubjektív a Dolgozók Pártja.

A São Paulo-i tömegközlekedési tarifa emelése először a fiatalok, majd milliós tömegek tiltakozását váltotta ki nemcsak itt és a nagyvárosokban, de a közepesekben és kicsikben is, és győzedelmesen végződött az egész országban.

Hat hónappal később ezek a tarifák a nagyvárosokban általában még mindig be vannak fagyasztva. Nem csak a mozgalom ereje  jellemzi a helyzetet - hiszen más országokban is voltak/vannak hatalmas mozgalmak, talán ennél még nagyobbak is – de követeléseik nem győztek. Ellenben a brazil tömegek most már tudják, hogy diadalt arathatnak, és ez a harc új szakaszát nyitja meg.

Más országokkal összehasonlítva itt a tömegtüntetések különbözőek voltak, de a sajtó, még a baloldali is összekeveri. Pl. egyenlőségjelet tesz a törökországi, vagy Egyesült Államok-beli, spanyolországi («méltatlankodók») mozgalmakkal.

A brazil események a tunéziai forradalommal megnyílt szakasz részét képezik, ebben az értelemben fejezik ki latin-amerikai körülmények között azt a pontos minősítés híján «haladónak» nevezett a kormányokkal szemben.

A brazil szövetségi kormánynak meg kellett hátrálnia és engedményeket tenni. Ugyanakkor ezek az engedmények nem oldják meg az alapgondokat. Ellenkezőleg, és éppen a tüntetések mutatták ki a szakadék mélységét és szélességét a tömegek és reprezentánsaik között. A helyi önkormányzatoktól a kormányig és a szövetségi struktúráig mindent érintettek a közlekedésre és az egészségügyre vonatkozó követelések, a világbajnokság kiadásai elleni tiltakozások.

Végül pedig a mozgalom megérett és két hét alatt már a Nemzeti Kongresszust ostromolta.  Kb. kétmillió ember vett részt benne, félig spontán módon.

A 20 - 30 évvel ezelőtti mozgalmak folytatásáról van szó, azonban most sokkal szélesebb körben. Emlékeztetnünk kell, hogy a diktatúra végén az  «átmeneti» rezsim hozott ugyan egy nagyon is kontrollált és szuverenitáshiányos ún. Alkotmányt, amelyben a volt rendszerből mindent, amit lehetett, megtartott.


Miért nem voltak milliós utcai mozgalmak az utóbbi években?
 Mert az utóbbi 20 évben a hatalomba érkező Dolgozók Pártját arra használta vezetése, hogy mindent blokkoljon. Ugyanakkor az ellentmondás fennmaradt: a Dolgozók Pártja alternatívaként lépett fel a diktatúra és Collor ellen, és igaz is, hogy a 30 év alatt a tömegek küzdelméhez kötődött, élvezte a tömegmozgalmak, főleg a CUT szakszervezeti tömörülés kádereinek támogatását. Bizonyos módon másodlagossá tette az alkotmányozó nemzetgyűlésért vívott harcot, vagy inkább – szerintünk – propagandaelemmé csökkentette, mivelhogy mindent a DP-kormány kérdése körré koncentrált. Meg kellett választani Lulát, aztán az kellett, hogy  «egy DP-kormány ezt csináljon, azt csináljon». A tömegek pedig követeléseikben az imperializmussal való szakítást akarták.

 

A DP 11 évet töltött a hatalomban, s végül júniusban az ifjúság vette a kezébe a dolgokat. Ugyan zűrzavarral telítve, de a mozgalom alapjában véve pozitív lett.

A mérleg első eleme a gyorsaság. Már az első tüntetéseknél másfelé orientálódott, mint a szűken vett tömegközlekedési tarifák kérdése.

 

Az első nagy tüntetés spontán reagálás volt az államrendőrség megtorlása ellen, senki nem szervezte, a Facebook-őrület csak eszközként szolgált. Ott voltunk, közvetlen kapcsolatban az UNE országos diákszervezet vezetésével mi is, mint a szervezet egyik – kisebbségi – irányzata és feltettük a kérdést: «Hová tartunk?». Azt felelték: «Nem tudjuk, mit javasoltok?». Eldöntöttük, hogy együtt haladunk… (de nem többet, mint 200 métert – ebben a kaotikus zűrzavarban szem elől vesztettük egymást).

 

Sokat szó esett az «ingyenes közlekedés mozgalmáról», amelyet az új vezetésként mutattak be, 50-en voltak az elején, a végén is csak százan lehettek. Nem hivatalos vezetők voltak, korábban is protestáltak a tömegközlekedés árai ellen, 2013-ban a tömeg felszívta őket. A médiumok persze úgy mutatták be őket, mint zseniket, mindennek alfáját és omegáját, mint a «méltatlankodókat» vagy az«Occupy»-t.

 

A «szélsőbal», ez egyszerre komoly és nevetséges. Fő-főnökük így kalkulált: «eljött a mi időnk. A tömegek kint vannak az utcán. A Dolgozók Pártja és a CUT többé nem számít». Akkor menjünk ki a lobogónkkal és követni fognak». Persze, nem csak a DP zászlajait, de az övéiket is összetörték.

 

A második nagy tüntetés, mikor Sao Paulo polgármestere, Haddad (DP) úgy döntött, hogy meghátrál és eleget tesz a követelésnek, örömünnep kellett volna legyen, de nem az lett. Ezúttal a DP és a CUT is részt vett lobogóival, s a feszültség megnőtt. A tüntetésen ott voltak a szervezett jobboldali bandák is a sajtó biztatására, ott volt a szélsőbal is.

 

S hogy mi mit tettünk? Először is meg kellett határozni az orientációt, a dolgok pedig nem voltak nyilvánvalóak. A hagyományos szervezetek vezetőinek nagy része a mozgalmat elítélte: «ez a jobb oldal», «ezek az anarchisták», stb. Szektárius és konformista nézetek és nyomás alatt álltunk, nem volt könnyű.

 

Meghatároztuk jelszavainkat – a tömegközlekedési tarifák csökkentése, annak államosítása, a rendőrség depolitizálása, a költségvetési eszközök közcélokra fordítása, alkormányozó nemzetgyűlés összehívása –, s úgy döntöttünk, hogy mint a DP O Trabalho irányzata kimegyünk az utcákra az egész országban minden tüntetésre. Mindezek a követelések nem voltak újak, csak szokatlanok. És elhatároztuk, hogy 30 napon belül összehívjuk az O Trabalho irányzatot avégett, hogy a szervezetet homogenizáljuk.

 

Tanácskozásunk a IV. Internacionálé 8. kongresszusa határozatához fordult a világválság, a tömegek reagálása, az apparátusok, az állami szintű «repedések» kérdéseiben. Brazíliában ez különösen világossá vált. Az «alkotmányozás» jelszavával mentünk az utcákra azzal: «meglátjuk, mit szól az apparátus». Három nappal később, amikor a legnagyobb volt a feszültség az országban, maga az elnök Dilma tett javaslatot a tévében az alkotmányozó nemzetgyűlésre.

 

Az egész jobboldal, ideértve az alelnököt is (a «szabotőr», ahogy egy sajtónyilatkozatban neveztem), a legfelsőbb bíróság, a szélsőbal, mindenki a «megosztásról» kezdett beszélni, és azt mondta: NEM. Az elnök pedig visszakozott és már csak politikai reformokról beszélt. De minthogy szövetségesei nem akarják, nem lesz semmi, se alkotmányozó, se reform. Tehát ugyanazokkal a szabályokkal haladunk a választások felé (október). S ha az intézményes ellenreformot a DP «szövetségese» kongresszusán elfogadja,  a körülmények még tovább romlanak. Ebbe a DP-nek nem szabad belemennie.

 

Az ellentmondás ott van – ahogy nagyon komoly közvéleménykutatások kimutatták –, hogy 4 nappal az elnök visszakozása után a népesség 73 %-a kívánta az alkotmányozót, egy hónappal később pedig már 80 %. Az elnök tehát nem mondhatja, hogy ellene van, az apparátus nem mondhat nemet, mégha azt is állítja, hogy a körülmények most kedvezőtlenek.

 

Ami a szervezett munkásmozgalmat illeti, vigyázni kell. Az eseményekbe vagy két héttel később érkezett, akkor, amikor azok a legmagasabb szinten álltak. Aztán általános sztrájkra szólított, amit többé-kevésbé követtek is. Követeléslistája formálisan igaz volt, de az alapvető problémát, a hatalom kérdését megkerülte, a politikai reform fel se merült, még kevéssé az alkotmányozó nemzetgyűlés. ACUT tagsága az alkotmányozót követeli, de vezetése az összes szakszervezeti tömörülés egységét hirdeti már-már megrögzött szokásaként, vagyis az alkotmányozó-ellenes jobboldaliakkal, a sárgákkal együtt. Így hát csak várta, hogy 2-3 héten belül elcsendesüljenek a dolgok. A sztrájk második napját már sokkal kevesebben is követték, néhányan a folklorisztikus és marginális «Black Block» őrültjei közül.

 

De bérszempontból a munkásmozgalom mégis fontos vívmányokat csikart ki – teljes ellentétben az IMF utóbbi figyelmeztetéseivel szemben. A deregularizácós törvényt megakadályozta, véget vetett a «feltörekvő ország» koncepciónak. Brazíliában ezután a cél a «munkaerőpiac ruggalmatlansága»lesz, s a kormány ezt akarja garantálni. Annyit jelent, hogy a Lula által a szakszervezetekkel kezdeményezett törvények tárgyalásai következtében a minimálbérek 10 év alatt 64 %-kal növekedtek – s ez azért fontos dolog, mégha alacsony is, mégha a többi bér nem is emelkedett ilyen mértékben. Ez tehát különbözik a többi ún. feltörekvő országétól, a kormánynak széles manőverezési sávot biztosít, ami egyszerre pozitív és negatív.

 

A kormány az imperializmus alárendeltje, de ugyanakkor a tömegek kezdeményeznek, s látják, hogy képesek a kormánytól bizonyos dolgokat kivívni. A kormány privatizációt szervez, a legnagyobb olajkutakat kiárusítja. Az ellenállás nagyonis limitált. Most, hogy közeledünk a választások felé, az az érzésünk, hogy Dilma győzni fog. Igazából nincs is jobboldali ellenfele. A közvéleménykutatások szerint a Dilmát választók kétharmada változást vár tőle. Ezek – úgy gondolom – azok, akik se nem jobboldaliak, se nem szélsőbalosok, egyszerűen úgy érzik, képesek kötelezni a kormányt arra, tegye meg, amit ők szeretnének. A júniusi mozgalomból azt a mérleget vonják le, hogy lehetséges.

Van-e vajon határa az ellentmondásoknak? Lula apparátusa megrázkódott, de a kérdés az, hogy mennyire?

 

A DP a hivatalos kongresszust 2015-re halasztotta, ehelyett látványosan nyílt ülésszakot tartott, Lula is részt vett rajta. 400 ezren voksoltak a korábbi 500 ezer helyett. A szabályokat módosítani kellett, mivel annyira korrupt a rendszer, hogy a «morált» meg kellett javítani. Ez annyiban áll, hogy a szavazáshoz legalább egy éves tagság kellett, a tagsági díjat pedig három hónappal előre kifizetni.

Csakhogy egyedül az apparátus volt készen a választási versenyre. A DP tagsága 1,8 millió fő, majdnem duplája a négy évvel ezelőttinek. Ebből csak 800 ezren tudták előre kifizetni háromhavi tagsági díjukat. Hogyan? Úgy, hogy a pénzesek bementek a bankba és egyszerre kifizették 100, 200 tag díját (egy déli szakszervezeti felelősét 11-szer fizették ki, anélkül, hogy tudott volna róla. Amikor kollégáinak mesélte, az egyik megszólalt: az enyémet 17-szer!).  A «versenyben» persze nincs is ennyi lista, de 17 «család» marakodik azon, hogy ki kinek a «tulajdona». Büdösödik az egész. A szakszervezetek Brazíliában is olyanok, mint mindenhol a világban, nem sokkal erkölcsösebbek, mint az állam, de most a DP messze felülmúlta őket.

 

A mi általunk kezdeményezett listák nevét a tradicionális «föld, munka, szuverenitás»-ról megváltoztattuk «alkotmányozót a földért, munkáért, szuverenitásért»-ra, ezzel óriási feszültséget keltve az irányzat vezetésében. Versenyben maradtunk, mégha a tervezett 10 nagygyűlés helyett csak 8-at is sikerült összehozni, 10 komplett listát indíthattunk. A 100 ezer voks elvesztése, míg a többieket 20-25 %-ban érintette, a mi irányzatunkat kevésbé (10 %), mivel már egy évvel korábban kampányt kezdtünk s így eredményünk a korábbi 1,2 %- ról 1,4 %-re nőtt. Ez persze majdnem semmi, de az országos pártvezetésben, állami szinten, a nagyvárosokban megőriztük helyünket, ezzel persze felelősségünk is nőtt. Pártunk, ha bomlóban is van, tömegpárt. Irányzatunk politikai függetlensége nem automatikus, azt meg kell őrizni. Csak kicsivel növeltük befolyásunkat, míg egy ultra-kormánypárti vonallal az expablisták (a IV. Internacionálé nevét bitorlók) 15-ről 20 %-ra. A valóság azonban az, hogy az apparátus törékenyebb, mint gondoltuk.

 

Ha egy földönkívüli nézné, megállapíthatná, hogy a DP több csoportosulásból áll, de kettő a meghatározó, Luláé és az O Tabalho-é, és a kongresszus egy nagy vita, néha tárgyalás a két irányzat között. Egyezséggel a kettő között, mert a többség győzhet, de az árat is fizetnie kell.

 

A végén szavazásra került polemikus indítványok a mieink voltak. A bizottság egyezkedni próbált velünk, arra kényszerült, hogy tárgyaljon! Velünk, akik 1,4 %-ot kaptunk! 25 éve nem volt ilyen, s természetesen többé nem is fog előfordulni, hiszen ez már nem az eredeti DP, hanem egy felbomlóban levő párt.

Tehát elfogadtattuk az indítványt: «a  magánszféra finanszírozását kizárva egykamarás, arányos alkotmányozó gyűlést a politikai reform meghozataláért, megnyitva az utat a brazil nép társadalmi, szociális és szuverén  elvárásai előtt». Persze, ez nem a mi teljes álláspontunk. Látjuk, hogy nem az szerepel benne, hogy «szuverén alkotmányozó», és, hogy ez csak a politikai reform érdekében összehívandó, tehát a szuverenitásnak csak a fele, az alkotmány egyik fejezete, az intézményekkel való szakítás egyik eleme. De nem a vezetés álláspontja sem, amely sem egykamarást, sem arányost nem fogad el, még kevésbé a népi elvárásokat. Meglátjuk, hogy publikálja-e a dokumentumot.

 

A helyzet jobb megértéséhez az is el kell mondani, hogy a júniusi események után – nem másodlagos jelleggel – egy nagy szervezeti koalíció formálódott a CUT-tal, a Földnélküliek Mozgalmával és másokkal, amelynek kezdeteiben mi is részt vettünk. Ez az összefogás népszavazást akar egy kizárólag a politikai reformot illető alkotmányozó gyűlés összehívása érdekében. 2002-ben volt hasonló referendum ugyanezekkel a szervezetekkel az ALCA szabadkereskedelmi szerződésről, 10 millió ember szavazott és Lula nem írhatta alá. Ezzel most ugyanilyen antiimperialista jellegű mozgalom folyik, a földnélküliek valóban igen elkötelezettek mellette, a CUT hivatalosan támogatja, és a DP-kongresszus is. Ez a válasz a béna parlamentnek, amely semmilyen reformba nem kezd bele. Törvényi ereje nincs, szimbolikus, de mégis rendkívüli politikai erőt mutat. Kész válasz nincs, hogy politikai téren mit eredményez. A földnélküliek közül kb. fele a DP-ben van, de egy castrizmus által inspirált irányzata mást is szervez, a «népi konzultációt».

 

(…)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.