Joao Alfredo Luna, a brazil Dolgozók
Pártja O Tabalho irányzatának felelőse hazája helyzetéről
Az utóbbi hónapokban Brazíliában jelentős
események zajlottak. Objektív oldala a tömegmozgalom, szubjektív a Dolgozók
Pártja.
A São Paulo-i tömegközlekedési tarifa emelése először a
fiatalok, majd milliós tömegek tiltakozását váltotta ki nemcsak itt és a
nagyvárosokban, de a közepesekben és kicsikben is, és győzedelmesen végződött az egész
országban.
Hat hónappal később ezek a tarifák a
nagyvárosokban általában még mindig be vannak fagyasztva. Nem csak a mozgalom
ereje jellemzi a helyzetet - hiszen más országokban is voltak/vannak
hatalmas mozgalmak, talán ennél még nagyobbak is – de követeléseik nem győztek.
Ellenben a brazil tömegek most már tudják, hogy diadalt arathatnak, és ez a
harc új szakaszát nyitja meg.
Más országokkal összehasonlítva itt a
tömegtüntetések különbözőek voltak, de a sajtó, még a baloldali is összekeveri.
Pl. egyenlőségjelet tesz a törökországi, vagy Egyesült Államok-beli,
spanyolországi («méltatlankodók») mozgalmakkal.
A brazil események a tunéziai forradalommal
megnyílt szakasz részét képezik, ebben az értelemben fejezik ki latin-amerikai
körülmények között azt a pontos minősítés híján «haladónak» nevezett a
kormányokkal szemben.
A brazil szövetségi kormánynak meg kellett
hátrálnia és engedményeket tenni. Ugyanakkor ezek az engedmények nem oldják meg
az alapgondokat. Ellenkezőleg, és éppen a tüntetések mutatták ki a szakadék
mélységét és szélességét a tömegek és reprezentánsaik között. A helyi
önkormányzatoktól a kormányig és a szövetségi struktúráig mindent érintettek a
közlekedésre és az egészségügyre vonatkozó követelések, a világbajnokság
kiadásai elleni tiltakozások.
Végül pedig a mozgalom megérett és két hét
alatt már a Nemzeti Kongresszust ostromolta. Kb. kétmillió ember vett részt benne, félig spontán
módon.
A 20 - 30 évvel ezelőtti mozgalmak folytatásáról van szó, azonban most
sokkal szélesebb körben. Emlékeztetnünk kell, hogy a diktatúra végén az
«átmeneti» rezsim hozott ugyan egy nagyon is kontrollált és szuverenitáshiányos
ún. Alkotmányt, amelyben a volt rendszerből mindent, amit lehetett, megtartott.
Miért nem voltak milliós utcai mozgalmak az utóbbi években? Mert az utóbbi 20 évben a hatalomba érkező Dolgozók Pártját arra használta vezetése, hogy mindent blokkoljon. Ugyanakkor az ellentmondás fennmaradt: a Dolgozók Pártja alternatívaként lépett fel a diktatúra és Collor ellen, és igaz is, hogy a 30 év alatt a tömegek küzdelméhez kötődött, élvezte a tömegmozgalmak, főleg a CUT szakszervezeti tömörülés kádereinek támogatását. Bizonyos módon másodlagossá tette az alkotmányozó nemzetgyűlésért vívott harcot, vagy inkább – szerintünk – propagandaelemmé csökkentette, mivelhogy mindent a DP-kormány kérdése körré koncentrált. Meg kellett választani Lulát, aztán az kellett, hogy «egy DP-kormány ezt csináljon, azt csináljon». A tömegek pedig követeléseikben az imperializmussal való szakítást akarták.
A DP 11 évet töltött a hatalomban, s végül
júniusban az ifjúság vette a kezébe a dolgokat. Ugyan zűrzavarral telítve, de a mozgalom alapjában véve pozitív
lett.
A mérleg első eleme a gyorsaság. Már az
első tüntetéseknél másfelé orientálódott, mint a szűken vett tömegközlekedési
tarifák kérdése.
Az első nagy tüntetés spontán reagálás volt
az államrendőrség megtorlása ellen, senki nem szervezte, a Facebook-őrület csak
eszközként szolgált. Ott voltunk, közvetlen kapcsolatban az UNE országos
diákszervezet vezetésével mi is, mint a szervezet egyik – kisebbségi –
irányzata és feltettük a kérdést: «Hová tartunk?». Azt felelték: «Nem
tudjuk, mit
javasoltok?». Eldöntöttük, hogy együtt haladunk… (de nem
többet, mint 200 métert – ebben a kaotikus zűrzavarban szem elől vesztettük
egymást).
Sokat szó esett az «ingyenes közlekedés
mozgalmáról», amelyet az új vezetésként mutattak be, 50-en voltak az elején, a végén is csak
százan lehettek. Nem hivatalos vezetők voltak, korábban is protestáltak a
tömegközlekedés árai ellen, 2013-ban a tömeg felszívta őket. A médiumok persze
úgy mutatták be őket, mint zseniket, mindennek alfáját és omegáját, mint a «méltatlankodókat»
vagy az«Occupy»-t.
A «szélsőbal», ez egyszerre komoly és nevetséges. Fő-főnökük
így kalkulált: «eljött a mi időnk. A tömegek kint vannak az
utcán. A Dolgozók Pártja és a CUT többé nem számít». Akkor menjünk ki a
lobogónkkal és követni fognak». Persze, nem csak a DP zászlajait, de az övéiket is
összetörték.
A második nagy tüntetés, mikor Sao Paulo polgármestere, Haddad (DP) úgy döntött, hogy meghátrál és eleget tesz a
követelésnek, örömünnep kellett volna legyen, de nem az lett. Ezúttal a DP és a
CUT is részt vett lobogóival, s a feszültség megnőtt. A tüntetésen ott voltak a
szervezett jobboldali bandák is a sajtó biztatására, ott volt a szélsőbal is.
S hogy mi mit tettünk? Először is meg kellett határozni az
orientációt, a dolgok pedig nem voltak nyilvánvalóak. A hagyományos szervezetek
vezetőinek nagy része a mozgalmat elítélte: «ez a jobb oldal», «ezek az
anarchisták», stb. Szektárius és
konformista nézetek és nyomás alatt álltunk, nem volt könnyű.
Meghatároztuk jelszavainkat – a tömegközlekedési
tarifák csökkentése, annak államosítása, a rendőrség depolitizálása, a
költségvetési eszközök közcélokra fordítása, alkormányozó nemzetgyűlés
összehívása –, s úgy döntöttünk, hogy mint a DP O Trabalho irányzata kimegyünk az utcákra az egész országban
minden tüntetésre. Mindezek a követelések nem voltak újak, csak szokatlanok. És
elhatároztuk, hogy 30 napon belül összehívjuk az O Trabalho irányzatot avégett,
hogy a szervezetet homogenizáljuk.
Tanácskozásunk a IV. Internacionálé 8.
kongresszusa határozatához fordult a világválság, a tömegek reagálása, az
apparátusok, az állami szintű «repedések» kérdéseiben. Brazíliában ez különösen
világossá vált. Az «alkotmányozás» jelszavával mentünk az utcákra azzal: «meglátjuk, mit szól az apparátus». Három nappal később, amikor a legnagyobb volt a feszültség az
országban, maga az elnök Dilma tett javaslatot a tévében az alkotmányozó
nemzetgyűlésre.
Az egész jobboldal, ideértve az alelnököt
is (a «szabotőr», ahogy egy sajtónyilatkozatban neveztem), a legfelsőbb
bíróság, a szélsőbal, mindenki a «megosztásról» kezdett beszélni, és azt
mondta: NEM. Az elnök pedig visszakozott és már csak politikai reformokról
beszélt. De minthogy szövetségesei nem akarják, nem lesz semmi, se
alkotmányozó, se reform. Tehát ugyanazokkal a szabályokkal haladunk a
választások felé (október). S ha az intézményes ellenreformot a DP
«szövetségese» kongresszusán elfogadja, a körülmények még tovább
romlanak. Ebbe a DP-nek nem szabad belemennie.
Az ellentmondás ott van – ahogy nagyon
komoly közvéleménykutatások kimutatták –, hogy 4 nappal az elnök visszakozása
után a népesség 73 %-a kívánta az alkotmányozót, egy hónappal később pedig már
80 %. Az elnök tehát nem mondhatja, hogy ellene van, az apparátus nem mondhat
nemet, mégha azt is állítja, hogy a körülmények most kedvezőtlenek.
Ami a szervezett munkásmozgalmat illeti,
vigyázni kell. Az eseményekbe vagy két héttel később érkezett, akkor, amikor
azok a legmagasabb szinten álltak. Aztán általános sztrájkra szólított, amit
többé-kevésbé követtek is. Követeléslistája formálisan igaz volt, de az
alapvető problémát, a hatalom kérdését megkerülte, a politikai reform fel se
merült, még kevéssé az alkotmányozó nemzetgyűlés. ACUT tagsága az alkotmányozót követeli, de
vezetése az összes szakszervezeti tömörülés egységét hirdeti már-már megrögzött
szokásaként, vagyis az alkotmányozó-ellenes jobboldaliakkal, a sárgákkal
együtt. Így hát csak várta, hogy 2-3 héten belül elcsendesüljenek a dolgok. A
sztrájk második napját már sokkal kevesebben is követték, néhányan a
folklorisztikus és marginális «Black Block» őrültjei közül.
De bérszempontból a munkásmozgalom mégis
fontos vívmányokat csikart ki – teljes ellentétben az IMF utóbbi figyelmeztetéseivel
szemben. A deregularizácós törvényt megakadályozta, véget vetett a «feltörekvő
ország» koncepciónak. Brazíliában ezután a cél a «munkaerőpiac ruggalmatlansága»lesz, s a
kormány ezt akarja garantálni. Annyit jelent, hogy a Lula által a szakszervezetekkel
kezdeményezett törvények tárgyalásai következtében a minimálbérek 10 év alatt
64 %-kal növekedtek – s ez azért fontos dolog, mégha alacsony is, mégha a többi
bér nem is emelkedett ilyen mértékben. Ez tehát különbözik a többi ún.
feltörekvő országétól, a kormánynak széles manőverezési sávot biztosít, ami
egyszerre pozitív és negatív.
A kormány az imperializmus alárendeltje, de
ugyanakkor a tömegek kezdeményeznek, s látják, hogy képesek a kormánytól
bizonyos dolgokat kivívni. A kormány privatizációt szervez, a legnagyobb
olajkutakat kiárusítja. Az ellenállás nagyonis limitált. Most, hogy közeledünk
a választások felé, az az érzésünk, hogy Dilma győzni fog. Igazából nincs is
jobboldali ellenfele. A közvéleménykutatások szerint a Dilmát választók kétharmada
változást vár tőle. Ezek – úgy gondolom – azok, akik se nem jobboldaliak, se
nem szélsőbalosok, egyszerűen úgy érzik, képesek kötelezni a kormányt arra,
tegye meg, amit ők szeretnének. A júniusi mozgalomból azt a mérleget vonják le,
hogy lehetséges.
Van-e vajon határa az ellentmondásoknak?
Lula apparátusa megrázkódott, de a kérdés az, hogy mennyire?
A DP a hivatalos kongresszust 2015-re
halasztotta, ehelyett látványosan nyílt ülésszakot tartott, Lula is részt vett
rajta. 400 ezren voksoltak a korábbi 500 ezer helyett. A szabályokat módosítani
kellett, mivel annyira korrupt a rendszer, hogy a «morált» meg kellett
javítani. Ez annyiban áll, hogy a szavazáshoz legalább egy éves tagság kellett,
a tagsági díjat pedig három hónappal előre kifizetni.
Csakhogy egyedül az apparátus volt készen a
választási versenyre. A DP tagsága 1,8 millió fő, majdnem duplája a négy évvel
ezelőttinek. Ebből csak 800 ezren tudták előre kifizetni háromhavi tagsági
díjukat. Hogyan? Úgy, hogy a pénzesek bementek a bankba és egyszerre kifizették
100, 200 tag díját (egy déli szakszervezeti felelősét 11-szer fizették ki,
anélkül, hogy tudott volna róla. Amikor kollégáinak mesélte, az egyik
megszólalt: az enyémet 17-szer!). A «versenyben» persze nincs is ennyi
lista, de 17 «család» marakodik azon, hogy ki kinek a «tulajdona». Büdösödik az
egész. A szakszervezetek Brazíliában is olyanok, mint mindenhol a világban, nem
sokkal erkölcsösebbek, mint az állam, de most a DP messze felülmúlta őket.
A mi általunk kezdeményezett listák nevét a
tradicionális «föld, munka, szuverenitás»-ról megváltoztattuk «alkotmányozót a
földért, munkáért, szuverenitásért»-ra, ezzel óriási feszültséget keltve az
irányzat vezetésében. Versenyben maradtunk, mégha a tervezett 10 nagygyűlés
helyett csak 8-at is sikerült összehozni, 10 komplett listát indíthattunk. A
100 ezer voks elvesztése, míg a többieket 20-25 %-ban érintette, a mi
irányzatunkat kevésbé (10 %), mivel már egy évvel korábban kampányt kezdtünk s
így eredményünk a korábbi 1,2 %- ról 1,4 %-re nőtt. Ez persze majdnem semmi, de az országos
pártvezetésben, állami szinten, a nagyvárosokban megőriztük helyünket, ezzel
persze felelősségünk is nőtt. Pártunk, ha bomlóban is van, tömegpárt.
Irányzatunk politikai függetlensége nem automatikus, azt meg kell őrizni. Csak
kicsivel növeltük befolyásunkat, míg egy ultra-kormánypárti vonallal az
expablisták (a IV.
Internacionálé nevét bitorlók) 15-ről 20 %-ra. A valóság azonban az, hogy az apparátus
törékenyebb, mint gondoltuk.
Ha egy földönkívüli nézné, megállapíthatná,
hogy a DP több csoportosulásból áll, de kettő a meghatározó, Luláé és az O
Tabalho-é, és a kongresszus egy nagy vita, néha tárgyalás a két irányzat
között. Egyezséggel a kettő között, mert a többség győzhet, de az árat is
fizetnie kell.
A végén szavazásra került polemikus
indítványok a mieink voltak. A bizottság egyezkedni próbált velünk, arra
kényszerült, hogy tárgyaljon! Velünk, akik 1,4 %-ot kaptunk! 25 éve nem volt
ilyen, s természetesen többé nem is fog előfordulni, hiszen ez már nem az eredeti
DP, hanem egy felbomlóban levő párt.
Tehát elfogadtattuk az indítványt: «a magánszféra finanszírozását
kizárva egykamarás, arányos alkotmányozó gyűlést a politikai reform
meghozataláért, megnyitva az utat a brazil nép társadalmi, szociális és szuverén
elvárásai előtt». Persze, ez nem a mi teljes álláspontunk.
Látjuk, hogy nem az szerepel benne, hogy «szuverén alkotmányozó», és, hogy ez
csak a politikai reform érdekében összehívandó, tehát a szuverenitásnak csak a
fele, az alkotmány egyik fejezete, az intézményekkel való szakítás egyik eleme.
De nem a vezetés álláspontja sem, amely sem egykamarást, sem arányost nem fogad
el, még kevésbé a népi elvárásokat. Meglátjuk, hogy publikálja-e a
dokumentumot.
A helyzet jobb megértéséhez az is el kell
mondani, hogy a júniusi események után – nem másodlagos jelleggel – egy nagy
szervezeti koalíció formálódott a CUT-tal, a Földnélküliek Mozgalmával és
másokkal, amelynek kezdeteiben mi is részt vettünk. Ez az összefogás
népszavazást akar egy kizárólag
a politikai reformot illető alkotmányozó gyűlés összehívása érdekében. 2002-ben
volt hasonló referendum ugyanezekkel a szervezetekkel az ALCA
szabadkereskedelmi szerződésről, 10 millió ember szavazott és Lula nem írhatta
alá. Ezzel most ugyanilyen antiimperialista jellegű mozgalom folyik, a
földnélküliek valóban igen elkötelezettek mellette, a CUT hivatalosan támogatja, és a
DP-kongresszus is. Ez a válasz a béna parlamentnek, amely semmilyen reformba
nem kezd bele. Törvényi ereje nincs, szimbolikus, de mégis rendkívüli politikai
erőt mutat. Kész válasz nincs, hogy politikai téren mit eredményez. A
földnélküliek közül kb. fele a DP-ben van, de egy castrizmus által inspirált
irányzata mást is szervez, a «népi konzultációt».
(…)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.