Kik azok az ukrajnai oligarchák...

A Donbass Palace, a donyecki Lenin-tér szomszédságában, egész Kelet-Ukrajna legfényűzőbb szállodája. Rinat Ahmetov birodalmának ékkövében egy szoba ára éjszakánként 350 euró, jóval több mint a havi átlagbér. Az ország leggazdagabb embere közel állt a hatalmától megfosztott elnökhöz, Viktor Janukovicshoz, de ma kellő óvatossággal a kijevi felkelés által létrehozott új hatalmat támogatja. Ahmetov tulajdonolja – e szállodán és még számos ingatlanon kívül – a helyi labdarúgó-klubot, a Sahtar Donyecket, de milliárdos vagyonához tartoznak bányák, acélművek és gyárak is. A nemzeti oligarchák klánjai közül a legnagyobb vagyonnal rendelkezők innen, a donyecki ipari és bányászati medencéből érkeztek. Ez a terület a donyecki és a luganszki oblaszthoz (régióhoz) tartozik, amely már a Szovjetuniónak is az egyik ipari és bányászati fellegvára volt.

(..) a Donyeck-medence adja ma is Ukrajna deviza-bevételeinek egynegyedét, noha húsz éve kétszázharminc bánya működött még itt, mostanra csak kilencvenötben folyik aktív termelés. A függetlenség 1991-es kikiáltása után, a gazdasági káosztól és az első állami bányabezárásoktól sújtott lakosság azonnal megkezdte a föld kincseinek kitermelését. Sokak számára ez jelentette a túlélést. „Itt elég ha egy méter mélyre ásol, hogy szenet találj” - mondta egy öreg munkás a szomszéd ipari város Torez-bányájából, amely még mindig a régi francia kommunista vezető nevét viseli^[i]. Ezekben a kézműves technikával létrehozott, farönkök által jól-rosszul aládúcolt vájatokban igen gyakoriak a balesetek. A bányászok havi 200-300 eurós keresetért vállalják az életveszélyes munkát. Janukovics 2010-es hatalomra jutása után ezek az illegális bányák – ahogy ott mondják „kopankik” – hálózatokba rendeződtek, és szervezetté váltak.

„A kopankikból érkező szenet nyomott áron adják el a köztulajdonban lévő bányáknak, amelyek aztán piaci áron adják tovább” - mesélte Anatolij Akimosin, az ukrajnai független bányász-szakszervezet alelnöke. (…) „Ezeknek az összegeknek egy része eltűnik a rendszerhez közel álló emberek zsebében” - szögezi le Akimosin. Az ukrajnai szakértők szerint az utóbbi évek szénkitermelésének mintegy 10 százaléka érkezett illegális bányákból. A hálózat mögött álló vezetők egyike a volt ukrán elnök idősebb fia Alekszandr Janukovics, aki kockázatos vállalkozás keretében versenyre kelt a már privatizált bányák tulajdonosaival, mindenekelőtt éppen az említett Ahmetovval.

 (…) A május 25-én sorra kerülő elnökválasztás legkomolyabb jelöltje nem más, mint Petro Porosenko, a „csokoládé-király”, az ország egyik leggazdagabb embere.

Az utóbbi húsz évben az országot furcsa fejlődés jellemezte, melyet a szociológusok gyakran „oligarchikus pluralizmusnak” neveznek. Azok az üzletemberek, akik hatalmas vagyonokat halmoztak fel azzal, hogy potom áron megvásárolták a privatizált üzemeket, bányákat, rövid idő alatt politikai pályára is léptek. Így váltak miniszterekké, vagy az állami adminisztráció vezetőivé az olaj- és gázkereskedők. Az ilyen és hasonló életutak legismertebb példája a volt miniszterelnök, Julia Timosenko, a „narancsos forradalom” egyik vezéralakja, aki szintén a gázügyletekben szerzett hatalmas vagyont. (Nota bene: akit 2011. augusztusi bebörtönzése óta a Nyugat szinte mártír-rangra emelt...)

Jellemző módon az üzlet és az állami szolgálat kereszteződésében épültek ki a nagy karrierek, de a lekötelezettség és a korrupció, az alsóbb szinteken is megjelent. Egyes nagyvállalkozók módszeresen arra törekedtek, hogy politikusok kampányait finanszírozzák. Aztán persze hálából elvárták, hogy a politikusok az ő érdekeiket védjék. Néhányan még diszkrét pozíciókat is kaptak az üzleti élet fontosabb figurái közül. Ez a szinte hűbéri rendszer, mely Leonyid Kucsma (1994-2005) elnöksége alatt alakult ki, ma is állandó mozgásban van: konkurens érdekek, szövetségek, és szakítások függvényében.

Pár lépésre a Donbass Palace-tól, egy fényűző épület legfelső emeletén, amely Ahmetov két cégének, a Metinvestnek és a D.Teknek is a központja, nem is olyan régen még büszkén világított a Mako-vállalat cégére. Ez Janukovics fiának Svájcban bejegyzett holdingja volt, mely külföldre exportálta az ukrán szenet. Apja bukása után néhány nappal, a fényreklámot diszkréten eltávolították: ez pontosan jelezte, hogy Ahmetov, és az elnök emberei közti szövetség véget ért.

Janukovics elnök, akit az 1990-es évek óta úgy tartottak számon, mint a donyecki klán érdekeinek politikai képviselőjét, 2010 után bizonyos autonómiára kívánt szert tenni hatalmas védelmezőjével szemben. Állami kulcspozíciókba helyezte bizalmi embereit – a „család” tagjait – ahogy az ukránok hamarosan nevezték őket. Közéjük tartozott Sergij Arbuzov, akit az elnök személyes bankárának tartottak, és akit 2010 végén a Nemzeti Bank élére helyezett. Sőt a válság legforróbb pillanatában, január 28-án, miniszterelnökké is kinevezte. Janukovics elnök számíthatott Vitalij Zaharsenkóra is, fia közeli barátjára, akit 2010 decemberében nevezett ki az adóhatóság élére, hogy később (2011 novemberétől) külügyminisztert csináljon belőle. A „család” tagja, azaz bizalmi embere volt Dmitro Firtas is, aki az Oroszországból érkező gázimport monopóliumával rendelkezett, mielőtt kiterjesztette volna érdekkörét a vegyiparra és a bankszektorra is. Az elnök bukása után Zaharsenko Oroszországba menekült, míg Firtast Bécsben vették őrizetbe.

A „család” elősegítette egy „fiatal oligarchiáknak” nevezett csoport felemelkedését is, melynek Serhij Kursenko volt a legfényesebb csillaga. Az 1985-ös születésű fiatalember, az üzleti élet 2012. évi „nagy felfedezett”-je lett aztán a tulajdonosa a Gaz Ukraina vállalatnak, mely a folyékony gáz piacának 18 százalékát ellenőrizte. Vállalata üzleti mérlege nem kevesebb mint 10 milliárd dollárra rúgott. Kursenko 2012-ben megvásárolta az odesszai finomítót, majd szülővárosának futball klubját, a Metalliszt Harkivot is. Ezt a hihetetlen felemelkedést elsősorban annak köszönhette, hogy igen közeli kapcsolatot ápolt a „család” egyik kiemelkedő tagja, Viktor Psonka legfőbb ügyész fiával. Az odesszai finomító megszerzése után a Gaz Ukraina fiatal tulajdonosa nyílt riválisává vált Igor Kolomojskinak, aki az ország harmadik legvagyonosabb emberének számított, elsősorban az olajpiacon való komoly részesedése miatt.

A „család” bukása után Kursenko – ahogy Psonka és a fia is – Oroszországba menekült. Ugyanakkor a nagy riválist, Kolomojskit az új hatalom 2014 márciusában kinevezte a Dnyipropetrovszki Oblaszt kormányzójává. Ugyanezen a napon Serhij Taruta, a vegyipar egyik fejedelme, a Donbass Ipari Unió (IDS) tulajdonosa, a Donyecki Oblaszt kormányzójává vált. Taruta volt a „narancsos forradalom” egyik pénzügyi támogatója, de mindig vigyázott arra, hogy politikai értelemben ne túlzottan köteleződjön el. „Taruta és Ahmetov soha sem voltak barátok, de számos konfliktus után végül is megegyezésre jutottak, hogy együtt irányítsák régiónkat” - mesélte a politológus Valentin Kokorski. „Az elképzelhetetlen, hogy úgy nevezték volna ki Ahmetov riválisát, hogy ő erre ne adta volna áldását” - tette hozzá a donyecki egyetem tanára. A két oligarcha között a küzdelem sokáig kegyetlen volt. Ahmetov, az árak emelésével próbálta csődbe vinni Tarutát, hogy így vegye át az irányítást vállalata felett.

Ennek az oligarchikus rendszernek a ritka előnyei közé tartozik, hogy megvédte az országot az orosz tőke befolyásától. Azonban, ahogy Kokorski fogalmaz, „illúzió volna azt gondolni, hogy az ukrán gazdaság, különösen a Donyeck-medence, meg tud szabadulni az orosz befolyástól. Feldolgozó iparunk teljességgel az orosz piacra dolgozik és a legtöbb esetben nem felel meg az Európai Unió normáinak. Oligarcháink nagyon jól tudják, hogy Ukrajna boldogulása csak akkor biztosítható, ha továbbra is híd-szerepet játszik Oroszország és az unió között”. Ahmetov vagyona például a Donyecki-medence területéről származik, de kiterjed Oroszországra és több uniós tagországra is. Az oligarcha Bulgáriában, Olaszországban, és Nagy-Britanniában is birtokol üzemeket vagy névlegesen bejegyzett vállalatokat, de gyakori nála a kereszttulajdonlás is.

Taruta az Azovi-tenger partján élő görög kisebbség soraiból származik. Szülővárosa Mariupol, melynek nagy kikötője képezi az egyik bázisát az Ahmetov-birodalomnak. Taruta birtokolja az Azovstal és az Illics nevű fémipari kombinátokat, valamint az Azovmas vagon-és mozdonygyárat, melynek termelése szinte teljes egészében Oroszország felé irányul. Néhány nappal kormányzói kinevezése után Taruta Mariupolba látogatott, hogy találkozzon a gazdaság vezető embereivel. „Az összejövetel gyümölcsöző volt: senkinek sem érdeke, hogy szétszakadjon Ukrajna” - emlékezett vissza a találkozóra Nikolaj Tokarszkij, a befolyásos helyi napilap igazgatója, aki részt vett ezen az összejövetelen. A Priazovszkij Rabocsi című újságot az Akhmetov tulajdonában levő SKM-holding birtokolja. Az összefonódottság mértékét jelzi, hogy Tokarszkij nem csupán az említett lap igazgatója, hanem egyidejűleg a Donyecki Oblaszt parlamentjének is tagja, ahol „függetlenként” közvetlenül képviselheti, védelmezheti az oligarchiák érdekeit. Az újság még azt a kockázatot is vállalta, hogy az orosz szirénhangok iránt igen fogékony olvasótábora előtt harcosan kiáll Ukrajna „területi integritása” mellett – éppen Ahmetov érdekeinek megfelelően.  

(…)

(Jean-Arnault Dérens és Laurent Geslin cikke, megjelent a Magyar Diploban)