800 EZER DOLGOZÓ TILTAKOZÁSA AZ UTCÁKON

Franciaországban a nyugdíjrendszer ellenreformjával szemben 800 ezer fiatal, dolgozó! A molinókon: «Eurokratáknak 1 év, parlamenti képviselőnek 6 év, dolgozóknak 42!» (munkaviszony kell a nyugdíjhoz).


Reális vajon ez az ellenreform? Nem! Misztifikáció és regresszió Henri Pena Ruiz, filozófus és író, a Balpárt tagja szerint (Le Monde, jún. 25.). Az aktívak és passzívak közötti arány, a várható életkor növekedése nem indokolja a nyugdíjkorhatár emelését és a járulékfizetés idejének meghosszabbítását. Pusztán gazdasági érdekekről van szó, melyek nem léteznek szociális dimenziók nélkül. A vállalati könyvelésekben a munkanélküliség szociális kiadásai, a túlterhelés nem szerepel, holott létezik, csak a tőke nem vesz tudomást róla. A liberalizmus nevében ezeket a költségeket a közösségre hagyják. A kormány szégyenletes szociális regressziójában figyelmen kívül hagy fontos paramétereket:
- Társadalmi nívó szerint különbözik a várható életkor (az 1981-es, akkor 60 évben rögzített nyugdíjkorhatár óta átlagosan 6 évet emelkedett). Azonban nem mindenki számára lesz hosszabb az élet: egy munkás és egy felsőkáder között 7 év különbség van az elhalálozást illetően. Sok. A nehéz munkához kapcsolódó elhasználódás, a rentabilitáshoz kötődő stressz megrövidíti az életet. Rosszabb, hogy az egészségben töltendő élet átlagos határa csak 62 év a férfiaknál és 64 a nőknél, de itt is megtaláljuk az előbbi 7 év különbséget a káderek és munkások között. Ebben az egyenlőtlen társadalomban hogyan merészelik azt mondani: "100 évig élűnk; nem lehet abbahagyni a munkát 60 éves korban." Ki élhet 100 évig? A legvédtelenebbek számára, akik mindenkinél előbb halnak meg, a 60 éves korban elért nyugdíj alapvető jog és garancia.
- A nyugdíjkor és a várható életkor között is összefüggés van. Utóbbi megrövidül, ha előbbi késik. Betegségeket, mortalitást jelent, társadalmi egyenlőtlenséget. Az egészségügy megdrágítása, a közszolgáltatások privatizációja, a büdzsé megrövidítése nem csak azt jelenti, hogy a néppel akarják megfizettetni a spekulációt. Dolgozz tovább streszhelyzetben, ápoltasd magad, ahogyan a pénztárcád engedi, itt az életkor csökkentésének receptje.
- A harmadik, amit elfelejtenek, a produktivitás emelkedése. 25 év alatt 50 %-kal nőtt, tehát egy mai aktív dolgozó sokkal nagyobb értéket termel. Mi történik az értéktöbblettel? Teljes mértékben lenyeli a tőke. Milyen rossz lelkiismerete lehet azoknak, akik az ellenreformot támogatják, hogy állandóan aláhúzzák az életkor emelkedését és a munkakörülmények javulását, mintha privilégiumokról lenne szó – holott csak szerény része az általános fejlődésnek! A valódi privilégiumok máshol vannak. Azoknál, akik a liberális globalizáción játszanak. Összemérhetetlenek az osztályharcban kivívott szociális jogokkal.
- Amiről szintén nem beszélnek, az a munka- és a tőkejövedelem egyre növekvő távolodása egymástól. 20 év alatt évi 2 %-os növekedéssel számolva a nemzeti vagyon 40 %-kal nőtt. Ki húz belőle hasznot? Nincs megosztás a munka és tőke világa között, utóbbi jövedelme sokkal jobban megnőtt. A munkanélküliség, a szolgáltatások és személyek szabad mozgása az EU-ban arra szolgál, hogy a béreket lenyomják. A tőkeprofit 1983-1990 között 8 ponttal nőtt nagyobb mértékben, mint a munkajövedelem. A legnagyobb vállalatok minden évben újabb rekordprofitot értek el 2004 és 2006 között. Az osztalékok megugrottak 15 %-kal, a bérek csak 2,2-vel a Totalnál, 32 % és 2,7 % a Société générale-nál, 28,5 % és 4,6 % a Renault-nál – a Les Echos és a La tribune szerint. Az embereket gépek helyettesítik, de csak a dolgozókat kell adóztatni, társadalmi terhek fizetésére kötelezni. Annak ellenére, hogy a produktivitás emelkedése kompenzálja a demográfiai egyensúlyvesztést, a nyugdíjpénztár üres.
- A munkanélküliség hatása a munkaerő árára. Paradox módon arra akarnak kényszeríteni bennünket, hogy hosszabb ideig dolgozzunk, holott a munkanélküliség 10 % körül jár, és sújtja azokat az idősebbeket is, akiket fiatalokkal helyettesítenek olcsóbb áron, sújtja azokat a fiatalokat is, akik nem találnak munkát. Ha a munkanélküliségi ráta a felére csökken, a nyugdíj deficitjének szintén felére kell csökkennie, hála a munkába állók járulékfizetésének.
A XIX. századi Európában, az ultraliberalizmus fénykorában a munkaidő heti 72 óra volt. A munkás élete 43 évig tartott. Ide akarnak visszafordítani bennünket választott vezetőink? Vérrel és verejtékkel értük el vívmányainkat.
Ki állíthatja azt, hogy az osztályharc divatjamúlt, egy másik kor terméke?