Lord John Monks, a szakszervezeti fő-fő(meg)vezető

Újsághír : Monksot, a SZESZ (CES/ETUC) főtitkárát valószínűleg lorddá avatják. Ahogy G. B. Show mondta, szakszervezeti vezetőnek még királynál is jobb lenni – ki látott már lefejezni egyet is? (Talán lordként több esélye lesz…)

A címet meg is érdemli, végül is évtizedek óta kordában tartja a zúgolódó dolgozókat. Ritka ügyesen (jó szónok, sok poénnel) tereli be a szakszervezeteket a konszenzuskeresésbe, «új kormányzati mechanizmusba», abba, hogy felelősséget vállalva maguk ássák meg saját sírjukat.

A SZESZ ajánlotta «reformstratégia követése» nem más, mint a finánctőke spekulációjának további segítése a munkások, a dolgozók tiltakozásának, életszínvonalának ellenében.
A szelet akarja kifogni a vitorlából a szeptember végére hirdetett európai demonstrációval is, mely happening-jellegű fesztivitás lesz ezzel az «óvakodással» a megszorítási tervekkel szemben. Monks nemigen protestált a munkajogok megnyirbálását képviselő európai uniós politika ellen, konföderációjával együtt egyértelműen nem állt ki a nyugdíjakat, a társadalombiztosítást, az oktatást, egészségügyet ért támadásokkal szemben, az elbocsátások és a delokalizáció törvényi tiltása mellett, nem szólított az egyetlen hatásos eszköz igénybevételére: az általános sztrájkra. A szakszervezetek (Európai Szövetsége) függetlenségének hiánya nyer jutalmazást a lordsággal. A szociális párbeszédek, az Unió gyógyszere mindenfajta társadalmi probléma kezelésére, azt szolgálják, amit az EU akar: a versenyképesség fokozása érdekében a bérek letörését, közelítését a távol-keletiekhez, a közszolgáltatások privatizációját, a tőkejövedelem növelését (Maastrichti, lisszaboni szerződés). Monks és a szakszervezeti bürokrácia ennek elfogadásával nemcsak lefekszik a globális tőkének, hanem feladja az osztályharcot, prostituálja a munkásosztályt is. Legalábbis megpróbálja.

Ennek a több évtizedes megalkuvó, kapitalizmus-kísérő politikának lett gyümölcse az, hogy a szakszervezetektől «eltávolodtak» a dolgozók. Melyik dolgozónak jó a «szociális béke», ha az csak apró korrigálásokkal, javításokkal, de a megszorításakat szolgálja a finánctőke hasznára?
Kétségtelen, hogy a szakszervezeti vezetés zöme elbürokratizálódott, minél feljebb megyünk, annál inkább. Úgy futkosnak Brüsszelbe, mintha hazamennének, amit ott hallanak, olyan számukra, mint a Biblia. Jelenti-e mindez azt, hogy mondjunk le ezekről a szervezeteinkről (melyek a legális osztályharc eszközének egyetlen módja) valami új, nem is bizonyított hatásosságú más szervezetért? Miért lenne könyebb ilyent találni, mint visszaszerezni azt, ami a miénk?

«A nemzeti jövedelmen belül átlagosan 73 százalékról 63 százalékra csökkent a munkajövedelmek aránya, s ezzel arányosan nőtt a tőke haszna» írja Hegyi Gyula a Népszavában. Ez annyit jelent, hogy mikor a munkás hatékonyabban termel, több értéket hoz létre, bére még ezzel arányosan sem nő. Ezt minden magyar szakszervezet tudja, nem titok. Azt is, hogy megbizatása (a dolgozóktól) arra szól, hogy az ő érdekeiket képviselje akárkivel szemben. Kormánnyal, Európai Unióval, Nemzetközi Valutaalappal. Ha a dolgozók azt akarják, hogy vonjanak vissza mindenféle intézkedést, mely őket így vagy úgy sújtja, ezt kell tennie, erre szól mandátuma; nem pedig kiigazítást kérni – pontosan a leginkább érdekelt tőkésirányultságú intézménytől –; nem szociális párbeszédben diskurálni – az elfogadhatatlanról –; nem a lorddá avatásra várni (és tapsolni hozzá). Ebben kell egyetérteniük a szakszervezeteknek.

A dolgozóknak pedig látniuk kell azt, a szakszervezeteken kívül nem áll rendelkezésükre lehetőség az ellenállásra. Tüntethetnek («majd hazamennek!»), berzenkedhetnek (a négy fal közt). De politikai szimpátiától függetlenül tisztessségesen megfizetett munkát, jövőt a gyerekeiknek, tanításukat, művelődésüket, lakhatásukat, tisztességes és időben elért nyugdíjukat akarják mindannyian. Ezt elérni nem lehet a nemzetközi tőke intézményeibe való betagozódással, ezt csak független szerveződéssel lehet.