Meghívó

Munkásmozgalom – harc a szabadságért A szabadság iránti igény egyidős az emberiséggel. A „szabadság” szót a sumérok írták le először, ötezer évvel ezelőtt. Mivel az ember közösségi lény, a szabadság sem lehet más, mint szabad emberek szabad közössége. A szabad társadalom , ahol nincs tulajdon –tehát nincs se gazdag, se szegény; nincs állam –tehát nincs se úr, se szolga, mindig karnyújtásnyira volt tőlünk, ám ezidáig mégis utópia maradt. A kapitalista világrendszer kialakulásával azonban egységesült a világ, és megteremtődtek a világméretű emberi közösség alapjai. A kapitalizmus csíráiban majd’ ezer éve megjelent, hogy azután a 17-19. században világméretűvé terjessze hatalmát. Az osztálytársadalom véglegesen két, egymással kibékíthetetlen ellentétben álló osztályra –proletariátusra és burzsoáziára- bomlott. A tőke törvényei uralják a bolygót. A kapitalizmus megszilárdulása együtt járt az antikapitalista mozgalom megszületésével és megerősödésével. A prekapitalista társadalmak lázadói –megannyi rabszolgalázadás, parasztlázadás, városi forradalom harcosai- kommunisztikus közösségek létrehozásáért harcoltak, de nem volt lehetőségük arra, hogy mozgalmaik általánossá, össztársadalmi méretűvé váljanak. A történelem során először a kapitalista rendszer totalitása teszi lehetővé, hogy az ellenne folyó harc is totálissá váljon. Az antikapitalizmusnak értelemszerűen totálisan el kell utasítania a rendszert. A munkásmozgalom –bár ez az elnevezés nem a legszerencsésebb, hiszen a munkás fogalma is nehezen értelmezhető- maga a tőkés rendszer elleni küzdelem. A mozgalom sokféle ideológiai köntösben jelenik meg, de nevezze magát akár kommunizmusnak, akár anarchizmusnak, ha hű marad önmagához, akkor egy tulajdon, csere, munka, kizsákmányolás, állam és osztály nélküli társadalom megteremtéséért harcol. A harc fontos állomása volt a Nemzetközi Munkásszövetség, vagyis az I. Internacionálé (1864-1876) létrehozása. Ez a szervezet puszta létével megmutatta, hogy a világméretű rendszer elleni harcnak csak akkor van esélye a győzelemre, ha internacionalista, és nemzetközi szinten szerveződik. A Munkásszövetségben komoly viták dúltak. A legismertebb a Marx és Bakunyin közötti ellentét, melynek eredményeként 150 éve él a mítosz kommunizmus és anarchizmus szembenállásáról. Valójában le kell szögezni, hogy csak egy antikapitalista mozgalom van, és nem az a lényeg, hogy ki minek nevezi magát, hanem az, hogy valóban szemben áll a rendszerrel, vagy nem. Az 1871-es Párizsi Kommün azt bizonyította, hogy a rendszer meghaladásához nem az állami struktúrák átvételén keresztül vezet az út. A munkásmozgalom célja nem az állam meghódítása! Nem mindenki gondolja ezt így, például a szociáldemokrata mozgalom sem, melynek megerősödése együtt járt a kapitalista viszonyok megszilárdulásával a 19. század második felében. A szociáldemokrácia nem kapitalizmus-ellenes. Fő célja elviselhető, „emberi” körülmények megteremtése a kapitalista keretek között. Ez az igazi utópia: egy végtelenül embertelen rendszer nem biztosíthat emberi életkörülményeket –legfeljebb annak az illúzióját, a látványát. A szociáldemokrácia igyekszik elhitetni, hogy a rendszer kis 8vagy nagy) reformokkal jobbá tehető. A szociáldemokrata mozgalom legradikálisabb képviselői az oroszországi bolsevikok voltak, akik az állam átvételével létrehozták a szociáldemokrata kapitalizmus-modellt: viszonylagos létbiztonság, minél szélesebb rétegek számára. Ennek a modellnek semmi köze az 1917-1923 közötti időszak világforradalmi céljaihoz, csupán egy silány pótszer, hogy elfedje a tényt: a forradalmat leverték. Ez nem ment könnyen, és a burzsoázia változatos eszközöket vetett be, ezt bizonyítják az oroszországi, németországi és magyarországi események egyaránt. A világforradalom időszakában került sor egy jelentős társadalmi kísérletre is: a Mahnovscsina néven ismertmozgalom több millió embert érintő anarchista viszonyokat hozott létre Ukrajnában. Az 1930-as évek spanyolországi küzdelmei máig érvényes kérdéseket hoztak a felszínre: van e kisebbik rossz? Lehet-e valamelyik burzsoá frakcióval összefogni egy másik frakció ellen? Barátom-e az ellenségem ellensége? Az antifasiszta küzdelem jegyében Franco tábornok ellen anarchisták és kommunisták összefogtak a polgári erőkkel, de a köztársasági oldal nem habozott katonai erőket bevetni „saját” emberei ellen, akik úgy gondolták, hogy a fasizmus elleni harcnak csak akkor van értelme, ha nem a polgári demokráciát védik meg, hanem kiszélesítik a küzdelmet antikapitalista forradalmi harccá. A spanyol forradalom bukása utáni évtizedek – a háború, majd az azt követő gazdasági fellendülés – viszonylagos társadalmi békéjét alaposan felkavarta 1968. A forradalom ígéret újra valóságossá vált, elérhetőnek látszott. 1968 nem életmód-forradalom volt, hanem kőkemény osztályküzdelem. Újból a burzsoázia kerekedett felül, és azt hazudta, hogy a harcnak nem is volt más célja, mint az egyéni szabadság kiterjesztése. Sok 68-as aktivistának ez kevés volt, és akadtak páran, akik úgy gondolták, az egyéni akarat és önfeláldozás történelemformáló erővé válhat. Meg kell teremteni a forradalmi hadsereget, hogy a forradalom győzhessen. Az 1970-es évek baloldali terroristái úgy vélték nincs mire várni, az ő elszántságuk lesz a forradalmi szikra. Nem így történt. A munkásmozgalom nem ismer országhatárokat. Magyarország gyakran tűnik a nyugalom szigetének, pedig itt is volt/van anarchista mozgalom, érdemes megismerni történetét. Jelenkorunk a társadalmi béke korszaka, de szó sincs valódi nyugalomról. Az osztálytársadalmat mély ellentétek feszítik, és ezek az ellentétek gyakran tűnnek felszínre robbanások időszakában. Érdemes számbavenni a jelenkor felkeléseket, lázadásokat, zavargásokat hogy lássuk: milyen világban élünk. A harc folyik tovább. A munkásmozgalom az a valóságos mozgalom, melynek célja az árutermelő, kizsákmányoló kapitalista rendszer teljes felszámolása. A Klu(b)éla szervezésében! Idôpontok és hely (javítva!): http://anarchosite.webs.com/apps/blog/show/6441307-2011-03-17-