A munkástanácsok emlékezete

(Kovács Kikova László - Székely Kocsárd)

Október 23. apropóján idén is lezajlottak az évfordulós ünnepségek. Az állami megemlékezések és az azoktól gyakorta elhatárolódó magán-megemlékezések egyaránt. Jelezve, hogy ez az emléknap többrétegű. Attól függően, kinek-kinek milyen képe alakult ki az '56-os történelmi események összetettségéből, a Kossuth téri sortűztől a Köztársaság téri pártház – lincselésbe fulladt – ostromáig.

Azonban 1989 óta az ünneplések közös vonása, hogy "beszédes hallgatás" övezi az '56-os munkástanácsok mozgalmát, az abban kifejezésre jutott népi követeléseket és a mozgalomban megszületett politikai program aktualizálható üzenetét.

Úgy látjuk, hogy a munkástanácsok történetének agyonhallgatása jogfolytonos, s nem véletlenül az. Ugyanis akkor olyan eszmék fogalmazódtak meg a nagyipari munkásság soraiban, amelyek szemben álltak mind a szovjet típusú pártállami berendezkedéssel, mind az ún. piacgazdaság nyugati modelljével.

A 21. század elején néhányan úgy látjuk, hogy az '56-os munkástanácsok ténykedésének áttekintése módfelett tanulságos. Eszmeviláguk ugyanis az eltelt fél évszázad alatt – némi megfeleltetés segítségével – semmit sem vesztett vonzerejéből. Valószínű, hogy emiatt kényelmetlen a munkástanácsok korabeli fellépéséről és követeléseiről való megemlékezés.

Kézenfekvő ok játszik közre a tények elhallgatásában.

Nem kisebb hatású gondolkodók, mint Bibó István, Fehér Ferenc és Heller Ágnes, valamint Bill Lomax, sőt a – halálra ítéltként is érintett – kiváló színművész, Nagy Attila nyomán, bátran szemlélhető 1956. baloldali platformról is. Eszerint a forradalom leglényegesebb elemének a munkástanácsok megjelenése és tevékenysége tekinthető. Olyannyira, hogy Bibó – akinek államminiszteri minőségben megírt, kibontakozási tervezetét a munkástanácsok politikai programjukká avatták – ezért egyenesen demokratikus szocialista forradalomnak nevezte 1956-ot.

Mit is akartak az '56-os munkástanácsok? Idézzük fel, legalább vázlatosan:
1956. november 14-én a külső Váci úti Egyesült Izzóban (a mai General Electric Company magyarországi leányvállalatának székhelyén) alakult meg az üzemi munkástanácsok küldötteinek – valójában országos hatáskörrel bíró – csúcsszerve, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács.

Aznapi közleményük szerint, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács „hivatott Nagy-budapest terültén lévő üzemek dolgozóinak nevében tárgyalni, a munka beszüntetését, illetve felvételét elrendelni”. Követelték, hogy Nagy Imre ismét vegye át a kormány vezetését. Tiltakoztak az ellen, hogy az ÁVH volt tagjait a karhatalomba felvegyék. Teljes körű büntetlenséget követeltek a szabadságharcosoknak, és természetesen távozásra szólították fel a szovjet csapatokat. Követelték továbbá „minden politikai pártnak az üzemekből való kivonását” is. Egyben bejelentették, hogy: „Mindaddig, amíg követeléseinkre választ nem kapunk, csak a legszükségesebb, a lakosság ellátását szolgáló üzemeket működtetjük.” A sztrájkfegyver eszközével élve, a decemberi statáriumig a másik hatalmi központ szerepét vitték.

A Nagybudapesti Központi Munkástanács frissen megválasztott vezetőinek delegátusa még aznap este bement a Parlament épületében székelő bábkormányhoz. Mellesleg azzal a lényeges kitétellel közölték álláspontjukat Kádárral, hogy "a munkástanácsok szigorúan a szocializmus elvi alapján állnak, és megvédik a termelőeszközök társadalmi tulajdonát". Minősíthetjük mindezt csupán a munkástanácsok kriminalizálását taktikailag akadályozó lózungnak is, de akkor a gyárakban uralkodó közhangulat tényén vennénk utólag erőszakot.

A munkástanácsok tehát spontán gyorsasággal váltak országos mozgalommá. Sok fejfájást okoztak a moszkovita restaurációnak, mivel az állítólagos „munkáshatalom” velük szemben saját ideológiai legitimációját kockáztatta. Harcuk ezért – szerintünk – hatásosabb volt, mint a haditechnikai túlerő birtokában könnyedén lesöpörhető fegyveres ellenállók reménytelen küzdelme. Véleményünk szerint nyilvánvaló, hogy – bár a mozgalmat a statárium örve alatt adminisztratív úton felszámolták - a kádári konszolidáció viszonylagos jólétet eredményező engedményeiben szintén átható szerepük volt. Ugyanis az árulók teoretikus alapon rettegtek eretnek – tkp. nagyimrista – nézetrendszerük térhódításától.

Az ódzkodás persze jottányit sem változott a '89-'90-es paradigmaváltás után. Hiszen a Moszkva kegyelméből fenntartott korabeli rezsim pártkatonáinál elutasítóbban csupán a komprádor kurzus régi-új elitje tart a demokratikus szocializmus – eddig meg nem valósult, mégis versenyképes – gondolati kereteitől.

A munkástanácsok követelései evidenciának számítottak a kor demokrata politikusainak szemében. Kiváló példa erre Bibó István – demokratikus szocializmust célzó – államjogi vázlatának néhány pontja is. A tervezet vezérgondolata – „minden elvi engedmény nélkül tartalmazó méltányos kiegyezés formájában megjelenő megoldást” – a parlamentáris demokráciát a kizsákmányolás tilalmával kombinálta:

„… a kizsákmányolás tilalmán alapuló társadalmi rend (szocializmus), ami közelebbről jelenti:

aa) az 1945-ös földreform fenntartását 20-40 holdas maximummal;
bb) a bányák, bankok és nehézipar államosításának fenntartását;
cc) a meglévő gyáraknak munkásigazgatáson, munkásrészvényeken vagy nyereségrészesedésen alapuló közösségi tulajdonát;
dd) az egyéni és szövetkezeti szabad vállalkozás teljes lehetőségét, a kizsákmányolás tilalma által megszabott biztosítékokkal;
ee) a magántulajdon szabadságát a kizsákmányolás tilalma által megszabott korlátok között;
ff) teljesen kiépített munkásvédelmet és a munkásszervezkedési szabadság teljességét;
gg) általános társadalombiztosítást."

Nem gondoljuk, hogy a globalizáció berobbanása előtti, ipari társadalom viszonyainak egyszerű adaptációja aktualizálható volna manapság. De nyilvánvalóan nem árt immár a tényekhez igazodva beszélgetnünk, a magyar történelem egyik legnagyszerűbb eseményéről.

Az európai baloldali kultúrkör értékeihez – nem csupán doktriner és egzisztenciális okokból – ragaszkodó kevesek nevében, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács megalakulásának évfordulóján, muszáj megemlékeznünk mindazokra, akik az 1956-os magyar munkástanácsok mozgalmának létrehívásában, szervezésében és működtetésében szerepet vállaltak. Közülük nagyon sokan a „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” börtöneiben rettenetes árat fizettek azért, mert megpróbálták a történelem kerekét a gazdasági demokrácia nyomvonalba terelni.
Legalább mi emlékezzünk Reájuk méltóképpen!

Az eretnekké nyilvánított mozgalom tagjait természetesen gondos kérlelhetetlenséggel nem csak az élők sorából iktatták ki, hanem a korabeli és későbbi közgondolkodásból, illetve a történelmi magyarázat fősodor vonalából is.

Élünk a gyanúval, hogy éppen azért uralják az emlékművek környékét október 23. környékén kopjafának öltözött vitézek és árpád-sávos rohamosztagok, mert évtizedek óta folyamatosan narratív ostobaságokat beszélünk ’56-hoz.

Budapest, 2009. november 14.