Eltiporta egy kiselefánt

(Le Monde diplomatique)

Írta: Tristan Coloma

Gandrange, majd Florange Franciaországban, Liége Belgiumban, Schifflange Luxembourgban – három acélipari termelőhely az ArcelorMittal tulajdonában. Amikor Lakshmi Mittal 2006-ban megvette a multinacionális Arcelor céget, megmentőként ünnepelték. „Mindent el akartunk hinni – ismeri el Geoffrey Schenk, a Fédération Générale du Travail de Belgique (Belga Általános Munkás Konföderáció, FGTB) chertal-i képviselője. – Az emberek matricákat viseltek, rajta egy kis elefánttal, India jelképével és Mittal fényképével, mert a halálból hozott vissza bennünket. De az Arcelor megölt bennünket”. Hogy a gyáraikat megőrizzék, az európai munkások mindent elfogadtak: rugalmasak voltak, elviselték az áthelyezéseket és a bérbefagyasztást. Mindez mégsem volt elég. Az ArcelorMittal bizonytalan időre leállított egy elektromos ívkemencét és két hengerművet Luxemburgban, valamint négy elektromos ívkemencét Spanyolországban. A Cseh Köztársaságban az a szándéka, hogy tíz százalékkal csökkenti a kapacitásokat, ami nagyjából a munkavállalók hat százalékát érinti, miközben 2009-ben már kétezer-egyszáz embert bocsátottak el. A csoport ideiglenesen leállított egy hengerművet és két kohót Lengyelországban, és visszafogta működését Németországban és Franciaországban is. Nicolas Sarkozy pedig kijelentette gandrange-i látogatásán, 2008. február 4-én: „Soha nem fogom elfogadni, amit mondanak: hogy az üzemet bezárják, hogy vége az iparnak, hogy vége a teljes foglalkoztatottságnak.” Hozzátette, hogy létezik hiteles megoldás Gandrange-ban: „az állam [inkább] befektet, hogy modernizálja az üzemet, mint hogy azért fizessen, hogy korhatár előtti nyugdíjba vagy a munkanélküliségbe küldje az embereket”. A cégcsoport központjában, a luxemburgi rue de la Libertén a bezárásokat igazoló érvek a szokásosak: a kereslet csökkenése – a vezetés állítása szerint 25 százalékkal alacsonyabb, mint a 2008-as válság előtt –, potenciális recesszió Európában, versenyképtelen üzemek, túl nagy termelési kapacitások, szükséges szerkezeti átalakítások, hogy szembenézzenek a globális versennyel, a termelési egységek specializálása, hogy fenntartsák a foglalkoztatottságot... A piachoz való igazodás érdekében tett erőfeszítések mégse használtak, nemsokára beütött a krach. A Wall Streeten a válság bekövetkeztével az acélgyári részvények árfolyama a 2008. június 6-i 103,01 dollárról 2012. január 17-éig 19,88 dollárra zuhant. Az ArcelorMittal elsődleges célja a jelek szerint az volt, hogy a tőzsdei elemzők tanácsára egy globális óriás ambícióit mutassa. Akárcsak a béka, amely akkora akart lenni, mint egy ökör: nem féltek új felvásárlásokra, vagyis külső növekedésre költeni a belső növekedés rovására: miközben a vállalat 25 milliárd dollár adósságot halmozott fel 2011 második negyedévében, több mint húsz felvásárlást kezdeményezett az utóbbi öt évben. Az egykori német kancellár, Helmut Schmidt képlete, hogy tudniillik „a ma profitjából lesz a holnap befektetése és a holnapután munkahelye”, így módosult: „a ma profitjából lesznek a holnap részvényesei és a holnapután munkanélkülijei.” A Deutscher Gewerkschaftsbund (DGB), a német szakszervezeti konföderáció irodája előtt Michael de Bach elismeri: „az európai szakszervezetekkel való tárgyalásokon rájöttünk, hogy az ArcerlorMittal sok állami szubvenciót kapott.” A 2009-es és 2010-es elemzések alapján a Belga Munkapárt tanulmánya szerint a belgiumi ArcelorMittal gyakorlatilag egy szög árát sem fizette be adóként a profitjából. Bár 35 millió eurós profitja volt 2010-ben a 238 milliárdos árbevételéből, a leányvállalat, amely a liège-i meleghengerművet vezeti, csak 936 euró adót fizetett, és 2009-ben is csak 496 eurót. Az adókedvezményeket mindig a beígért munkahelyteremtéssel indokolják. Még akkor is, ha nem lehet komolyan venni a kötelezettségvállalásokat. „Az ArcelorMittal most azt a záradékot hozza fel, amely szerint a piac számottevő változása feljogosítja arra, hogy felrúgja a 2008-ban a vallon kormánnyal kötött, a létesítmények korszerűsítésére és az ágazati befektetésekre vonatkozó megállapodást” – mondja Jean-Claude Marcourt, a vallon kormány alelnöke és gazdasági minisztere. Bart Samyn, a haminchat ország hetvenöt szakszervezetét tömörítő Európai Fémipari Szövetség (Fédération Européenne de la Métallurgie, FEM) főtitkára csak elítélni tudja ezt a fajta eljárásmódot: „Az ArcelorMittal bank módjára viselkedik, nem úgy, mint egy iparvállalat.” Bírálja az „ArcelorMittal rövid távú nyereség iránti mohóságát, amely végül az európai acélipari munkahelyek megszűnéséhez, ennek következtében pedig az európai ipar eltűnéséhez vezet”. A szakszervezetek szerint a vállalat már elhatározta a termelés leállítását a kontinentális Európában. Így akarja csökkenteni a bérköltségeit összvállalati szinten. Erre azért van szüksége, hogy enyhítse a nemzetközi terjeszkedéséhez szükséges felvásárlások költséghatását, hiszen ezzel gyakran a trösztellenes előírások határait feszegeti: 2007-ben az ArcelorMittalt kötelezték, hogy adja el amerikai Sparrows Pointban levő üzemét. Azzal vádolták, hogy visszaél az erőviszonyokkal, illetve feltételezték, hogy be akarja kebelezni amerikai versenytársát, a US Steelt – így az amerikai alumíniumpiac negyven százalékát birtokolná. Fordította: Hrabák András