Munkásmozgalmi mozaik

Charleroi (Marcinelle), a Bois du Cazier bánya

A legnagyobb belgiumi, tűzvész provokálta bányakatasztrófa 1956. aug. 8-án 262 áldozatot követelt (136 olasz, 95 belga, 8 lengyel, 6 görög, 5 német, 3 magyar, 3 algériai, 2 francia, 1 angol, 1 holland, 1 orosz és 1 ukrán bányász veszett oda). A szerencsétlenség utáni 15. napon a mentőcsapatok jelentették: «mindnyájan halottak»!

Az aznapi műszakból csak 13-an menekültek meg.

A vizsgálat 2 és fél éven át folyik, az eljárás 1962. február végén ér véget. Az osztálybíróság ítélete: elsőfokon senki nem bűnös, másodfokon csak egyetlen ember felelős, az egyszerű alkalmazott, Adolph Calicis igazgató. Felfüggesztett büntetést kap, mert elhanyagolta a biztonságot és késedelmesen látott hozzá a mentőmunkálatokhoz. A részvénytársaság peren kívül egyezett meg az áldozatok családainak kártérítéséről.

A környéket «fekete országnak» hívják ma is, az ipari forradalom alatt ez tette (gyarmatai mellett) Belgiumot és a burzsoáziát gazdaggá. A bányaszerencsétlenségek gyakoriak voltak, a környéken Mariemont-Bascoup, Seraing, Trazegnies, Many történelme mesél róla.

A XX. század közepére egyre kevesebb a belga bányász. Korábban a mesterség apáról fiúra szállt, a gyerekek bányászcsaládban, bányászkolóniákon nőttek fel, a föld mélyét már akkor ismerték, mielőtt először leszálltak volna. Idővel egyre kvalifikálatlanabb munkaerő került a bányákba. A munkaerő fluktuációja olyan magas volt, hogy a Bois du Cazier-val szomszédos bányák egyikében elérte az évi 100 %-ot, vagyis mindenki kicserélődött... A kormány a «német háború» alatt annak 45 ezer foglyát alkalmazta, de az olcsó munkaerő sem tartott örökké, nagyrészük legkésobb 1947-re hazatért. 1947 januárjában Belgium a szövetségesekkel tárgyalásokba kezd a Közép-Európát elhagyott, mintegy 20 ezer személy bányákban foglalkoztatásáról. Így sincs elég munkaerő. Ekkor államközi egyezmény keretében Olaszországgal szerződik, szenet ad cserébe fejpénzként (a kvóta havonta 5 tonna dolgozónként). Az sem volt baj, ha csak egészen halvány elképzelésekkel, nyelvtudás nélkül, ideiglenes megoldásként, képzés és oktatás nélkül jöttek. A nagy tömegekben érkező olasz munkásokat a németek hadifoglyoknak épített barakkjaiban helyezték el, apró, sötét helyiségekben, priccseken. A munkabér aprópénz.

A Párizsi szerződés életbe lépése (a Szén-és Acélközösség létrejötte) a szénbányák bezárását felgyorsította. Vallónia különösen nehéz geológiai feltételeivel, az amerikai szén, a kőolaj, gáz érkezésével, a modernizáció elmaradásával versenyképtelenné vált. Az állam és a CECA az alacsony árak tartására dotálja a termelést. Belgium 5 évet kap arra, hogy a szénbányászat mesterséges fenntartását megszüntesse. 59-ben 8 millió tonna szén marad eladatlan, s a CECA dönt a bányák bezárásáról. Vallónia ezzel elveszíti gazdasági talaját, a következő évek szociális feszültségekkel terhesek.

Amadeo Bordiga írta a marcinelle-i katasztrófáról 1956 augusztusában:

«A belga antracit a legszegényebb szénfajta; és ott, ahol nincs különbözeti járadék  - mint a legjobb francia, holland, angol, német vagy amerikai bányákban -, a kapitalizmusnak nem áll érdekében soha drága berendezések beszerzése, melyek a megtérülés növelését és a bányászok biztonságát lehetővé tennék. Másrészről viszont a jelenlegi gazdaság a bányák bezárását sem teszi lehetővé és ezek a bányák ugyanolyan állapotban maradnak, mint ahogyan Zola írta le a Germinalban a napvilágot sosem látott fehér lovakkal, a «civil társadalom» által elítéltek különös nyelven kommunikálva a sötétségben. Megállhat-e a FEJLŐDÉS a szén hiányában?»

A Bois du Cazier reális lehetőségein túl teljesít, az egy főre eső széntermelés felülmúlja az országos átlagot a felszínen – mosás, válogatás után –, a mélyben átlagos: 1050 kg / fő / nap dacára annak, hogy berendezése nem képes optimális körülményeket nyújtani.

A Bois du Cazier-ben egy aknában futottak a – védelem nélküli – kábelek (sűrített levegő-, 2 nagyfeszültségű elektromos-, olaj-, telefon-, sújtólégdetektor, a csengő kötelei) a hidraulikus kas szomszédságában. A 2 kas egyike megállt azon a szinten, ahová hívták, egyik oldalon a teli csillével kinyomták az üreset, mindkét oldalon egy-egy ember segítségével, akik – bonyolult módszerrel – csengővel adtak jelet a felszínnek a kas indítására. 8 teli csille fér egy négyszintes kasba. Ezen a napon egy olasz munkás  dolgozik a 975-ös szinten, a teli csilléket nyomja be, társa a másik oldalról húzza az üreseket. 8 körül a kas váratlanul megindul, a kilógó csillék elkapják a gerendákat, a kábeleket széttépik, a tűz sűrű fojtó füsttel pillanatok alatt lángrakap. A szétszakadt olajkábel tartalmát a sűrített levegő kábele táplálta magasfeszültség szikrája begyújtotta. Az olasz menekül, riasztja előbb az alsóbb szinten dolgozó bányászokat, s miután sikerrel kijut, a felszínt. Szerinte senki nem csengetett, ami megadta volna a jelet a kas indulására.

Az ég felé gomolygó füst láttán az asszonyok rohantak a bányához. Étlen-szomjan csimpaszkodnak a kerítésen napokon át. Hat bányász még saját lábán feljött. Másnap délután felhozták az első három halottat, 17 óra felé pedig a 3 utolsó élő személyt 765 m-ről. Egy csille alatt bújtak meg, eszméletlenül hevertek a bányamentők érkezésekor.

Bordiga: «Mihelyt az akna elektromos kábeljei annyira elhasználódnak, hogy tűzvészt idéznek elő, nem csak a berendezés és az emberi vázak égnek el, hanem a nagyrabecsült szénrétegek is — még ha nem is túl rentábilisak. Égnek, mert az ember kialakította folyosók oxigént szállítanak (ezért kell az elhagyott folyosókat cementtel megerősített falakkal eltömni). Itt a technika a következő alternativát ajánlja: oxigént juttatni a haldoklókhoz és a mentőkhöz vagy lezárni a bejáratokat, ti. minden tonna oxigén kb. öt métermázsa szenet semmisít meg. A bányászok ordítottak a németországi szuper-technikusok érkezésekor: magukat nem azért hívták, hogy megmentsék társainkat, hanem, hogy a bányájukat mentsék! Ha a túlélők dühödt ordítása nem lett volna túlságosan fenyegető, a dolgok alakulása egyszerű lett volna: minden nyílást betömtek volna!
Oxigén nélkül minden lecsendesül: a szén oxidációja és az analóg reakció, ami az állat-emberben történik és amit életnek hívunk.»

A nemzetközi bányamentőcsapat csak oxigénmaszkkal tud leereszkedni, 17-én a holttestek már duplájukra puffadtan érkeznek a mélyből. Később pedig szétmállva, felismerhetetlenül. 15 nappal a tűz kezdete után a mentők elérik az 1035-ös szintet, ahol már gumicsónakot kell használniuk. Csak 1957. dec. 9-én, 16 hónappal a szerencsétlenség után hozzák fel az utolsó holtat is, közülük számosat képtelenség volt azonosítani.

Bordiga: «A régi hagyomány értelmében, ami biztosan idősebb, mint maga a kapitalizmus, amíg egy bányász nem jön fel élve vagy holtan a bányából, fizetni kell teljes bérét, sőt annak tripláját. A bányásznak 8 órát kell a mélyben maradnia, ha nem jön ki, feltehetően egy másik társát helyettesíti. Mihely a holttestet felviszik, ott felismerik, munkahelyét megszüntetik, a család csak a bérnél alacsonyabb összegű kegydíjat kap. A magán–, államosított–, vagy köztulajdonú társaságnak tehát az az érdeke, hogy a testeket kerül, amibe kerül, de felhozzák. Ezért üvöltöttek az asszonyok - a koporsókat leszögezték, az azonosításhoz szükséges néhány tárgyat ráhelyezték, így azt sem tudhatták, embereik maradványát vagy szenet tartalmazott.
Hozzátok ki az élőket és az aknákat tömjétek be! Ezt a társaság soha ki nem mondhatja. Előnyben részesíti a vizsgálatokba süllyedést, a temetkezési miséket, a testvéri láncolatot, mivel csak ezt ismeri, a krokodilkönnyeket és törvényhozói és adminisztratív igéreteket, ami mások odacsalogatására, meggyőzésére szolgál.... Bravo, technika! Nem könnyű a hosszú ideje követett kizsákmányolás rendszerét megváltoztatni. A JÁRADÉK elmélete tiltja, hogy bezárják az utolsó bányát, a leggyilkosabbat is: ez diktálja ennek a rabszolgatartó és uzsoratársaság világszintű szénbizniszhajszájának méltó ritmusát; a jövő horizontjának geológiai határa még inkább a monopolgazdaságig, a termelő lemészárlásáig és a fogyasztó meglopásáig.
A marcinelle-i szerencsétlenség epizódja megrázta a világot. A Föld gyomrában „eltűntek” vajon elemésztik a gazdasági kincseit ennek a civilizált burzsoáziának, mely a magasból proklamálja, hogy a mindig nagyobb jólét felé halad dicsőségesen? Mikor tudjuk eltörölni a fizetési jegyzéket, miután mégegyszer utoljára imát mondva értük megkíséreljük kitörölni még emlékezetünkből is?»

Azt mondják, a bányászok nem szenvedtek sokat, a mérges gázoktól (szénmonoxid) gyorsan meghaltak. De a föld alatt élő lovak némelyikét több kilométerre találták meg, egyik pedig, amelyik nem tudott menekülni, félméter mély lyukat kapált a patájával és abba rejtette fejét…

Az Amercoeur részvénytársaság marcinelle-i Bois du Cazier tárnája hivatalosan 1961-ben (gyakorlatilag 1967 végén) 145 éves aktivitás után végleg befejezte a kitermelést.

A mi három magyarunk

–  Höfflinger Sándor, született Felsőgallán (Tatabánya) 1923.október 7-én. Alexnek hívták Belgiumban, a Sándor fordításaként. Itt nősült meg, felesége Raymonde Vandeberghe,  egy gyermekük is volt, Alex. A leszármazottak nyomát felleltem a Marcinelle-i népességnyilvántartás segítségével, de (lány) dédunokája nem kívánt kapcsolatba lépni a kutatóval. A bányához közeli temetőben nyugszik.

–  Hrabovszky István, született Sarkadon 1923. aug. 19-én. Nőtlen, a bányaszerencsétlenség másnapján lett volna esküvője Yvonne Bertrand-nal. Rokonságáról nincs tudomásunk, még a sarkadi helyi újság közvetítése révén sem. Az aug.18-i kollektiv temetésen helyezték nyugalomra Marcinelle-ben, a bánya melletti temetőben (rue des Sarts).

 – Peres János, született Vésztőn 1915. márc. 20-án. Felesége Lajos Mária, 5 gyermekük volt : Éva, János, Adolf, Judit, Joseph. 1993-ban János fia Belgiumból Siófokra hazaköltözött, sajnos 1999-ben elhunyt. Egy másik fiának nyomát a Marcinelle-i népességnyilvántartás fellelte, de nem lépett kapcsolatba velem.

***********

2009. februárjában kedves barátom, Pál meglátogatott bennünket, s minthogy tudom, hogy heves érdeklődést mutat a történelem, a technnikatörténet iránt s valamint jó adag szociális érzékkel áldotta meg a sors, elmentünk Marcinelle-be, a Bois du Cazier-ba, melyet a bezárt bánya területén, azt érintetlenül hagyva  múzeumként működtet a hasonnevű közhasznú társaság. Az emlékhely falán a  bányász-áldozatok adatai szerepelnek fényképpel (a magyarokról nem voltak). Találgatni kezdtük, hogyan s miként kerülhettek ide. Az emlékfalon minden nemzet márványtáblát állított fiainak - csak a magyaroknak nem volt. Ekkor mondta ki Pali: szégyen és gyalázat, meg kell szerveznünk az emléktáblát. Párhuzamosan a baloldali ifjúsági/civilszervezetek fórumára gondoltunk és a bányászszakszervezetre, Előbbi kettő azonban kútba esett, mint mindenütt, itt is a pénz hiánya vitte a főszerepet (hiába kértünk segítséget az európai parlamenti képviselőinktől, a belgiumi Magyar Háztól, egyedül két uniós magyar dolgozóktól érkezett 2x10 eurós felajánlás). A magyar bányászszakszervezet azonban megkeresésünkre lelkes szervezésbe kezdett, májusra elkészült az emléktábla,  körvonalazódott a delegáció a 2009. aug. 7- i avatásra (a múzeumigazgató azt javasolta, ne pontosan a szerencsétlenség napjára tegyük, ti. ekkor a nagyszámú olasz megemlékezés között elveszne a magyar tábla avatása).

A kutatás a múzeumi anyaggal kezdődött, de csak az alapvető személyes adatok birtokában. Ennek alapján azonban – kérvény benyújtása után – a marcinelle-i Községháza felderítette a leszármazottakat. Az adatvédelem miatt csak arról lehetett szó, hogy a kutató címét, telefonját közöljék a bányászok utódaival. A két megtalált utód nem jelentkezett. Felmerült még a korabeli bányász-önsegélyző iratainak átnézése, ezt azonban elvetettük, mivel az iratok két különböző helyen (állítólag Liège-ben és Limbourgban) állnak szétválogatlanul, ömlesztve.

Következő lépcsőfok a belga bányászszakszervezet volt, melynek archivumában a korabeli újságokhoz, a szakszervezeti vezetés üléseinek jegyzőkönyveihez jutottam hozzá. Innen vezetett az út az Office des Etrangers (Idegenrendészeti Hivatal) archivumába. Itt őrzik a mi három magyar áldozatunk fényképét, adatait – rendkívül hálás vagyok vezetőjének, Mr Arnhem-nek, aki készségesen segítségemre sietett, előkeresve az «Administration de la sûreté publique» dossziéit, ahol megfelelő mennyiségű hivatalos adatra találtam.

            

1.      Höfflinger Sándor 

(Alexként írta alá nevét), idegenrendészeti dossziészáma : 2078687.

Apja, Károly 1884-ben született. Budapesten (Hidegkúton) élt. Anyja, az 1888-ban született Blomberg Mária, ebben az időben már elhunyt.

Belgiumba érkezésekor nőtlen volt.

A magyar hadsereg 18. gyalogezrede katonájaként esett fogságba 1945. ápr. 15-én Hollandiában, innen a brit hatóságok internálták az enghieni (Belgium) 2375-ös számú hadifogolytáborba, ahonnan szabadon bocsátották 1946. márc. 20-án avval, hogy a belga bányák egyikében dolgozzék.

Az 1946. dec. 7-i rendőrségi jelentés szerint Marcinelle-ben (rue du Chemin Vert, 65) telepedik le és máris a Bois du Cazier-ban dolgozik. A helyi hatóság 1948.szept. 21-i jelentése lakcímváltozásról számol be (rue de Nalinnes, 207), majd 1949. márc.12-i házasságkötéséről Vanden Berghe Raymonde, Clara, Justine-nel, aki 1924-ben született elvált asszony (anyja írástudatlan) és házasságkötése révén ő is magyar állampolgárrá vált.

1949. május 18-án fiuk születik : Alex Joseph.

A jún. 11-i rendőri jelentés szerint elégedettek vele a bányában, bére napi 284 frank. A közrend védelmezőivel néhányszor közeli kapcsolatba kerül: 1950. máj. 29-én 19.50-kor a rue des Cayats 176-os sz. bérelt házában, melynek földszinti helységét kiadta, litván és orosz lakói részegen összeverekednek. 1953. okt. 31-én pedig motorbiciklijével egy teherautós koccanás után minősíthetelen hangnemben fenyegőzik, ezért 10 frank büntetésre ítélik.

1955. dec. 20-án ismét új lakcíme lesz (az utolsó: rue Sart St Nicolas, 154). A halotti jegyzőkönyv szerint 1956. aug. 31-én 17.30-kor találják meg holttestét, szept. elsején azonosították. Több tucat társával együtt közös ceremóniával a bánya melletti temetôben temették el.

Felesége, fia honosítási kérelemmel fordulnak a belga hatóságokhoz, melyet Alex fia 1965. okt. 6-án meg is kap Couillet, rue Coucou 90. alatti címén.

         

 2.      Hrabovszky István  

 (dossziészám : 2077484)

Apja, János elhunyt, anyja Höffler Mária született, 1898-ben. Magyarországon Pécsett lakott utoljára. Ő is 1923-as születésű.

A rendőrségi jelentés szerint «ez az idegen személy a 3. magyar gyalogezredhez tartozott és Holten-ben (Hollandia) 1945. ápr. 9-én került a brit csapatok fogságába. Az enghieni (Belgium) 2375 sz. hadifogolytáborba internálták, ahonnan a brit hatóságok márc. 20-án elbocsátották azzal a feltétellel, hogy belga bányában dolgozzzon.»

Ekkor lett – 1946. márc. 27-én –a  Marcinelle-i  Bois du Cazier bányásza, de hivatalosan csak 1947. okt.13-án jelentkezett be a rue E. Mascaux 400.sz.alá.

A rebellis fiú helyzetébe nehezen nyugodott bele. 1947. dec.4-én  a hivatalos vizsgálat megjegyzi, hogy nem dolgozik rendszeresen, csak havi 12 napot (napi 140 frankért) a Bois du Cazier-ban – mely a megélhetéshez édeskevés. Honfitársait nem látogatja. Rue Florian Montagne 326. alatti lakcímét 1947. aug. 17-én bejelentés nélkül elhagyja és ismeretlen helyre távozik, ezért a közbiztonságiak figyelmeztetik, hogy kiutasíthatják. 1947. okt. 7-én Bruges-ben el is kapják lejárt személyi dokumentumaival és börtönbe is kerül néhány napra. Elengedik és visszaküldik Marcinelle-be azzal, hogy 48 órán belül munkába kell álljon a bányában. Megállapítják, hogy «a munkához való hozzáállása kívánnivalót hagy maga után». 

 Az 1948. jún. 15-i jelentés megállapítja, hogy «moralitását illetően semmi jelentenivaló nincs, napi bére 220 frank, címe rue Sart St Nicolas 86, a munkában szorgalmas.» Valószínűleg mégis elhagyhatta a bányát, mert a Bois du Cazier–ba újból belép 1950. okt. 6-án, s ekkor már a rue des Cayats 172. lakója.

Halálakor lakcíme Marcinelle, rue E. Mascaux 400.

Az aug.18-i kollektív temetésen helyezték nyugalomra Marcinelle-ben, a bánya közelében levő temetőben (rue des Sarts). Körülötte tucatnyi bányásztársa «ismeretlen» felirattal.

           Menyasszonyáról, akivel házasságkötése a szerencsétlenség másnapján lett volna, semmit egyebet nem sikerült megtudni.

(Bár közvetlen adat nincs rá, Höfflinger és Hrabovszky egészen bizonyosan ismerték egymást. Ugyanabban az enghieni  táborban voltak hadifoglyok, egykorúak voltak, ugyanakkor szabadultak, ugyanabba a bányába mentek dolgozni, ugyanazokban az utcákban laktak.)

3.      Peres János       

(dossziészám : 2340471)

Felesége Lajos Mária, szül. Szecsőn (?) Szécsényben (?) 1924-ben. Utolsó magyarországi lakásuk Csepelen volt.

Idősebb két magyar társánál és tőlük eltérően ENSZ-menekültként érkezett Belgiumba 1948. júl. 16-án a határt Herbesthalnál átlépve, ahogyan még e hónapban a rendőrség regisztrálja: «célja, hogy a bányában dolgozzon». A rue de la Bruyère 151.sz. alatt lakik.

A feleség 1948. nov. 19-én érkezik szintén Herbesthalon át a 4 gyerekkel. Éva Bp-en született 1934-ben szept.19-én; János 1943-ban júl.13-án Csepelen; Adolf 1945. jan. 3-án Deggendorfban; Judit 1947-ben jún.27-én Osterodeban (mindkettő Németország). Joseph már Charleroiban látta meg a napvilágot 1952.febr. 25-én.

Próbálkozik a Borinage bányáival: Hornuban is laknak, ott is bányában dolgozik, majd a pommeroeul-i, a jemappes-i, a cuesmes-i bányákban és 1950-ben jön a Bois du Cazier-ba napi 159 frankos bérért (1951. júl. 31- én hivatalos címe Marcinelle, rue Grande Chenevière, 45.). A bér roppant kevésnek tűnik (ezidőben egy öttagú munkáscsalád napi fogyasztása 50 fr/fő volt).

1954-ben személyi igazolvány kérése kapcsán «politikai menekültként» kezeli a hatóság (az ENSZ-menekültség miatt?  milyen politikai erő elől menekültek? mikor és miért hagyták el Magyarországot?) Holttestét szept. 17-én 0 óra 30-kor megtalálták, de nyugvóhelye nem ismeretes előttünk.

           Özvegye a gyerekekkel együtt 1957. dec-ben belga állampolgárságért folyamodott. Adataink vannak még Adolf fia 1957.okt.6-i fiatalkorú bírósági ügyéről, aki ennek következtében  Mr Lisart „szolgáltatásához”, majd nevelőintézetbe kerül.

           Marcinelle-ben 1958. jan 30-án felesége Hajnal, Gizella nevű lánykának adott életet (apja Bognár Lajos).

(Az ő életében vannak a legnagyobb kérdőjelek. Családjával együtt elhagyja Magyarországot, a 3. és 4. gyermek születési helyéből következtetve valamikor 1943 júl. és 1944 vége között a fasiszta Németország felé. Németországban születő gyermekét Adolfnak kereszteli – 1945 januárjában! Milyen alapon kapott a család ENSZ - menekült (politikai) státuszt még Németországban a szövetségesektől? Számos belgiumi bányában megfordult, miért váltott, költözködött annyit? Csak spekulálhatunk...)

Honfitársaink élet- és munkakörülményeiről Jean Van Lierde «Hat hónap a pokolban» c. cikke mesél.

J. van Lierde kötelező katonai szolgáltatát többízben megtagadta, ezért 28 éves koráig – a kötelező katonai szolgálat végső időpontja – bányamunkára ítélték. Egy részét a Bois du Cazier-ban töltötte. «A munkafeltételek kïlönösen gyalázatosak. A munkásokkal történő bánásmód embertelen, különösen az olaszokkal; a béreket mindenféle ürüggyel csökkentik; a betanulás előírásait nem tartják be: a 4. napon már boldoguljon mindenki maga ahogy tud; a sérülések gyakoriak, ellátatlanok; a munka nehéz, veszélyes, elcsigázó, állandóan gyorsabban, többet kell kitermelni – az időveszteség bérveszteség.»

Másik forrásunk Gastone Lodolo. Az Udine-ből származó bányász 1953-ban érkezik Charleroiba. „Megérkezésünkkor mint egy csapat birkát az irodába hajtottak bennünket, orvosi vizsgálat céljából, majd a bánya „cantine”-nak nevezett épületeiben helyeztek el bennünket, ahol az étel förtelmes volt, a poloskák majd megettek, az ablakok és ajtók rosszul zártak, télen jégcsap lógott a plafonról és egészen lehetetlen módon eladósodtunk. Kétnapos iskolázás után, mely leginkább a Társaság érdekeire világított rá, máris leszállhattunk a bányába. Az első hónapban egészen bárgyúnak éreztem magam a félelemtől, a „főnökök”, a munkacsapatvezetők terrorjától, akik számunkra érthetetlen utasításokat adtak és úgy viselkedtek, mint a hóhérok. A Sydicat Unique-be léptem be, mely szakszervezet valóban védi a munkások érdekeit, megismertem a nemzetközi konvenciót, amely a szabad szervezkedést lehetővé teszi nemzetiségre való tekintet nélkül. Hamarosan bizalmi lettem, így állandó kapcsolatban bányásztársaimmal. A kizsákmányolás embertelen, a biztonság legelemibb elveinek rendszeres megsértése általános. Pl. a robbantásokat szakértelem nélküli személyekkel végeztették, a dinamittal gondatlanul bántak, a sújtólég-jelző lámpákat üzemen kívülre helyezték a föld alá érve, a megsebesült munkásnak tovább kellett dolgozni. A szilikózis nem elismert szakmai betegség míg a 75 %-ot el nem éri, a bányásznak folytatnia kell a munkát. A minimális bért is állandóan büntetésekkel csökkentették. Mindezeket jelentettem szakszervezetemnek egy nemzetközi konferencián 1954-ben Dampremy-ben. A sorokban két rendőr is ült, mindent jegyzetelt. Egy hét múlva megkaptam a határozatot Belgium elhagyásáról. Próbáltam tenni ellene, erre a rendőrség letartóztatott és családom nélkül kitoloncolt.”

A bányászok szervezettsége alacsony fokú volt. A zömmel idegenek iránt a szakszervezetek nemigen érdeklődtek. A katasztrófa másnapján ébredtek csak fel. Pl. J. Lediest, a CSC, keresztény szakszervezet főtitkára: «Nem elég, hogy egy bűnbakot, mérnököt, csoportvezetőt bíróságon meghurcoljanak (…), a szénkitermelést irányító rendszernek kell válaszolni a bíróság előtt. Ebben a rendszerben minden profitáló igazgatót, tulajdonost a haszon érdekli, ők vezették be azt a bérezési módszert, mely a bányászt csak a termelés növelésére sarkallja anélkül, hogy biztonságával törődne; ők tolerálják azt is, hogy a biztonsági intézkedéseket áthágják».

A három magyar munkás is a kapitalista társadalom áldozata: a tőke legreakciósabb rétegének fasiszta háborúja otthonukból elűzte, a belga tőkésállam bányába kényszerítette őket, az ipari tőke, a burzsoázia profitéhsége pedig halálukat okozta. Ezért  kell a megemlékezés, a márványtábla  – mely valójában arra szolgál, hogy a burzsoázia máig változatlan természetét ne felejtsük.

Prológus

2009. aug.7. A bányászszakszervezet delegációja, a magyar baloldal és ifjúság képviselője a táblát ünepség keretében felavatta Charleroi város önkormányzatának képviselője, a belga bányásszakszervezet és az FGTB felelősei, a múzeum dolgozói és vagy 50 meghívott és érdeklődő jelenlétében. Adósságunk egy részét törlesztettük.