Részletek
(a teljes cikk a Transformban, Végeláthatatlan válság címmel)
„(...) Az európai építkezés
neoliberális módja és a közös pénzre való áttérés bumeránghatást váltott ki. Az
euró bevezetésének a célja – ez utólag nagyon jól látszik – mindenekelőtt a
bérek kordában tartása volt. Tekintettel arra, hogy nem lehetett többé
árfolyamváltozásokkal válaszolni az állandóan átalakuló gazdasági helyzetekre,
a munkabér lett az egyedüli kiigazítást lehetővé tevő változó, melynek
segítségével egyazon monetáris zónában lehetett tartani az eltérő nemzeti
gazdaságokat. Ez a rendszer azonban nem volt koherens, és kétféle menekülőutat
nyitott. A közös pénznek a kamatlábak nominális – mégpedig lefelé mutató –
konvergenciája a következménye. Ennek azonban hátulütője is van: abban az
országban, amelyben az infláció magasabb, a reálkamatláb még alacsonyabb, és
ennek következtében az eladósodás nagyon is előnyös lehetőségnek tűnik. Ezekben
az országokban a növekedés az eladósodásra épül.
A rendszer képes volt ugyan
jól-rosszul működni, de a válság hirtelen feltárta az európai neoliberális
modell ellentmondásait. (...)
A játékban négy szereplőt
különböztethetünk meg: a nagy transznacionális multikat, a bankokat, a
finánctőkét és az uralkodó osztályok kormányzati embereit. Egy sor kérdésben
természetesen nagy az egyetértés közöttük: a mai helyzetben arra játszanak,
hogy fordulatot hajtsanak végre, kihasználva a válság adta lehetőséget egy
sokkterápia végrehajtására. Ez a szociális jogok további lefaragását,
bércsökkentést, a szociális ellátó rendszerek leépítését és a
nyugdíj-ellenreformok folytatását jelenti.
A különböző szereplők belső
ellentmondásai azonban lehetetlenné teszik a mai helyzet koherens kezelését.
Jól látszik, hogy az állam és a tőke, illetve a tőkéscsoportokon belül a
pénztőke és a más ágazatokban jelen lévő tőkék közötti ellenmondások a
válsággal kiéleződtek. Az államadósság válsága rávilágít ezekre az
ellentmondásokra. A tőkét ma már nem foglalkoztatja az, hogyan alakul a konjunktúra
egy adott országban: legfőbb gondja saját rentabilitása és piaci részesedése. A
globalizált kapitalizmus körülményei között az állam feladata mindinkább abban
merül ki, hogy biztosítsa a rentabilitás általános feltételeit. A
transznacionális multik horizontja globális jellegű, túllép a nemzeti, sőt akár
az európai kereteken is. Az egyes államok a „maguk” tőkéinek szolgálatában
állnak ugyan, de ez a tőke már nem szorul az adott ország belső piacára és
ennek a belső piacnak a dinamikus fejlődésére. Eközben azonban az adott
(nemzeti) államnak feladata marad az adott ország belső osztályviszonyainak a
felügyelete. Egyebek közt az ő felelőssége ma, hogy a válság költségeit a maga
állampolgáraival fizettesse meg.
(...) A finánctőke spekulál az
államadóssággal, és megkockáztatja, hogy csődbe vigye a bankokat, amelyek az
államadósság nagy részét birtokolják. Ezek a sok tekintetben homályos viszonyok
olyan érdekkonfliktusokat hoznak létre, amelyek roppant ingatag helyzetekhez
vezetnek. Ezt tapasztaljuk ma a görög adósság következményei körüli
ingadozásokban.
Eleinte a válság valamennyire
megújította a szociáldemokraták kedvelt témáit, újra felfedezték – sajnos csak
szóban – a keynesizmust, a pénzügyek megregulázását, az állami beavatkozást, a
szociális állam szerepét a recesszió visszafogásában, a jövedelem-elosztás
igazságosságának szükségességét, illetve az adórendszer gazdasági szerepét stb.
De ez csak átmenetileg hatott: siralmas példája lett ennek Papandreu, a
szocialista görög miniszterelnök, aki végül vita nélkül elfogadta a „trojka”
követeléseit. De más szociáldemokrata pártok is ugyanezen az úton járnak. Így
például az Európai Parlamentben szocialista, zöld és liberális képviselők
támogatásával fogadták el azt a Jelentést a szociális, gazdasági és pénzügyi
válságról, amely bevezette a tagországok közötti „kárt nem okozó adóverseny”
koncepcióját, ami – ezt nem szükséges külön hangsúlyozni – a szómágia körébe
tartozik. A valóságban ma már ismét a „strukturális reformok” szükségességéről
és elkerülhetetlenségéről papolnak a szocialisták is.
A helyzet az, hogy a válság
bármely progresszív megoldása a tőke logikájával való közvetlen konfliktust
feltételezi. A kapitalizmus képtelen a korábbi módon működni. A válsággal olyan
korszak nyílt meg, amelyet mély bizonytalanságok jellemeznek. Abbéli
kísérletében, hogy a maga módján ezeken túljusson, a kapitalizmus több alapvető
nehézségbe ütközik.
Ezek közül az első az elosztással
kapcsolatos dilemma: a profit helyreállítása szembekerül a növekedés
újraindításával, így mára a nyereségráta helyreállítása érdekében visszatértünk
a nagyon igazságtalan és egyenlőtlen gazdasági elosztás rendszerére, ami pedig
a válság egyik legmélyebb oka.
A következő a költségvetéssel
kapcsolatos dilemma: az állami deficitek felszámolása magában foglalja a
közkiadások lefaragását, ami túl az ezzel járó szociális következményeken,
tovább mélyíti a recesszió irányába mutató tendenciákat. „A költségvetési
megszorítások azzal a veszéllyel járhatnak, hogy még inkább lelassítják a
gazdaság helyreállását” – olvasható az ENSZ egy nemrég közzétett jelentésében.
Előttünk áll az európai dilemma:
a hármas elutasítás – az állami adósságok elfogadása közös európai adósságként,
a bankok veszteségeinek leírása és a finánctőke tényleges megregulázása –
lehetetlenné teszi annak kizárását, hogy az eurozóna szét ne szakadjon az
egymást követő államcsődök hatására.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.