A magyar szakszervezeti valóság és az ebből következő feladat

http://fagi.nolblog.hu/archives/2012/09/16/A_magyar_szakszervezeti_valosag_es_az_ebbol_kovetkezo_feladat/

A pluralizmus álcája alatt, a hajdan volt erős és egységes szakszervezetet először szétszaggatták, majd megfosztották vagyonától, és mára a vezetőinek árulása következtében morálisan is lehetetlenné tették. Ez a magyar szakszervezetek rövid és dicstelen története.

A szakszervezeteknek vezetőinek észre kellene venniük végre, hogy ezzel a kormánnyal már nincs dolguk, még akkor sincs, ha azzal a tárgyalóasztalnál némi alamizsnát ki tudnak járni maguknak. Olyan kormánnyal, amelynek törekvései teljesen nyilvánvalóan a szakszervezeti jogok megnyirbálására irányulnak, olyan kormánnyal, amely intézkedéseivel a szakszervezeti mozgalom létjogosultságát kérdőjelezi meg, és szakszervezeti vezetőket tesz tönkre egzisztenciálisan, nincs mit tárgyalni!

Lehet itt felsorakoztatni ellenérveket, hogyha nem tárgyalunk, még ennyit sem érünk el, meg, ha nem ülünk tárgyaló asztalhoz, akkor végképpen ellehetetlenítenek minket, de tegyük fel a kérdést magunknak bátran: a látens működés mire jó?! A látszat csak is ellenfeleinknek jó, akik elmondhatják az Unióban és máshol is, hogy a tárgyalóasztalnál ott ülnek a munkavállalók képviselői, igaz ugyan, hogy szakszervezeteknek jogosultságuk már szinte semmiben nincs, de azért ott ülnek….

Aztán van itt még valami, ami talán súlyosabb érv az előbbitől is, mégpedig, hogy a magyar szakszervezetek eszköztelené váltak. A rendszerváltást követően a szakszervezeteket kötő szolidaritás elve, amely erősebb kapocs kell, hogy legyen mindennél! Az a magát szakszervezetnek nevező grémium, amely bármilyen indokkal feladja a szakszervezetek alapelvét, a szolidaritást, azt az elvet, amely a szakszervezeteket lényegében megkülönbözteti az összes többi érdekeket képviselő szervezettől, az megszűnik szakszervezetként funkcionálni. Az már csak egy szűk csoport érdekközösségnek hívhatja magát, mint bármelyik civilszervezet a sok közül.

Nem lennék reális, ha ezt az ítéletet csak a mostani szakszervezeti vezetők nyakába zúdítanám, ugyanis ez a szolidaritás nélküliség, az oszd meg és uralkodj felettük elve és gyakorlata nem most kezdődött. Magyarországon, ennek a gyökerei egészen a rendszerváltásig nyúlnak vissza, az addig erős és egységes magyar szakszervezetek, egy a tagság feje fölött megkötött politikai paktum következményeként, hat szakszervezeti konföderációra szakad, és ezzel elveszítette vagyonának és tagságának nagy részét. De a tagságán, vagyonán kívül ezzel elveszítette legfőbb erejét is, egységét, az egymás iránti szolidaritás elvét is. A hat konföderáció nem más lett, mint egymással rivalizáló pártok bábja, mert hiába is deklarálták külön, szervezeti és működési szabályzataikban politikai függetlenségüket, valamint a szakszervezeti szolidaritást, az összefogás fontosságát, e két lényegi kérdésben azonban, az elvek kinyilvánításán kívül egyebet sem tettek. A magyar szakszervezeti mozgalom a rendszerváltást követően atomjaira hullott és a társadalom többi intézményeihez és tagjaihoz hasonlóan politikailag erősen megosztottá vált!

Most, amikor a munkavállalók, Magyarország újkori történelmében még soha nem voltak ennyire kiszolgáltatott helyzetben, különös éllel vetődik fel a kérdés a magyar szakszervezetek felé, és ne legyünk álságosak, nevezzük nevén a gyereket, a hat konföderáció vezetői, vezető testületei felé, hogy mikor képviselik már végre megbízóik érdekeit?

Nekem határozott véleményem, hogy nekik most nem külön-külön a kormány tárgyalóasztala és büdzséje körül kell sündörögniük, hanem leülni egymással, és eleget tenni annak a munkavállalói érdeknek, hogy a kormány tárgyalóasztalánál erős, egységes és tárgyalóképes szakszervezetek üljenek. Nem pedig részmegoldásokat, a kormány által diktált, a munkavállalói érdekeket egymással szembeállító, rossz kompromisszumokat kössenek.

A szakszervezeti konföderációk részéről - addig, amíg hat országosan bejegyzett konföderáció van - nem megengedhető, hogy a kormány saját szája íze szerint döntse el, hogy melyikkel ül tárgyalóasztalhoz. Ez a mozgalom egyértelmű fel szalámizásához vezet, ezért ez nem írható felül semmilyen részérdekkel!

Ha pedig azt mondjuk, a kormánnyal egyezően, hogy nincs szükség Magyarországon hat szakszervezeti konföderációra, akkor tegyük meg mi magunk, saját önszántunkból, és ha ehhez az kell, hogy néhány szakszervezeti vezetőnek el kell engednie, a görcsösen fogott székét, státuszát, úgy legyen! Gondolom én, és - tudom - még sokan mások velem együtt vallják, nem a státusz a fontos, hanem a végzett munka, az meg van bőven az érdekvédelemben.

A magyar szakszervezeteknek nem a politikai szekértáborokhoz kell idomulnia és legkevésbé van szüksége arra, hogy létrehozzunk még egy szakszervezeti konföderációt, a hetediket is! Arra meg főleg nincs szüksége, hogy a kormány által létrehozott kamarák és kormány közeli vállalkozók által létrehozott alibi,(sárga) szakszervezetek lássák el a kvázi érdekvédelmet. Ezt a kérdést a magyar szakszervezeteknek kell megoldaniuk, mégpedig egymás között, a valódi érdekre, a munkavállalóik érdekére figyelemmel!

Ha ezt teszik, akkor figyelik a nemzetközi trendeket, és követik a nálunk sokkal nagyobb és gazdagabb szakszervezetek fúzióját, figyelembe veszik, a magyar sajátosságokat miközben országos szinten megszüntetik a megosztottságukat és a szó igazi értelemben létrehozzák a magyar szakszervezetek konföderációját, a helyi szinteken pedig szakmánként és területenként osztódjanak, ott legyenek jelen, ahol a munkavállalók valóban vannak.

A munkavállalók ilyen szakszervezeteket szeretnének látni és nem egymással rivalizáló, elvtelen kompromisszumokat kötő, politikai pártoknak behódoló tömörüléseket.

Itt az ideje, ezek szerint, elkezdeni az érdemi munkát!