A kínai kulturális forradalomról

(megjelent 1971-ben a La Vérité 551.számában, Pierre Broue írása, a IV.Internacionálé álláspontja)

(6.rész)

Színjáték és rebellió a pekingi egyetemen

Hamarosan az apparátus sajtóban is megnyilvánuló konfliktusa még látványosabb módon buggyan felszínre a főváros leghíresebb egyetemén, a Peitán (itt kezdődött 1957-ben a „Száz virág” mozgalom is). Az oktatók és hallgatók egyaránt évek óta szenvednek Peng Chen bizalmi embere, Lu Ping rektor igája alatt. Peng és a párt pekingi helyhatósági bizottsága nyomása alatt az 1964 októberében érkezett „szocialista nevelés mozgalmának munkacsoportja” 1965 áprilisában el kellett hagyja a Peitát. 1965 júliusa óta párttag oktatókat vádolnak azzal, hogy „karrierista, „jobboldali”, „pártellenes” elemek, mert a kampány alatt kritikát fogalmaztak meg. A pekingi Nemzetközi Hotelben végeláthatatlan „helyreigazítási eljárások” kell alávetniük magukat. Legtöbbjük lassacskán enged és önkritikát gyakorol, de a kemény mag ellenáll a megye kommunista párttikára, Nieh Yuan-tzu filozófiai tanársegéd ösztönzésére, aki bírálja a „nehézkes bürokrata apparátust”, mely "szakított a néppel". A Peita eddig is nyomasztó légköre Yao Wen-juan Wu Han elleni támadása után válik igazán feszültté. Nieh Yuan-tzu és barátai elfojtott kritikája Peng Chen eme másik védence, Lu Ping ellen igazolódni látszik: 1966 elején többszáz hallgatót és oktatót küldtek vidékre, néha a fővárostól nagyon messzire „helyreigazítás” végett.

A Peita rebellisei olyan váratlan bátorítást kaptak, melyet harcuk megerősítéseként értelmeztek. 1966. máj. 16-án a Politikai Bizottság Mao nyomására elítélvén az „ötök jelentését” a párt összes szervezetéhez fordul egy „tízpontos körlevélben”. Szövegét lehet, hogy Mao maga állította össze, mindenesetre a múlt őszi első győzelmét taglalja, szándéka szerint nem csak Wu Hant, Teng Tuot és a „forradalmaskodó” írókat ítéli el, hanem protektoraikat, elsősorban magát Peng Chent. Az „ötök jelentése” – melyről a körlevél azt állítja, a bizottság többi tagjával még csak nem is konzultáló Peng Chen egyedüli műve – semmisnek nyilváníttatott és nagyfontosságú politikai vita helyetti formális vita kísérletének ítéltetett. Kínában, a körlevél szövege szerint, „a pártba, kormányba, hadseregbe és a kulturális életbe beszivárgott burzsoá reprezentánsokként” definiált Wu Han és felebarátai elleni harcról van szó. Más döntések is kísérik: az „ötök csoportja” feloszlatása – ami Peng Chenre nagyon komoly csapást mért –, helyébe a Központi Bizottság mellett működő „kulturális forradalom központi csoportja” kerül, melyet a Politikai Bizottság két tagja, Tao Chu és Kang Sheng ajánl. A „központi csoport”, mint vezetője, Chen Po-ta, hűséges személyes együttműködője lesz az elnöknek és magának Chiang Ching alelnöknek. Tagjai között a már említett két Chang-hai káder, Chang chiun-chiao és a már híres Yao Wen-yuan, de a történész Chi Pen-yü és Kuang Feng, Lin Chieh, Wang Li, a Vörös Zászló, a Hadsereg Napilapja újságírói is, akik már megmutatkoztak a „fekete banda” elleni harcban. Főszerepet fognak játszani az eseményekben.

A május 16-i körlevél első következménye a Peita egyetemi válságának látványos újraéledése lett. A Nemzetközi Hotel „vendégei”május 18-án ismerték meg és azt a következtetést vonták le belőle, hogy a pártvezetés velük van az őket két éve vegzáló bürokraták ellen. Nieh Yuan-tzu és hat elvtársa elhatározzák, hogy tacepaot (nagybetűs plakátot) tesznek közzé – mint elődeik a Száz virág idején –a Peng Chenhez közelálló három párt- és egyetemi felelőst illető erős kritikával, a politikai vita elfojtásával vádolva őket és őszinte és nyílt vitára hívják a hallgatókat és oktatókat, a felelősök szabad bírálatára, „tömegmozgósításra” a párt berkeiben meghúzódó revizionisták ellen. Május 25-én függesztették ki. Az egyetemi hallgatók első reakciója „meglepődés és teljes csend”. Lu Ping rektor azonban azonnal felbőszül, a hét aláírót „renegátnak” nevezi, „pártellenesnek”, Teng Tuo cinkosainak, a „fekete banda” tagjainak; közülük többeket bántalmaznak, mint Nieht, akit a „jobboldaliak vezéreként” aposztrofálnak. De vajon a hetek valóban élvezik a diákok túlnyomó többségének szimpátiáját, ahogyan később állítják? Mindenesetre ekkor teljesen elszigeteltnek tűnnek, az utcákon szinte nincs is jele a szolidaritás megnyilvánulásának, akkora a félelem Lu Pingtől és embereitől. (Az a tény, hogy Lu Ping protektorait még ezen a napon leváltották, arra enged következtetni, hogy esetleg az egyetemi rebellió hitelesebbé tételére megrendezett dologról van szó.)
Azonban semmit sem bíztak a véletlenre. Nieh és társai nem önmagukban cselekedtek, úgy tűnik, legalább néhány nappal előtte kapcsolatba léptek Chen Po-tával (ha nem így lett volna, a tacepao egyenlő lett volna az öngyilkossággal). Rövid intervallum után (lehet, Mao intézte így, hogy felfedjék magukat azok, akikkel le akar leszámolni) jún. elsején telefonál Kang Shennek a tacepao rádióban közlése és a sajtóhoz jutattása kérésével. A május 16-i körlevél óta az események felgyorsulnak a pártapparátusban, a legfontosabb, ami a közvélemény előtt még ismeretlen, Chou Yang és Lu Ting-yü propagandafelelősök visszahívása.
A Peitában is minden gyorsan zajlik, még ezen az estén gyűlést hívnak össze, ahol Nieh Yuant-zu felszólal, ez alkalommal valóban „egyesíti” a jelenlevő egyetemisták túlnyomó többségét. Másnaptól a tacepaon közzétett kritikai mozgalom Mao elnök védelmét élvezi és átterjed a többi egyetemre is.
A Peitára jún. 2-án érkezik a nagy esemény híre, hogy Peng Chent – akinek a nevét eddig ki sem ejtették – és közeli munkatársait kizárták a párt pekingi helyhatósági bizottságából. Li Hsueh-feng és Wu Teh lesz első és másodtitkár és Lu Pinget is visszahívják. Az Esti Peking és a Pekingi Napilap szerkesztőbizottságai teljes egészében átalakulnak, a Front kiadását felfüggesztik. A pekingi, az egyetemi és a propagandaosztály bürokratáinak eltávolítása a Peita fiataljai számára mélységes jelentőséggel bír. A campus „örömkitörése” után a következő napokban lázas tevékenység folyik, a felelősök feljelentése és bírálata, nyilvános népünnepélyek; visszatér a Lu Ping-korszak számos száműzöttje, az előző évben leváltott oktatók, elzavart diákok, tömegesen. (Ugyanakkor egyetlen 1957-es baloldali ellenzéki sem tűnik fel.)
Azonban véglegesen még semmi nincs lerendezve, és a diáksereg lelkesedése hamarosan alábbhagy. Júl. 7-én a campusba érkezik egy „kulturális forradalmi munkacsapat” az új helyhatósági bizottság küldöttjeként, s nem úgy tűnik, hogy osztja a hallgatók többségének érzéseit. 48 órával később lezáratja az ajtókat, őrizteti a be- és kijáratokat, a hallgatókat és oktatókat egy új, „jobboldali elhajlók és ellenforradalmárok üldözéséhez” hasonló szigorú vizsgálatnak veti alá, véget vet a meetingeknek és plakátragasztásnak, felszólít a tacepaók leszaggatására. A Peita munkacsoportja Chang Chen-shiennel az élen és a chinghuai Wang Kuang-mei (Liu Shao-chi felesége) vezetésével a bírálatot merészelő diákok és oktatók ellen fordul és a „fekete banda” üldözése ürügyén ugyanazt az eljárást alkalmazza, mint a „fekete banda”. A tömeg ezegyszer ellenszegül, tiltakozik Lu Ping eltávolítása ellen (melyet az szimpátia-demonstrációként értékel), egy csoport rátalál és erővel a Peitára viszi, ott egy gyűlésen vesz részt, most rajta a sor szigorú „helyreigazítása” tekintetében. A munkacsoport ezt a kísérletet ellenforradalminak bélyegzi és hajszát indít a felelősök ellen. Több hallgatót letartóztatnak – Kuei Ta-fut, a chinghuai ellenzékiek vezetőjét –, másokat megfenyegetnek; ezt a periódust hívjuk hamarosan a „fehér terror ötven napjának”.
Lassacskán megszerveződik a diákok ellenállása is. Júl. 12-én egy plakát vádolja a munkacsoport módszereit. 18-án Nieh Yuan-tzunak és barátainak sikerül a helyzet megfordítása egy meetingen, ahol bizonyítják a Lu Ping elleni vádjaikat. Azt lehetne hinni, hogy a Nieh-csoport és a munkacsoport közötti erőszakos összecsapás elkerülhetetlen. Holott minden el van rendezve. Mao ugyanezen a napon tér vissza Pekingbe és azonnal a munkacsoport tevékenységének áttekintéséhez lát. Júl. 22-én a Peitába érkezik a „kulturális forradalom központi csoportja” vizsgálóbizottsága, élén Chian Ching, Kang Sheng, Chen Po-ta személyesen, a tacepaok figyelmes olvasásával kezdik, aztán kikérdeznek és meghallgatnak mindenkit. 26-án közzéteszik konklúzióikat: a munkacsoportot feloszlatják, a diákokat őszinte kritikára szólítják, és felhívnak a „kulturális forradalmi bizottságok” szabad választásainak előkészületeire, melyek majd a vidék vezetését veszik a kezükbe. Ismét óriási az öröm, a tacepaok felvirágoznak. A hallgatók frenetikus pedagógiai (ezt meg kell jegyezni) diskurzusokba és minden bizonnyal politikai és „helyreigazítási” vitákba vetik magukat.
A vita nem marad az egyetemen falain belül. Először is, mert a Peitán bekövetkezett eseményeknek óriási visszhangja támadt a fiatalság köreiben, számtalan gimnáziumban, sőt, bizonyos ipari és mezőgazdasági üzemben is a tacepaokon és a vitákban megjelent bírálatokhoz hasonló tartalmú mozgalom indul. Aztán azért is, mert a pártapparátuson belüli csata új fázisához érkezett. Chou Yang eltávolításával a propaganda gazdája Mao lett, Lo Jui-ching eltávolításával a hadsereg is neki engedelmeskedik, s ezentúl képes ezt az előnyt teljes mértékben kihasználni. Több havi erőfeszítés után, melyek folyamán többször is belső nyomást kellett gyakorolnia tartózkodó társaira, végül határozott a végső csapásról. A KP központi Bizottsága 11. ülésszakával kapcsolatban minden hivatalos és félhivatalos forrás egyetért, hogy Mao „hívta össze és dirigálta”. Az összehívás körülményei messze vannak a teljes világosságtól. Úgy tűnik, a titkárság megvizsgálta a Központi Bizottság összehívását Mao nélkül, de Teng Hsziao-ping az utolsó pillanatban meghátrált. Szintén valószínű, hogy az elnök néhány deklarált ellenfele akadályoztatva volt a KB tanácskozásán való részvételben, ellenben bizonyos, hogy a „kulturális forradalom központi csoportja” tagjait és a diákok képviselőit meghívták. Mao bevallja később, hogy csak nagyon gyenge többsége volt ezen a gyűlésen. Mégis ő adja meg a tónust az aug. 5-én megjelent híres, kifejező című személyes tacepaojával: „Tüzet a főhadiszállásra!”.
A Központi Bizottság olyan körülmények között és olyan nüanszokkal határozza meg politikáját, melyet nem ismerünk: harc a „revizionista” vezetők ellen a „főhadiszállás (jelképes) bombázásával”, az egyetemi hallgatók kívánsága alapján a bármilyen magasan is lévő funkcionáriusok „bombázására” mozgósítás (más szavakkal: bírálat félelem nélkül). Aug. 18-án az elnök fogadja a diákok delegációit, melyeket nemsokára vörös gárdák név alatt ismerhetünk meg és vörös karszalagot fűz karjukra. Az apparátusban folyó harc szolgálatában a mozgósításban résztvevő középiskolai és egyetemi diákok teljesen nyilvánvalóan szakítanak a bürokrácia játékszabályaival, még a Központi Bizottság „irányával” is, mivel ez tiltja a bázis- vagy külső vitákat. De kétségtelen, Mao úgy becsüli, hogy számára a reális és tartós győzelem elérésének ez az egyetlen módja ama félelem nélkül, hogy azt néhány hét alatt megsemmisítené a passzív rezisztencia és az ellenfeleit ellenőrző tunya pártapparátus.
A kockázat persze nagy, de nem annyira, mint gondolnánk: a fiatalok, akiket Mao Cetung az utcákra szólít, hogy terjesszék és követeljék „gondolata” közvetítését, az ő kultuszában nőttek fel és lelkesedéssel fogadják a hatóságok bírálatára felszólítást, különösen, hogy ez teljes mentességgel jár, a „legfelsőbb vezető” kezességével. Azután pedig... 1957-ben a rendszer a „Száz virág” idején megmutatta, hogy képes túl sok rossz nélkül is sikeresen elboldogulni az egyetemi fiatal ellenzékkel. A történelem azonban nem ismétli önmagát és ez alkalommal egy lépéssel több történik, az ifjúság mozgalma messzebb lép a vártnál.
(6. rész vége)