A kínai kulturális forradalomról (megjelent 1971-ben a La Vérité 551.számában, Pierre Broue írása, a IV.Internacionálé álláspontja)

(V.rész)

Nyilvános polémia a sajtóban

A „kiigazítással” operáló döntés – Mao személyes kudarca – megnyitotta az utat a bürokrácia bizonyos köreiben az elnök elleni bizonyos forradalmárkodás előtt. Egyébként ugyanekkor, 1961-ben, a Központi Bizottság 9. ülésszaka alatt került bemutatásra Wu Han történész, Peking alpolgármesterének színházi darabja, (a Ming korszak időszakában az elnyomott mandarinok mellé álló, s ezért hivatalától megfosztott mandarin történetét feldolgozó) Hai Jui elmozdítása. A Peng Teh-huai esetére való célzás nyilvánvaló: azért váltották le, mert a kollektivizációt és a parasztokra rakott terheket kritizálta. Szintén 1961-től ugyanez a Wu Han a párt pekingi helyi bizottságának két másik tisztviselőjével, Teng Tuoval és Liao Mo-sha-val elkezdi rendszeres publikációját az Esti Peking-ben a „Hármak falujának krónikája”cím alatt álnéven. Fiktív falusi történetek ürügyén valójában Mao Cetung ellenes politikai szatírák jelennek meg (még ki is gúnyolja bizonyos viselkedési és némely szófordulatát).
Mao nem tudja ezeket a támadásokat meg nem történtnek tekinteni, nem csak azért, mert szemmel láthatólag presztizse és politikai tekintélye rombolására irányulnak, hanem azért sem, mert a rendszer egyik első számú személyiségéhez, a mindenható (a Politikai Bizottság állandó tagja, Teng Hsziao Ping után után a párt másodtitkára, Peking polgármestere, a főváros helyhatósági bizottságának titkára) Peng Chenhez közeli munkatársaktól származtak. Nagyon is elképzelhető Joan Robinson Kínából hozott verziója, miszerint Mao 1965-től Wu Han ellen szankciókat követelt anélkül, hogy elérte volna azokat (Peng Chen opponált).
Az apparátust megkontrázva Mao Cetung ettől az időtől teszi nyilvánossá ellentámadását mint egyetlen módszert arra, hogy ellenzékéről lehulljon a maszk vagy kapitulálni kényszerüljön. E korszak történelmének aktuális hivatalos változata hozzáteszi Mao felesége, Chiang Ching kapitális szerepét a riposzt előkészítésében. Végülis ő ment Sanghajba – ahol Mao ellenfelei vitathatatlanul kevesebben voltak – és itt talált Yao-Wen-yuan és Chang Chiun-chao személyében két olyan emberre, akik készek voltak az ellentámadás megkezdésére (mindketten fiatal értelmiségi káderek, a helyi apparátusban és a pártsajtóban fontos helyet foglalnak el, Yao a veje lesz később). Szintén vitathatatlan, hogy Yao Wen-yuan Mao ösztönzésére publikálja 1965. nov. 10-én a sanghaji Irodalmi újság-ban azt cikket, mely a „kulturális forradalomhoz” adja meg a lökést. „A ’Hai Jui elmozdítása’ történelmi színdarab apropóján” című cikke kimutatja Wu Han politikai támadását Mao ellen (az író párhuzamot von Hai Jui mandarin szimpatikus személye és Peng Teh-huai között, tehát egyik is, másik is rossz uralkodó áldozata).
A „bomba” megjelenése utáni hetek megmutatják, mekkora az elnökkel szembeni ellenállás és milyen védelmet bírnak azok, akik ekként próbálnak packázni vele. Több, mint három hét telik el Yao sanghaji cikkének megjelenése és a – rendszerint automatikus – pekingi közlése között. A Pekingi Napilap egy jegyzettel is kíséri, történelmi vitaelemként bemutatva. Peng Chen és Lu Ting-yi ugyanakkor Pekingben betiltják egy hasonló irányú cikk sajtópublikációját (a történész Chi Pen-yü írta, címe: „A ’Hai Jui elmozdítása’ rekciós természete”).
Mao ellentámadásának pillanatától és attól, hogy megmutatta, az apparátus berkein kívülre tudja vinni az összecsapást, Wu Han védelmezői egyszerűen csak megkésett csatára képesek, csak erőlködnek a Yao-támadás visszaverésével. Teng Tuo, aztán Wu Han maga is önkritikát gyakorol a nyilvánosság hasábjain decemberben, melyben tisztán történelmi és akadémikus kérdésre próbálják szorítani a vitát. Peng Chen vidékre küldi Wu Hant, de azért tisztára mossa a legfőbb vád alól, miszerint az megpróbált összehasonlítást teremteni Peng Teh-huai és Hai Jui között.
A Központi Bizottság berkeiben alakított „kulturális forradalomal megbízott ötök csoportja”, melyet Peng elnököl, az ő ösztönzésére jelentést készít „az aktuális akadémiai vitáról” - ezt a verziót jóváhagyva és a vitát értelmiségiek szimpla polémiájává redukálja (kevéssé valószínű a későbbi megerősítés, hogy Mao tudta nélkül).
De Mao nem lazíthat, egyrészt, mert ellenfele tovább harcol, másrészt visszavonulása nem elégíti ki. A titkárság egyik ülésén szigorú kritikával illeti az „ötök jelentését”, Peng Chen szemére hányja Chi Pen-yü cikkének cenzúrázását, a propagandafelelősöket (különösen Chou Yangot és Lu Ting-yit) hevesen támadja, rámutat a „kommunistaellenes értelmiségi elemekre”, felhív a „fiatalság felszabadítására”, sőt, fenyegetőzik is: „A tartományokat felkelésre fogom szólítani, felhívást teszek a központ elleni támadásra”.
Több ízben interveniál akkor is, mikor februárban Chiang Ching vezetésével a fegyveres erők művészei és irodalmárai tartják összejövetelüket Sanghajban. Márciustól a hadseregben és a pártban terjeszteti az összejövetel „beszélgetéseinek jegyzőkönyvét”, melyben vehemensen megerősíti a politika elsőbbségét, az irodalmi és művészeti téren garázdálkodó, a „proletár vonal” kifejlődését akadályozó „fekete bandákat” denunciálva.
Több újságíró siet segítségére tollával Wu Han és a hozzá közel állók elleni polémiában: Kuan Feng a Népújságban márc. 19-én, Chi Pen-yü egy cikkben, melyet Lin Piao is aláír a Vörös zászló márc. 24-i számában. Wu Han, Teng Tuo, Liao Mo-sha a Pekingi napilap hasábjain újabb önkritikára kényszerül nevezetesen a „Hármak falujának krónikája” miatt – nagystílű offenzíva fejlődik ki annak bizonyítására, hogy a Wu Han-ügy, a mao cetungi proletárvonallal szembeni ellenzék kifejezésmódja politikai természetű ügy. Ápr. 18-án a Hadsereg napilapja, melynek Kuan Feng a főszerkeszető-helyettese, megerősíti, hogy ez a vita csak egy aspektusa a pártban folyó harcnak. Május 10-én a sanghaji Irodalmi Újság-ban Yao Wen-yüan visszatér feladatára a „Hármak faluja apropóján” c. cikkben. Wu Hant, Teng Tuot és Liao Moshát- elmaszkírozott ellenzékként megjelölve állítja, hogy ez a három ember 1959-től a „szovjet revizionisták” de facto szövetségese, és ezen is továbblépve, a Pekingi Napilap-ban „színlelt önkritika” gyakorlásával vádolja őket. Másnap Chi Pen-yü a Vörös Zászló-ban még nagyobb pontossággal támad, a Peng Chen apparátusa által kontrollált két fő sajtóorgánum, a Front és a Pekingi Napilap álláspontját burzsoának minősítve.
Így aztán néhány hónap alatt Yao Wen-yuan (Mao patronálta) kezdeményezései, hogy a polémia a sajtóban szélesedjék ki, végül is a helyzetet megfordították. Peng Chen emberei teljes mértékben kudarcot vallottak, ő maga pedig defenzívába került. Ellenben Mao Cetung környezete sikert aratott, új nevek tűntek fel, nem csak az eddig háttérben meghúzódó feleségé, Chiang Chingé, hanem fiatal és tehetséges újságíróké, Yao Wen-yuané, Kuang Fengé, Chi Pen-yüé, akik hamarosan a kínai politikai élet előterébe kerülnek, s akik az elnök szóvivői lettek annak túl merész kritikáival szemben és egyben – nagyon valószínűleg – közvetlen munkatársai is új vállalkozásában.
(5.rész vége)