A kínai kulturális forradalomról

(megjelent 1971-ben a La Vérité 551.számában, Pierre Broue írása, a IV.Internacionálé álláspontja)

(IV. rész)
Válság az apparátus élén
A kínai kommunista párt vezetésének bürokratikus természete nem teszi lehetővé, hogy részletesen betekintsünk különböző klánjainak fordulataiba és befolyásérvényesítési epizódjaiba. A problémák valószínűsíthető együttesének megítélésében az egyet nem értés, ha ismert lenne, magyarázatot adhatna a vezetés csapongására.
De vitathatatlan – nem egy, későbbi „feltárás” bizonyítja –, hogy a vezetés csúcsán ellenzék jött létre a „nagy ugrás” első nehézségei láttán, s elkerülhetetlenül a fordulatban totális felelősséget viselő Mao Cetunggal szemben. Ezt a felelősséget ő maga is elismerte a párt 1959. szeptemberi központi bizottsági felszólalásában.
A párt és a rendszer egyik legmagasabb rangú funkcionáriusa, Peng Teh-huai marsall odáig ment, hogy – ugyan alázatos hangon – egy Maonak írt levélben fejezte ki a gazdaságpolitika bizonyos aspektusai iránti kritikáját, aztán pedig a Központi Bizottság előtt, mely Mao javaslatára elítélte és „jobboldali opportunista” csoport vezetőjének bélyegezte. Azóta azt is tudjuk, hogy Peng Teh-hui védelmezőt talált Liu Shao-Chi köztársasági elnök, a rendszer második embere személyében.
A bürokrácia csúcsán az ellenzék a hétpecsétes titokban lefolyt vitákon kívül egészen bizonyosan felvet vészesebb kérdéseket is. A maoista történészek nagyon igyekeztek kimutatni 1967 óta, hogy a rezsim két fontos szereplője, Liu Shao-Chi köztársasági elnök és Teng Hsziao-ping, a párt tikára vezették az ellenzéket. A hipotézist annyiban kell elfogadni, hogy a „kulturális forradalom” alatt Mao őket is kipécézte. 1959-65 között sok nem szűrődik ki a belső vitákból, lehet, hogy csak később fabrikált tézis Mao igazolására, mely szerint ezidőben eltávolították a vezetés folyó ügyeiből Liu Sho-Chi javára.
Ami bizonyos, a korszak figyelmes szemlélője észreveszi, hogy a bürokrácia egész szektora (a titkárság, kezdve Teng Hsziao-pinggel és Peng Chen másodtitkárral, a bizottság és a pekingi helyhatóság ugyanazzal a Chennel, a pártpropaganda felelősei Chou Yanggal és Lu Ting-yivel) legalábbis tolerálta – ha nem biztatta – a pekingi sajtó Mao elleni „frondőrködését”. Ami szintén biztos, a párt vezérkarának ellentétei nemzetközi téren jelentős súlyosbodást mutattak: szakítás a SZU-val, a vietnami eszkaláció, az amerikai imperializmus Kína visszaszerzéséért folyó háborújának perspektívája, a kétféle védelmi koncepció ezen a téren, azok katonapolitikai elképzeléseinek ütközése. Az egyik, a hagyományos stratégia szükségszerűen a Szovjetunióval való szoros szövetségen nyugodott, a tőle szállított modern fegyvereken és felszereléseken – ezt támogatta Peng Teh-huai és Lo Lui-ching. Elvetésre került a „forradalmi háború” stratégiájával szemben, melyet a decentralizáltságra és a gerillaharc előkészítésére alapozott Mao Cetung és híve, Lin Piao, a védelmi miniszter (Peng utódja), a Felszabadító Népi Hadsereg irányítója.
Szintén nyilvánvaló, hogy Mao 1962-től megsokszorozza azokat a kezdeményezéseket, melyeket úgy lehet megítélni, mint támadás előkészítését azok ellen, akik az apparátus élén állókat kritizálják. A KB 10. ülésszaka bekeményítést jelez, megduplázódnak a Hruscsovot és a „revizionistákat” érő támadások, belsőleg pedig Mao felhív arra, hogy „az osztályharcról nem szabad megfeledkezni". Jean Daubier írja, nem ok nélkül: „Mao úgy találta, hogy a belső ellenzék, az elszakadás megsokszorozódó, rendszerre elleni jelek összefüggésben vannak a Hruscsov indította nyilvános offenzívával 1961 végén.”
Mao ellentámadása tehát valószínűleg folytatódik 1963-ban a „szocialista nevelés mozgalma” bevezetésének döntésével. „A káderek fizikai munkában való részvétele” dokumentum (május 9.) alapján három jelszót lehet levonni: az „osztályharc”, a „harc a termelésért” és a „harc a tudományos kutatásokért”, melyekről megerősíti, hogy ha nem folynak rendben, „nem kell sok idő, hogy ellenforradalmi restauráció következzen be... akkor pedig Kína egésze színt vált”.
Mégis 3 évet – és a vidékre küldésre vonatkozó Tíz direktíva három verzióját – kell kivárni, hogy hivatalosan is elfogadják.
Az új témák 1964-ben tűnnek fel, melyek előfutárjai az 1966-tól kezdődőeknek. A Vörös zászló - főszerkesztője Chen Po-ta, Mao jobbkeze - aláhúzza, hogy az egész országnak példát kell venni a hadseregről. Itt indult 1958-tól a «Mao Cetung gondolatáért» mozgalom és «abszolút hatalmának» bevezetése (melynek során «a kis vörös könyv» kiosztására került sor). Chiang Ching, a volt táncosnő, Mao elnök feleségánek ösztönzése mellett a kínai művészeti élet tisztogatása kezdődik. Ennek első szakasza az irodalmi és művészeti szövetségben zajlik, melynek apropóján Mao ellenforradalmi ügynöknek aposztrofálja a magyar forradalom avantgarde-ját, a Petőfi-kört.
Júliusban a kommunista ifjúsági mozgalom kongresszusán – vezetői 60-on felüliek – tűnt fel a «forradalom örököseinek» témája. Júl. 14-én a Vörös zászló és a Zsenmin Zsipao (Népújság) 15 pontban adják meg az elnök (a belső és külső) revizionizmus elleni irányelveit. A «tömegekre kell támaszkodni», «mobilizálni kell őket», «megszervezni» és ennek érdekében «közeledni a néphez» megszüntetve a kiváltságokat és a hatalmi visszaéléseket.
Csou En-lai lesz, aki 1964 decemberében az országgyűlés előtt ismét bevezeti a „kulturális forradalom” – Lenin óta használaton kívüli - kifejezését. Aláhúzza az osztályharc erősödését a szocialista hatalmi viszonyok közepette is, melyben az átmeneti társadalom az ”újburzsoáziát” folyton újjászüli. A Politikai Iroda 1965 jan. 1-i kibővített ülésén elfogadott Huszonhárom cikk integrálja magába a titkárság által időközben módosított Tíz direktívát és belevesz olyan elemeket, mint a szocializmus és kapitalizmus ellentmondásai a párt és a tömegek berkeiben.
Feltehetően ekkor már a párt felső szintjén folyt a csata azok között, akiket az egyszerűség kedvéért Mao klánja és Liu klánja névvel illetünk: a KB 9. ülése óta Mao kezdeményezései a főként a titkárság képviselte bürokratikus mozdulatlanságba ütköztek. Azonban nehéz meghatározni, a kommentátorok utólag hiába is teszik, hogy két vonal, sőt, két központ ütközött volna a csúcsokon. Ami viszont nagyon valószínűnek tűnik: Maonak a felső pártvezetésben (Politikai Iroda, Központi Bizottság) nincs szilárd többsége, csak törékeny, hacsak nem időszakos, mindenesetre feltételekhez kötött – és ez jelent valódi nehézséget abban, hogy az apparátus az ő vonalát alkalmazza (annak formális bevezetése után is). Létezett-e ekkor néhány emberből álló determinált ellenzék? Realizálta-e, hogy az apparátus a dolog természete által kikerülte akaratát? Ahogyan istenített, megkérdőjelezhetetlen vezetőként tűnik fel a forradalom és a kizsákmányolók igája alóli felszabadulás szimbólumaként a kínai tömegek szemében, el tudjuk képzelni, hogy ebben a nehéz helyzetben - tekintélye kitéve az apparátus kádereinek mindennapos eróziós hatásának - gondolhatott arra, hogy egyszerre használja fel ezt a bizalmi tőkét és a kínai nép hatalmas elégedetlenségét az új mandarinok ellenségeként, harcot hirdetve ellenük és egyben megszüntetve az akadályokat saját politikája előtt.
Mindenesetre első kezdeményezései ezt támasztják alá. Azok, amelyeket a hozzá közelállók kis csoportjának diktált és akik a kulturális forradalom első fázisát fogják véghezvinni: az apparátus eddig elzárt kulisszáinak konfliktusai ezután a pártsajtóba kerülnek, mielőtt Mao kimondaná az utolsó szót. Számára kétségtelenül itt volt az ideje ennek, mert 1966 februárjában – ha hihetünk a hivatalos forrásoknak és a jóval későbbi revelációnak –, Pekingben katonai puccskísérlet történt. Nemcsak Lo Jui-ching vezérkari főnök keveredett bele, hanem a pekingi garnizon politikai biztosa, Liu Jen és a párt jelentős vezetői is.
(IV.rész vége)